Magyarság, 1927. április (8. évfolyam, 79-97. szám)
1927-04-01 / 74. szám
előfizetési Árak. FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ egy hóra* pengő, egyes szám Ara hétKÖZNAP 16 FILLÉR, VASÁRNAP 32 FILLÉR AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS FELELŐS SZERKESZTŐ: MILOTAY ISTVÁN SZERKESZTŐSÉG ÉS KI A DOBIVATAI, BUDAPEST, VHL, JÓZSEF KÖRÚT 5. SZÁM TELEFONI JÓZSEF 462-17, JÓZSEF 462-18, JÓZSEF 483-19 LEVÉLCÍM: BUDAPEST 741, POSTAFIÓK . MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP BUDAPEST, 1927 ÁPRILIS 1, PÉNTEK VII. ÉVFOLYAM, 74. (1845.) SZÁM Még mindég hadisarc? A magyar közgazdasági életet hetek 11 óta izgatja az a sűz, hogy közel hatezer vasúti kocsi átadását követeli tőlünk, állatólag, a nagykövetek tanácsa. És pedig , parancsolólag, sürgősen, azonnal, úgy- a hogy a magyar kormány, hir szerint,, r" megriadva sietett egyelőre mintegy ezer kocsit átadni és a többire nézve legalább egy kis halasztásért könyörög. Az izgal- *onat még inkább fokozza, hogy a kormány e nagyfontosségú kérdésben mély hallgatásba burkolódzik és egyáltalán nem tájékoztatja a joggal kiváncsi közvéle-eményt, hogy mi az alapja ennek a rend- ” kivül súlyos anyagi és gazdasági jelentő- ^ feégü követelésnek, miért és kinek kell e ^ hagytömegü vasutikocsit átadnunk a * béke kilencedik esztendejében; és mi az s oka annak, hogy ily türelmetlenül akarják kifosztani amugyis hiányos vasúti kocsiparkunkat? És az a kérdés is ajkára a tolál mindenkinek: mit tett a kormány a fermak megakadályozására, hogy ily rettenetes követeléssel megrevolverezzék a lábadozó magyar közgazdasági életet? Ebben a kínzó bizonytalanságban és fez illetékes körök által, úgy látszik, szándékosan fenntartott homályban csak tapogatódzhatunk abban a tekintetben, , hogy vajjon miről is lehet itt szó. De mégis foglalkoznunk kell ezzel a kérdés-kel, mert a kormánynak feltűnő és érthetetlen némasága arra enged következ- tetni, hogy ezzel a kérdéssel kapcsolatban a kormányzat részéről mulasztások történhettek, amelyekről azonnal lehullna a lepel, mihelyt ez a kérdés a maga valósiságában, minden részletében feltárulna a közvélemény előtt. Talán attól fél a kormányzat, hogy ez esetben az egyetemes felháborodás nemcsak a példátlan ciniz- mussal és lelketlen gonoszsággal követe- ■ lődző, már rég halottnak hitt ántánt ellen fordulna, hanem haragos hullámaival ■ talán arra a magyar kormányra is csapkodna, amely nem tudta már eleve útját vágni ennek a kései, de annál vakmerőbb karcolásnak. Hivatalos információ hiányában nem gondolhatunk másra, mint arra, hogy ellenségeink a békeszerződés 301. §-ára támaszkodva, próbálnak ránk hárítani egy nyomasztó és igazságtalan terhet valamelyik kisántántbeli állam javára. Ez a szakasz a történeti Magyarország vasúti kocsiparkjának elosztását rendeli el Csonkamagyarország és az utódállamok között, és pedig figyelembe véve, a felosztandó kocsipark terjedelmét illetőleg, az 1918. évi november 4-iki állományt, az egyes területeken lévő vonalak hosszát, a forgalom módját és terjedelmét. Ennek végrehajtására a szövetséges és társult hatalmak bizottságokat küldhetnek ki, amelyek majd meghatározzák az általunk leadandó mozdonyokat, személy- és teherkocsikat és megteszik az intézkedéseket az átadandó kocsiknak magyar műhelyekben való kijavítására. Ebben a rendelkezésben rögtön szemetszúr az a különös feltétel, hogy a szétosztás alapja az 1918 november 4-iki kocsiparkállomány, tehát az az állapot, amely még a forradalmak