Magyarság, 1927. augusztus (8. évfolyam, 173-196. szám)
1927-08-02 / 173. szám
ELŐFIZETÉSI ÁRAK: FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZNAP 16 FILL, VASÁRNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP LEVÉLCÍM: BUDAPEST 741, POSTAFIÓK 19 FELELŐS SZERKESZTŐ) MILOTAY ISTVÁN SZERKESZTŐSÉG: BUDAPEST VL ARADI U. 10. TEL.: T. 252-30, 252-31 FŐKIADÓHIVATAL: BUDAPEST, V. KERÜLET BANK-UTCA 7. TELEFON: TERÉZ 294-31, 294-32 FIÓKALKDÓHIVATAL: BUDAPEST, VI. KERT ANDRÁSSY ÚT 8. SZ. TELEFON: TERÉZ 234-32 99 BUDAPEST, 1927 AUGUSZTUS 2. KEDD + VII. ÉVFOLYAM 173. (1944.) SZÁM A fogyasztás válsága írta: Álva Nagy János Azok a jelenségek, amelyek mostanában a sokat vitatott drágaság kérdésével kapcsolatban felszínre kerülnek, nyilvánvalóan mutatják, hogy közgazdasági életünket a legutóbbi hónapokban a gazdasági válságok egyik legsúlyosabb fajtája, a fogyasztási válság támadta meg és tartja nyomasztó hatása alatt. Ez okozza — a nagy tömegek vásárlói erejének alacsony színvonala és fokozatos elsorvazása következtében, — hogyaz áruelhelyezés és értékesítés még a legszükségesebb fogyasztási cikkek piacán is egyre nehezebbé válik és mind nagyobb gondot okoz a termelőknek az üzemek gazdaságos továbbvezetése, úgy, hogy a fogyasztási válság mindinkább a termelés válságává szélesedik, ami a termelés rentabilitásának biztosítása érdekében arra kényszeríti a termelőket, hogy olyan magas költségeiket is belekalkuláljanak az eladási árba,(reklám, ügynöki jutalék, kamatveszteség, romló áruk értékvesztesége, inkaszós költségek), amelyek konjunkturális piaci viszonyok idején teljesen jelentéktelenek, a mostanihoz hasonló fogyasztási válságok alatt azonban igenerősen fokozzák a költségeket, tehát növelik a drágaságot, mert a termelő és vállalkozó rezsiköltségeinek emelkedését természetesen a fogyasztókon igyekszik behajtani. Így jön létre az a drága Sági circulus vitiosus, amely szinte észrevétlenül hatalmasodik el és vesz egyre sodróbb lendületet, kiterjesztve hatását az egész gazdasági életre s végeredményben a jövedelemosztási küzdelmek felszításához vezet, ami az ipari munkásságnak az utolsó hetekben egyre szélesülő bérmozgalmában már jelentkezik is. A drágaság keletkezését tehát — a többi gazdaságpolitikai okok és intézkedések mellett — kétségtelenül a fogyasztás nagymértékű és állandóan súlyosbodó válságával is lehet magyarázni. Hogy ez valóban így van, kitűnik abból is, hogy európai viszonylatban vizsgálva a mi piaci áraink alakulását, azt látjuk, hogy a békebeli viszonyokhoz képest a megélhetési index nálunk nem is mutat olyan feltűnő drágulást, sőt az aranyértékben mért áruszínvonal Franciaország kivételével Európa egyetlen államában sem olyan alacsony, mint éppen nálunk. Igaz, hogy a megélhetési Index a legutolsó hónapokban Magyarországon is érzékeny emelkedést mutat ,— s a múlt év október elseje óta 101-ről 1112.5-re, 11.3%-kal sokkal rohamosabban nőtt, mint pl. a német birodalmi index ugyanezen idő alatt, amely mindössze 4.2%-os emelkedést ért el, — de itt meg kell jegyeznünk, hogy pl. a gazdaságilag teljesen lerongyolódott Ausztria indexei is 1—2 ponttal állandóan fölötte mozogtak a mieinknek, nem is említve Németországot, ahol 1927 januárjában 140 volt a megélhetési index. Az árszínvonalnak a háború utáni gazdasági viszonyok között kialakult és a megélhetési indexekben kifejezésre jutó mértéke tehát éppen ellenkezőleg azt mutatja, hogy Magyarországon nem annyira az okozza az alig elviselhető drágaságot, hogy a fogyasztási cikkek piaci ára abnormálisan magasra szökött az utolsó években, hanem ellenkezőleg, abban rejlik a baj, hogy a fogyasztórétegek vásáróereje messze alatta maradt a békebeli mértéknek s emiatt nem tudják megfizetni a békeszinvonalon mozgó árakat, ami végeredményben a drágaság szempontjából ugyan egyremegy, de ha a bajok megszüntetésének módját keressük, mégsem egészen mindegy. A gazdaságilag teljesen kimerült Franciaország és a teljesen kifosztott Ausztria és Magyarország alacsony megélhetési indexszámai nyilvánvalóan mutatják, hogy ezekben az országokban a tömegek vásárlóképessége olyan erőtlen és annyira alacsony szinten állapodott meg