Magyarság, 1926. május (7. évfolyam, 98-120. szám)
1926-05-01 / 98. szám
ELŐFIZETÉSI ÁRAK: : LÉTRE 300.000 X. NEGYEDÉVRE KIFGI HÓRA SO.000 KORONA. EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZNAP 2000 K, VASÁRNAP 4000 K AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS FELELŐS SZERKESZTŐ.MILOTAY ISTVÁN SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL* BUDAPEST, VII. MIKSA UTCA 8. SZÁM TELEFONI JÓZSEF 68-90, JÓZSEF 68-91, JÓZSEF 68-93 LEVÉLCÍM: BUDAPEST 741, POSTAFIÓK 19. MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP SZOMBAT 13? VII. ÉVFOLYAM 98. (1571.) SZÁM ( A bélről ' .(M. I.) Ha az angol bányatulajdonosok és munkások között nem jön létre a megegyezés az utolsó pillanatban, Anglia a legsúlyosabb gazdasági és politikai válság elé kerül. Arról van szó, hogyha a bányászok sztrájkba lépnek, az angol nagyipar két leghatalmasabb másik munkásszervezete, a fém- és a szállítóipar alkalmazottai szolidaritásbólcsatlakoznak hozzájuk. Hta ez a lépés megtörténnék, ez az angol közgazdasági élet teljes megbénulását jelentené, olyan belső politikai ellentétek kirobbanását, amelyeknek következményei kiszámíthatatlanok. Sir Herbert Sámuel, annak a királyi komiszsziónak elnöke, melyet a munkások és a bányatulajdonosok közti ellentétek kiegyenlítésére és a szénkérdés megvizsgálására kiküldöttek, úgy nyilatkozott a múltkoriban, hogyha ez a válság nem volna elkerülhető, Anglia sorsa olyan fordulóponthoz érkezett, amilyent a spanyol tengeri ármádiával vívott harca óta nem jegyzett fel a brit történelem. Tavaly nyáron, mikor ugyenezek az ellentétek szintén csaknem a sztrájkig élesedtek, az utolsó pillanatban sikerült egy kompromisszummal nem megoldani, hanem elodázni a nagy problémát, azt a kérdést, hogyan fizethessenek hétórai munkaidő mellett a bányatulajdonosok akkora bért a munkásoknak, amely rájuk- nértve a termelést lehetetlenné tenné, mert a kitermelt szén ilyen munkabérek mellett többe kerülne, mint amennyiért a fogyasztópiacon elhelyezhető. Akkor ezt a kérdést úgy oldották meg, hogy a bányatulajdonosok helyett az állam vállalta magára a munkásoknak megadott bérkülönbözetet. Ezen a címen az elmúlt kilenc hónap alatt az angol kincstár huszonnégymillió font sterlinget fizetett ki, az úgynevezett minimális nemzeti bér biztosítására. Nyilvánvaló dolog, hogy ezt a szisztémát nem lehet a végtelenségig folytatni, ezért helyezkedtek most a bányatulajdonosok arra az álláspontra, hogy hét óra helyett a napi nyolcórás munkaidő bevezetését kívánják s ezzel párhuzamosan az órabérek leszállítását, illetőleg bányák szerint, a munka nehézségéhez képest, a bérek individualizálását. Ezzel szemben a munkásság szervezetei rendíthetetlenül ragaszkodnak az eddigi munkaidő és az eddigi munkabér fenntartásához. Nem hajlandók ebből a követelésből semmit engedni. Angliában mindenki tudja, hogy a bányászunió elhatározása mögött s a bérkövetelés ürügye alatt sokkal messzebbmenő célok húzódnak meg, amiket különben a munkásság vezetőférfiai és sajtóorgánumai nem is titkolnak. Nyíltan bevallják, hogy harcuk végső célja a bányák kisajátítása, mégpedig a tulajdonosok minden kártalanítása nélkül. A bányászunió a