és az oláh megszállás előtt állott fenn és amellyel szemben a békekötés már teljesen megváltozott helyzetet talált. Hiszen jól tudjuk, hogy meg nem szállott területen maradt kocsiparkban mily pusztítás ment végbe a Károlyi-forradalom és a kommunizmus kilenc hónapja alatt. Jóformán nem maradt ép mozdony és vasúti kocsi. És ennek tetejébe jött a román megszállás, amely kocsiparkunk felét elrabnl ki .Nem, mintha erre szüksége lettvolna az új román államnak, hiszen eze- ket a kocsikat a román államvasut ki nem 11 javíttatta, használatba egyáltalán nem 11 vette és máig ott romlanak, pusztulnak a kitérő vágányokon. E rablásnak egye- 1 düli célja volt: halálos csapást mérni a magyar vasúti közlekedésre és ezen keresztül a magyar gazdasági életre. 11 A helyzet tehát az, hogy ami a régi I 1 pompás magyar vasúti kocsiparkból a IJ forradalmak vihara és a román rabló- 1 hadjárat után számunkra megmaradt, 1 jóval kevesebb volt, mint amennyi jutott volna csonkaországunknak, ha az 1918. év őszén meglévő kocsiparkot, a meg-s maradt területünkre eső vasúti vonalak 11 hosszát és az e területen magyar intenzív személy- és teherforgalom nagyságát figyelembe véve, igazságosan és méltányo san szétosztották volna. Jogos és méltányos alapja tehát egyál- I talán nem lehet egy olyan követelésnek, amely most, amidőn óriási áldozatok árán I .tönkretett és kifosztott kocsiparkunkat I nagy nehezen rendbehoztuk és kiegészítettük, azzal áll elő, hogy ebből a kocsi- parkból juttassunk egy nagyrészt a kisántant államainak, amelyek a magyar ha-társzéli területek hirtelen bekövetkezett I megszállása alkalmával, 1918 őszén és telén, a MÁV kocsiparkjának igen jelentékeny és meglehetős jó állapotban levő I részéhez már hozzájutottak és pedig úgy, hogy az így birtokukba vett vasúti kocsik nem szenvedték el azokat a rombolásokat, s amelyeken a csonkaországban megmaradt I kocsipark keresztülment. Legfeljebb a I békeszerződés betűszerinti értelmezésével I lehetne egy oly abszurd álláspontra he- Iyezkedni, hogy az utódállamoknak jut- I hatandó vasutikocsik száma merev szigor- I ral az 1918. évi állomány szerint állapit- Itassék meg és amennyiben nem ennek I megfelelő számú kocsi maradt, volna , I leszakított területeken, a különbözetet ne- I künk kell pótolni, tekintet nélkül arra, hogy a forradalmak és a románok rab- I lása az 1918. évi novemberi helyzetet a nekünk megmaradt kocsipark tekinteté- I ben gyökeresen felforgatta, holott a lesza- 1 kitett területen maradt kocsiparkot mindez teljesen érintetlenül hagyta. Nekünk az a gyanúnk,hogy ezt a borzalmas érvágást helyreállított kocsiparkunkon Románia érdekében próbálják megtenni. Ennek az országnak vasúti igazgatása ugyanis példátlanul gyalázatos és a román vasutak a teljes lezüllés lejtőjére kerültek. Itt a vasuti kocsik javításáról épp úgy szó sem lehet, mint a vasúti pálya karbantartásáról. Addig használják a kocsit, amíg szét nem esik, de semmit nem javítanak és új kocsikat sem csináltatnak. A múlt ősszel, amidőn Románia, kocsihiány miatt, jóformán nem tudta külföldre kiszállítani és értékesíteni terményét, kiderült, hogy a román kocsipark az utolsó öt év alatt hatezer kocsival, azaz az állomány 15 százalékával, csökkent. Valószínűleg ellenségeink akként gondolkoznak, hogy az még sem járja, hogy a mi csonka, legyőzött országunknak sokkal jobban menjen a sora, mint a szomszéd győztes országoknak. Az nem járja, hogy vasutaink rendben vannak ésóriási állami bevételi feleslegekben dúskálhatnak. Egy