a háború után, hogy a piaci árak legcsekélyebb emelkedése is megbonthatja a nehezen őrzött egyensúlyt és szinte elviselhetetlenné teszi az úgynevezett „drágaságot“, mint ahogy ez nálunk a legutolsó hetekben valóban be is következett. Ezt a helyzetet aztán még inkább súlyosbítja az a körülmény, hogy nálunk a nagy tömegek és pedig legelsősorban az ipari munkásság és az alsóbb tisztviselői rétegek kereseti viszonyai összehasonlíthatatlanul rosszabbak, mint akár Ausztria, akár Franciaország hasonló társadalmi rétegeié. Néhány hivatalos adat erre nézve meggyőzőerejű bizonysággal szolgál, amelyekből kiderül, hogy milyen hátrányban van a magyar ipari munkásság pl. a külföldi szakmunkások kereseti viszonyaival szemben. Az elmúlt hónapok kereseti viszonyai alapján számítva volt ugyanis a tanult szakmunkások heti nyers keresete (a M. Statisztikai Hivatal és a „Wirtschaft und Statisztik“ c .német szaklap 1927. évi kimutatásai szerint) pengőértékben számítva: Magyarországon * . , 33.26 P. Ausztriában , , , , 43.55 „ Németországban s * . , 53.98 „ Franciaországban * . , 55.90 „ Amerikában (a tanulatlan felnőtt munkás bére) , 119.36 „ (A megélhetési index számai: 1913— 100, Magyarország: 101—112, Ausztria: 102—105, Németország: 142—148, Franciaország: 70—88, Amerika: 175—178.) Ausztriában tehát majdnem egyező árszínvonal mellett 30.0%-kal, Németországban — 31.3%-kal magasabb árszínvonal mellett — 62.3%-kal, Franciaországban — 26.3%-kal alacsonyabb árszínvonal mellett 68.8%-kal magasabb az ipari munkásság heti keresete, mint nálunk, nem is említve Amerikát, ahol a tanulatlan munkás keresete is közel 260%-kal magasabb a tanult magyar szakmunkásénál. Ami a munkásság kereseti viszonyaira nézve megállapítható a hazai és külföldi adatok összevetése alapján, ugyanez áll a többi társadalmi osztályokra nézve is, amelyek ugyanolyan hátrányos helyzetben vannak az illetmények tekintetében, mint az ipari munkásság. Nem csoda, ha ilyen kereseti viszonyok mellett a tömegek fogyasztóképessége minimális, ami aztán olyan egészségtelen üzleti politikára kényszeríti a termelőt is, a közvetítő kereskedelmet is, amely — egyéb árdrágító tényezők, (kartellek, adók, illetékek) mellett — szükségképpen az eladási árak emelkedéséhez, tehát a drágasághoz vezet. A Magyarság is megemlékezett a közelmúlt napokban annak az uzsorabíróság elé került varrógépkereskedőnek a Kúria által is elítélt eljárásáról, amely tökéletes iskolapéldáját nyújtja az itt vázolt árdrágító folyamatnak. Mint a tudósítás megemlítette, a kereskedő a bíróság előtt azzal védekezett, hogy a rendkívüli magas rezsiköltségek, de különösen a részletüzlettel járó bizonytalan követelések szinte kényszerítik a kereskedőt arra, hogy a megengedett 15 százalékos rezsinél jóval magasabbat kalkuláljon bele az eladási árba. A bíróság nem fogadhatta el ezt a védekezést, mert megengedhetetlennek tartotta, hogy „azon a címen, miként a részletfizetés mellett történt eladásoknál az adásvételből eredő követelés veszélynek van kitéve, 100 százaléknál magasabb összeg vétessék számításba“, de ez a példa világosan mutatja, hogy az árdrágító tényezők sorában milyen nagyjelentőségű szerepe van a fogyasztás csökkenésének, a fogyasztó tömegek megcsökkent vásárlóerejének, az általános szegénységnek és az eladósodásnak, amely a legszükségesebb élelmiszerek beszerzésén túl arra kényszeríti a legszélesebb társadalmi rétegeket is, hogy hitelbe, részletre és kölcsönbe vásároljanak, a termelő és kereskedő pedig maga is kénytelen alkalmazkodni ehhez az egészségtelen üzleti gyakorlathoz, hogy valami fogyasztóközönséget biztosítson magának. Természetes, hogy az így szerzett kundsehaft kénytelen aztán megfizetni az elmaradt vevőkkel elmaradt hasznot is, ha minimális vásárlóképessége mellett a részletfizetésre való vásárlásra szánja magát. Ez az árdrágító hullám aztán tovább rezeg a piacon s a többi árdrágító tényező mellett az élemiszerdrágaságnak is egyik főokozójává válik, ahol a magas rezsiköltségeket az elhelyezésre nem találó és elromló áruk költsége is emeli. Ha a kereskedő vagy az iparos 100 vevő helyett harmincon kénytelen költségeit és polgári hasznát