munkásság legradikálisabb rétegeit foglalja magában, amelyek erősen kommunista befolyás alatt állanak s a konzervatív közvélemény tisztában van azzal is, hogy az orosz bolsevista agitáció ezen a résen át készül felforgatni Anglia gazdasági és politikai életszerkezetét. A Times annak illusztrálására, hogy milyen veszélyről van szó, idézte Szadek elvtársnak egy nyilatkozatát, amely szerint a szovjet urainak két út áll rendelkezésére, hogy Anglia világhatalmát levegőbe röpítsék: az egyik a föld alatt, tudniillik a szénbányákon át vezet, a másik pedig Indián keresztül. * Az angol szénháborúnak halvány kis reflexe a mi salgótarjáni szénválságunk, amelyben a trianoni Magyarország gazdasági életének és életképtelenségének minden visszássága benne tükröződik. Mi, tudvalévőért, annak idején nem győztük bizonyítgatni az antanthatalmak előtt, hogy szénvidékeink elszakítása a csonkaország ipari termelését, fűtőenergia híjján, csődbe fogja juttatni. Bebizonyítottuk, hogy megmaradt bányáink csak kis hányadrészét képesek kitermelni annak a szénszükségletnek, amely nagyipari üzemeink fenntartására szükséges. Úgyszólván ezen a címen kaptuk vissza a pécsi bányavidéket s most az a sajátságos helyzet állott elő, hogy egyre nagyobb mértékben redukálni kell széntermelésünket, s a munkások ezreit el kell bocsátanunk, mert a kitermelt szenet nem bírjuk elfogyasztani. Egyrészt a külföldi nagyobb kalóriájú szén olyan tömegekben özönlik az országba, másrészt a magyar gyáripar legtöbb ágazatában a gazdasági konjunktúra változása folytán olyan redukciókat végeznek, hogy a hazai szén egyre nehezebben talál fölhasználásra. Nem sajátságos paradoxon ez! Előbb az iparunk volt sok a szenünkhöz képest, most pedig a szenünk sok az iparunkhoz mérve? Eleinte azt hittük, hogy szén hiányában ipari üzemeink mennek tönkre, most pedig az ipari üzemek hiányában tönkremennek és becsuknak a szénbányáink. Az újságok jelentették az elmúlt héten, hogy Budapesten is megalakult az úgynevezett Páneurópai Unió magyar csoportja. A radikális és szocialista lapok úgy üdvözölték ezt a tényt, mint egy nagyfontosságú lépést, amellyel mi is bekapcsolódunk egy világot megváltó nagy mozgalomba. Ez a mozgalom, ez a Páneurópa nem kevesebbet akar, mint az öszszes európai államok és nemzetek egyesítését egy olyanféle államalakulatban, amilyen, például az Amerikai Egyesült Államok. Ez a Páneurópa volna hivatva megoldani mindazokat a szörnyű faji, gazdasági, politikai és történelmi ellentéteket, amelyek az európai államokat és nemzeteket életre hívták s amelyek a jámbor utópisták és pacifista apostolok minden erőlködése dacára sem akarnak megszűnni. Ezek a derék békeapostolok annakidején Wilsonra esküdtek s az ő tizennégy pontjában látták az emberiség szebb jövendőjét felvirradni. Wilsont azóta elcsapták, s az általa létesített békék bebizonyították, hogy mit jelentenek a valóságra lefordítva a legszebb utópiák. Amit Wilson annyi dicsőséggel elfuserált, azt szeretné most helyreigazítani az a Goudenhouse-Calergi nevű osztrák arisztokrata, aki egy vaskos kötetben bizonyította már be Páneurópa életrevalóságát, mint ahogy Wilson apostoli utópiáitis annak idején egy egész