kis utólagos hadisarc, illetve vasúti „jóvátétel" — úgy gondolják — nekünk meg se kottyanhat, míg a román vasutak lezüllését egy ideig fel lehet vele tartóztatni. A magyar gazdasági közvéleménynek erélyesen követelnie kell, hogy erre a döbbenetes ügyre a magyar kormány derítsen teljes világot és hagyjon fel a „jó fiú" gyámoltalan szerepével, aki ellenségeinknek még a szemrebbenésétől is ijedten összecsukokés minden képtelen követelést siet teljesíteni, nehogy megharagudjanak rá az antanthatalmak. Elég baj, hogy mér ezer kocsit a kormány átadott. Ezt tovább folytatni valóságos bűn volna. Ha esetleg — erőszakos értelmezéssel — némi formai alapot találtak is ellenségeink e követelésük számára a rosszul szövegezett békeszerződésekben, még akkor sem szabad nekünk könnyelműen behódolni egy nyilvánvalóan és brutálisan igazságtalan követelés előtt. Éppen kapóra jön számunkra Románia, amidőn a párisi döntőbíróság határozatának semmibevevésével lábbal tiporja a trianoni békeszerződést. A legkevesebb, amit a magyar kormánynak meg kell tennie, az, hogy a vele szemben a trianoni szerződés alapján támasztott minden követelés teljesítését — és így a vasútikocsik kiszolgáltatását is — mindaddig függőben tartja, míg a népszövetség nem szorítja rá Romániát ünnepélyesen vállalt nemzetközi kötelezettségeinek teljesítésére. Gaal Gaszton a képviselői összeférhetetlenség kérdésében az erkölcsi törvény érvényesítését kívánja A képviselőházban éles kritikát mondott a kormány balkezes pénzügyi politikájáról A képviselőháznak ma ismét élénkebb napja volt. A költségvetés vitájában Gaal Gaszton vette éles bonckése alá a kormány közgazdasági és pénzügyi politikáját, pontról-pontra mutatván ki azokat a hibákat, amelyeknek ismétlődése az államháztartás oly nehéz áldozatok árán helyreállított egyensúlyának felborulására vezethet. Többórás beszédéből megdöbbentő hatással bontakozott ki az a tény, hogy szinte az unalomig hangoztatott takarékosság mellett az állam vagyonából súlyos milliárdok mennek pusztulásba olyan vállalatok és intézmények támogatása miatt, amelyeket csak azért hívtak életre, hogy egyes kiválasztottak jól jövedelmező pozíciókhoz juthassanak. Még nagyobb megdöbbenést keltett az a megállapítás, hogy a bankok ismeretes illetékvisszaélései után most már kereskedelmi és ipari vállalatok is nyugodtan és büntetlenül károsíthatják a kincstárt adóalapjuk eltitkolásával. Ennek a szomorú képnek a megfestése mellett Gaal Gaszton módot talált arra is, hogy szembeszálljon a képviselői összeférhetetlenség kérdésében újabban divatossá vált túlrugalmas felfogással. Megkapó erővel mutatta ki, hogy az összeférhetetlenségnek nemcsak tételes, írott, hanem erkölcsi, írásba nem foglalt törvénye is van,é s ha ezt az erkölcsi törvényt könnyedén félredobják egyesek, úgy maholnap azok számára nem lesz hely a törvényhozásban, akik csakugyan a választókat , nem a bankokat és különféle érdekeltségeket képviselik. Foglalkozott a tisztviselőkérdéssel , s mindaz, amit mondott, előreláthatólag élénk visszhangot kelt a tisztviselőtársadalomban. Beszédének e részét különben lapunk más helyén kommentáljuk. Az ülés megnyitása után folytatták a költségvetés tárgyalását. Az első szónok Esztergályos János volt, aki a szociáldemokrata párt ellen intézett legutóbbi támadásokat próbálta visszaverni, kísérlete azonban nem sikerült. Többször heves összetűzése támadt a polgári pártok tagjaival, akik közül különösen Petrovácz Gyula volt szorgalmas a szocialisták