megkeresni, természetes, hogy az egy vevőre eső teher a háromszorosára emelkedik. Annak pedig, hogy a tömegek vásárlóereje oly csekély, két legfőbb oka, mint láttuk, a kereseti viszonyok silánysága és az ennek nyomába járó eladósodás- Ha a kormánynak ezen a két bajon sikerülne segíteni, hatalmas lépéssel juthatna közelebb a drágaság mind veszélyesebbé váló kérdésének megoldásához is. A főváros a novemberi lakásfelszabadítás ellen A lakásügyi bizottság hétfőn délután öt órakor Liber Endre tanácsnok elnöklésével ülést tartott. Az ülés tárgysorozatának legfontosabb pontjaként a lakbérleti szabályzat lett volna, ennek a tárgyalása azonban elmaradt, mert a bizottság úgy határozott, hogy a tervezetet érdemlegesen egy albizottság tárgyalja, az őszi legelső közgyűlés pedig a jogügyi, a szociálpolitikai és a lakásügyi bizottság négy-négy tagját megbízza az érdemleges tárgyalással és ennek javaslata alapján kerül majd a tervezet a közgyűlés elé. Ma a bizottság csak tudomásul vette Schuller Dezső főjegyző előterjesztése alapján, hogy a tervezet, mint egész nyersanyag, elkészült s az albizottság szeptember 15-éig elő fogja terjeszteni jelentését a tervezetről A fővárosi lakásnyomoruság és a tabáni építkezés Az ülés egyéb pontjai között váratlanul széles mederben tárgyalta a bizottság a Tabán-problémát. Ez a kérdés a tárgysorozat második pontjának egyik mellékhajtásaként került a bizottság elé. A lakásfelszabadítás kérdése volt ugyanis a tárgysorozat elsőnek tárgyalt érdemleges pontja, majd utána a kislakásépítő akció során támasztott hatósági lakásigények kerültek sorra és ennek keretében a Tabán-kérdés. A lakásfelszabadításnál Schuller Dezső főjegyző, előadó ismertette a lakáskérdésben gyűjtött statisztikai adatokat. Elmondotta, hogy 1880-tól 1910-ig átlag 3400 lakás épült egy esztendőben Budapesten. 1910-től 1914-ig a szaporulat 6000-re emelkedett évenként. Azután jött a háború, az építkezés megállt és csak 1920 óta lehet ismét valamelyes építkezésről beszélni. 1920-tól 1925-ig évenként ezer lakás épült Budapesten, 1926-ban 2200, tehát még mindig körülbelül 1000-rel kevesebb, mint a fent vázolt háború előtti időkben a lassúbb tempójú esztendőkben. Tizenötezerre tehető tehát az a szám, amennyivel a lakásépítkezés elmaradt. Kiterjeszkedet ezután arra,, hogy az egyszobás lakásokban lakók száma évről-évre emelkedik és ma körülbelül a lakosság fele lakik egyszobás lakásban. Laknak azonban igen sokan pincében, műhelyben, raktárban, istállóban, konyha és padlásnélküli lakásban. Végeredményben a most fellendült lakásépítési akció során való építkezések befejezte után is 8000-rel kevesebb a lakás Budapesten, mint amennyire szükség volna. Amellett 1876 ember lakik túlzsúfolt lakásokban, 1008 ember felmondás alatt, vagy lebontás alá kerülő lakásokban, 8824 lebontandó házakban, vagy szükséglakásokban, 1997 közegészségileg aggályos lakásokban és itt van végül a Tabán, amelynek a kitelepítése esetén ezer család lakásáról kell gondoskodni. Az ügyosztály konklúziója ebből az, hogy még nem érkezett el a lakásfelszabadítás ideje, felterjesztésben kell tehát kérni a kormányt, hogy a felszabadításra novemberben még ne kerüljön a sor és amennyiben a kormány mégis ragaszkodik a lakásfelszabadításhoz, egyelőre legalább szabjon gátat a lakbérek emelésének. A novemberi lakásfelszabadítás katasztrofális lehet szólt Az előterjesztéshez Bródy Ernő hozzá elsőnek. Megállapította, hogy a lakásfelszabadítás novemberben egyenesen katasztrofális lehet, nem lehet családok tízezreit földönfutókká tenni, elfogadja a tanácsi előterjesztést. Ami pedig a lakbéreket illeti, kövessük ebben Mussolinit, aki leszállította a házbéreket. Bánóczi László dr. rámutat arra, hogy az abszolút lakásszükségleten kívül van relatív lakásszükséglet is, az a szükséglet, hogy a főleg kisemberek nem megfelelő lakásban vannak. Javaslatot nyújt be, hogy az ügyosztálynak előterjesztését ne alternatív javaslatként terjessze fel a főváros, hanem a két javaslatot — a lakásfelszabadításról szólót és a béremelést — külön-külön kérje a főváros. Harrer Ferenc dr. az előterjesztés mellett szólal fel, bár tudja, hogy a felszabadítói Ára 16 fillér