könyvirodalonr támogatta. Az osztrák Wilson a nemzetét és hazáját vesztett osztrák arisztokráciából való, amelynek valamikor a Habsburgház és az oly sok népet és nemzetiséget összefoglaló és kibékítő császári impérium volt a hitvallása és az éltető levegője. A Habsburg-ház elűzésével s az impérium összeomlásával Goudenhouse-Calergiék számára se nemzet, se haza nem maradt s most, ugy látszik, Páneurópában keresik mind a kettőt. Az ő utópiájuk éppolyan egyszerű és magától értetődő, mint minden utópia. Nem kell hozzá semmi egyéb, csak az, hogy Franciaország egyedjen meg Németországgal, hogy Szovjetoroszország mondjon le a világ forradalmasításáról, hogy Anglia béküljön ki a bolsevista világuralom gondolatával és itt Középeurópában is szűnjenek meg az utópisták számára oly érthetetlen küzdelmek, amelyek mind a nemzeti féltékenység s a sovinizmus túltengéséből erednek. Nem olyan nagy dolog ez s ha eddig senkinek se sikerült, Goudenhouse-Calergi és magyar hívei biztosra veszik, hogy nekik sikerülni fog. Ezek a szegény magyar Nagyapám ’Nagyapámé, akit sose láttam, de övé volt ez a csendes, ódon, nádtetős ház, hol most meghúzódom, miután volt már sokféle sátram. Ő mondta, a monda úgy regél, mely hangjában bibliai zengés ,jEz a hajlék addig lesz szerencsés, amíg rajta lesz a nádfedél Itt vagyok most, jó messze a lármás várostól és mind messzebbre tőle. Fölfűttem a nagyapai áldás, nagyapai bölcseség teteje. Itt vagyok és várom a szerencsét, ha ugyan még van számomra mentség és az öregúrra gondolok. Úgy szeretnék most arcába lesni, de az arckép hiúságos dolog, utána nem maradt ilyesmi. Sose láttam őt és képemása nem maradt rám, se kezevonása, egy sor írás... de ezt a kezet, szerzőjéül ezt vallja a százszor maradandóbb szép kettős akác-sor, mely a temető felé vezet. Nadányi Zoltán 25E331 Aiaortosságyi teeslásore Irta: Móricz Pál 1. öreg Szabó András kondásszámadó, Debreczenből jövet, a hortobágyi csárda előtt megállította talyigás bóka lovát. Leistrángolt. Abrákos tarisznyát húzott a bóka fejébe ... Öreg Szabó kondás az asszonynál bent Debreczenben járt. Az asszony hortobágyi finom eledelekkel, mint: szalonna, száraztészta (másként lebbencs), sárga kása, vereshagyma, paprika, só és kenyér, megduggatta a kasfart. A gondos feleség a széna közé, mázas szilkében, fehér ecetest,másként kanecetest, azaz savanyu hagymaleves disznóhussal) is rejtett. A lőcsfőre akasztott szeredás (miskolczi szőrtarisznya), meg főtt disznólábtól és foszlós fehér lágycipótól dagadozott... A£ öreg számadó szeme érzékenyülten csillogott. Némileg lehajlott a bajusza. A hatvanutcai kapunál nemzetes Váradi uram polgári bormérésében teletöltette a kulacsot, sőt útra valóul jól felkortyintott a kondás. — A Váradi uram borát már csak megkóstoltatom Kátai úrral! — magában igy hömmögött az öreg s ezért, no meg az ősi pásztorszokás szerint tisztességes számadó ember módjára betért a pusztai csárdába. Bevitte a kulacsot és disznólábbal bélelt tarisznyáját. Illő köszöntés és kézfogás után letelepedett a tölgyfaasztalhoz. Megcsavarta a kulacskupakot, minek után jószűt szippantott és a bornyaszáju bőrngujjal becsülettudón letörülte a kulacs léleklyukát, a