tévedéseit megállapító közbeszólásaiban. A kudarc után Esztergályos János Vass József népjóléti miniszter szociálpolitikáját bírálta, majd szóvátette a miniszter legutóbbi tejveszélyét is. Több határozati javaslatot is előterjesztett, a hadirokkantak hadiözvegyek és hadiárvák járadékainak rendezését és a hadikölcsönök valorizációját sürgetve. A költségvetést nem szavazta meg. Ara 16 fülért Gaal Gaszton felszólalása Általános figyelem közben Gaal Gaszton emelkedett ezután szólásra. Mindenekelőtt szembeszállt azzal az újabban egyre általánosabb felfogással, hogy a parlament tulajdonképpeni munkája a bizottságokban folyjon le s a plénumnak csupán ratifikációs feladata legyen. Megengedi, hogy az intézményes munka, nagyon nehéz a plénumban, azzal azonban, hogy a szólásszabadság idejét rövidítik, nem lehet korrigálni a hibákat. A költségvetéshez nem nagyon szólhat hozzá, mert hiányzik a megfelelő kulcs: a zárszámadás. A kormánynak kötelessége volna gondoskodni arról, hogy a zárszámadás mindig megfelelő időben kerüljön a törvényhozás elé. A zárszámadás hiányában arra szorítkozik, hogy több fontos kérdésben elmondja objektív kritikáját, hogy ezzel elősegítse a problémák megoldását, így fel kell említenie, hogy a Balaton természeti kincseit szinte tervszerűen pusztítják. A bazaltbányák megfosztották minden szépségétől a Sárhegyet s most a Szemlőhegyen van a sor. Mindenhová az üzleti szellem fészkelte be magát. Az anomáliák megszüntetése magánjogi akadályokba ütközik ugyan, figyelembe kellene azonban venni, hogy itt nemzeti kincsekről van szó. Ezért a kormánynak feltétlenül közbe kellene lépnie és a vállalkozók teljes kártalanításával meg kellene akadályoznia e nemzeti kincsek pusz- t títását. A továbbiakban a református egyház segélyezéséről szólott. Az államsegélyeket ma is a háború előtti valorizálatlan összegben utalják ki, ami nagy hiba, mert a református tanítók s főleg a kántortanítók helyzete egyenesen szégyenletest szólott -itt -a nyugdíjasok kategóriái között tett megkülönböztetésre, amelyet teljesen tarthatalannak mondott. Lehetetlenség például, hogy egy negyvenévi keserves szolgálatot és a háborút végigszenvedett, generális kevesebb nyugdíjat kapjon, mint egy ezredes, aki színét sem látta a harctérnek. Felhívta a kormány figyelmét arra a sülyes helyzetre is, amelyben a színészek nyugdíjintézete van. Egyenesen nevetségesen csekély az a segély, amelyben az állam részesíti a nyugdíjintézetet és a vidéki színtársulatokat. Aránylag kis áldozattal lehetne a színészeken segíteni, csak kissé kevesebbet kellene törődni a FAKSz-szal, meg a KOGSz-szal. Részletesen foglalkozott ezután a mezőgazdasági termények értékesítése körül mutatkozó nehézségekkel, majd a leventeintézményről szólott. Az intézményt a magyar jövő és a demokratikus fejlődés szempontjából feltétlenül szükségesnek tartja. Azt, hogy itt-ott egyes oktatók hibákat követnek el, nem lehet az intézmény rovására írni, vannak azonban a leventeügynek bizonyos bajai, amelyeket ki kell küszöbölni, így például az Alföldön tizenkét-tizenhároméves tanyai gyerekeknek nyolc kilométer távolságra kell menniök leventegyakorlatokra, amit megkövetelni nem szabad. Figyelembe kell venni az élet követelményeit. „Egyik-másik államtitkár milliárdos jövedelmekre tett szert" Gaal Gaszton a továbbiakban a tisztviselők különféle ajándékairól beszélt. Legutóbb a karácsonyi ajándékokat tette szóvá, újabban azonban arról győződött meg, hogy nemesek -karácsonyi ajándékok vannak,ha-