nemes italt odakinálta Kátainak: — Kóstolja már no, kegyelmed is ... Ezt meg a városban, a pipagyújtófogadóban töltettem tele. Kátai, a hortobágyi fogadós, tisztességből elfogadta a kínálást. — Jól csúszik! Nem akad görcsre az ember torkán! — véleményezte a pusztai vendéglős. — Nagyon szűrték ezt! — mondta a kondás. — Kátai fogadós tisztességből, a kiparancsolt meszelybor helyett egész ücést szolgált fel, sőt az asztalhoz ült Szabó gazdával szemben és töltött a poharakba. — Isten hozta Szabó uramat!llát, mi újság a városban? — Gyászba borult már nékem a világ! — Szabó keserveset sóhajtott, majd előkereste félméteres zsebbevalóját, elborult szemét végigtörülte a kockáskendővel. — Talán csak nem az asszonynak esett baja? — szólt részvéttel Kátai. — Az Úr adta, el is vette! — könyékre támasztotta bús fejét a kondás, — node azért legyen áldott az ő szent neve ... Hetedik gyermeke volt Sárámnak ... Meghalt ez is. Mindnyájan elmentek ... Idősek vagyunk már mink, többhöz nincsen reményünk! — sóhajtozott a kondás. Közben a főtt disznólábat a puha buzacipóval az asztalra helyezte. Kátai még az első koccintás után felállott, Szabó kondás pedig, bár szomorodott szívvel, falatozni kezdett. Falatozgatás közben a csárdaszoba egyik sarkából kiéhezett, lerongyolt gyermek tűnt szemébe... Felbujjánzott a kondás: — Jaj, édes teremtőm, ilyen korában halt meg az én Jóska fiam!... Gyere közelebb no, te kis ágrólszakadt. — A rongyos fickó egy hivószóra az elérzékenyült, pityókos (átmeneti állapot a józanságból a részegségbe!) kondáshoz húzódott. A vén kondás könnyezve ölelte magához a gyermeket:_Ugye, kis fiam, árva vagy? — Az vagyok én bátyámuram! — Jaj! — a fájdalomtól megcsuklott a kondás hangja, t_ nem vagy te már többé árva, kis fiam!... Mától fogvást gyermekemnek fogadlak. Felnevellek... Ha pediglen majd meghalok, minden keresetem rád marad! — fájdalmasat csuklott az öreg kondás hangja, magához ölelte, megcsókolta az ágrólszakadt kis csavargót. Kátai, a böszörményi karakán hajdú, bár meghatottan nézte a nem mindennapi örökbefogadást, odaszólt a kondásnak: — Szabó uram, hét a baj!... Zsidó ez a gyerek... _Az nem hiba, __ szólt a kondás, _, hiszen zsidó volt a Jézus Krisztus urunk is... Kis fiam, mától fogvást Szabó Jóska a neved... Most pedig egyélgyál, amennyi jólesik. Azután viszlek a nyájhoz! — Azon módon történt. A vén számadó embernek nevelte a hazátlan kis csavargót és a hortobágyi pusztán idővel Szabó vagy másként Zsidó Jóska lett az első, a legügyesebb, leghíresebb kondás.2. Olyan idők következtek Debreczenben, hogy közmegbotránkozással a bégánybeli zsidó kocsmáros is disznóhizlalónak felcsapott. A Bégány-csapszél csárdásgazdája szép haszonra számított ezekkel a hízókkal, ámde számításaiba lecsapott a mennykő. A Bégánycsárdás negyven darab hízóját ugyanis egy éjszaka eltérítették valamiféle zsivány atyafiak; nosza támadt nagy óbégatás a Bégányban. A hithű zsidók és keresztyének ám nevetve mondták: — Úgy kell neki!... Ez a Jehova büntetése ... Zsidó létére minek hizlalt disznót ?! Medgyaszódi Mihály úr volt ekkortájt nemes Debrrezen város főfiskálisa. Négyszáz forint évi fizetés mellett szól % Ara 4®00. 'kor.