Magyarság, 1927. december (8. évfolyam, 273-297. szám)
1927-12-01 / 273. szám
ELŐFIZETÉSI ÁRAK: FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZNAP 16 FILL., VASÁRNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP LEVÉLCÍM: BUDAPEST 741, POSTAFIÓK 1. BUDAPEST, 1927 DECEMBER 1 FELELŐS SZERKESZTŐ: MILOTAY ISTVÁN CSÜTÖRTÖK VIK., SZERKESZTŐSÉG: BUDAPEST VI. ARADI U. 10. TEL.: T. 252-30, 252-31 FŐKIADÓHIVATAL: BUDAPEST, V. KERÜLET BANK-UTCA 7. TELEFON: TERÉZ 294-31, 294-32 FIÓKKIADÓHIVATAL: BUDAPEST, VI. KER., ANDRÁSSY ÚT 8. SZ. TELEFON: TERÉZ 234-32 ÉVFOLYAM 273. (2044.) SZÁM »A régi csárda« — Levél a Szerkesztőhöz - Igen tisztelt Szerkesztő Úr! Ma délelőtt jöttem le az ungi hegyekből, párnapos vadászkirándulásról, s most, hogy a vadonban lakás, szénánalvás, hideg forrásvizben mosdás után fürdőt vehettem, leülök a jól fütött szobámban, ragyogó lámpafénynél, a hintaszékbe, kezembe veszem a Magyarságót, amit egy hete nélkülöztem. Az első, rég látott betű az ön hortobágyi vezércikke. Elképzelheti, mit éreztem, mikor olvastam. Tegnap még a Kárpátok tetején, kis vadászkalibában, este hatkor már a legmélyebb éjszakába merülve, emberlakta helytől két—három órajárásnyira elmélkedtem én is nehéz szívvel, mig öreg rutén emberem elől lógó, fej-, nagyságú golyvájával s hatvanegynéhány évével nehezen kínlódott a tűzrakással a mindjobban erősödő szélviharban. Mert zúgott a szél és zúgott az erdők koszorúja, köröskörül-lobogva a kisérétet, mintha kiséret volna ahhoz, ami az én szivemben tombolt. Tizennyolcban jártam itt utoljára, mint szabad ember ezen a földön, akkor háltam itt utoljára, egy októberi deres éjjel. Kilenc év után először láttam viszont a hegyeket, ahol legszebb ifjúságom legszebb napjait éltem át Az a tudat, hogy talán abban a pillanatban, amikor én a kárpáti erdőség egy magányos kunyhójában nehéz szívvel forogtam a szénán s nem fogott rajtam a jól megérdemelt álom valami miatt, amit, ugye, nem nehéz kitalálni, talán ugyanakkor éjjel a hortobágyi csúnya földi rozzant csárdában, a legkietlenebb magány érzetében, virrasztó, más valaki, — ez az érzés, hogy nemcsak én, hogy még vannak mások is, akiknek álmatlanságot okoz a mai élet szenvedése, ez az érzés késztet tollat fogni, s ne tagadja meg, hogy az éjszakai pusztába kiáltásra árva visszhang feleljen a nagy sötétségben az ungi, beregi, vagy sárosi hegytetőkről Igen, az ön elhagyatottsága avval a körülötte lévő négy—öt emberrel, élőlénnyel, bizonnyal úgy aránylott az enyémhez, mint annak a nyolcmilliónyi csonkaországi magyarnak a magáramaradottsága azokhoz, kiknek fájdalma e percben felsírt bennem. Az ön elhagyatottsága a hajszolt betyáré, aki társaival megszorul az üldözők szoros hálójában, — de ép a karja, egész a szíve, önmagával kiegyensúlyozott, életre-halálra elszánt. A mi nyomorúságunk — az önmagunkban való kettészakadás. Mintha elhagyott temető csendjében járnék, úgy érzem magam napok óta, a lehullott lomhú hegyoldalakat róva, könnyezésig nehéz a szivem, s az emberi hitványság még soha úgy nem fájt, mint most. íme, itt ez a hegyvidék, az én szülőföldem, hegyei, népe, nyelve — régi életem, rokonom, sajátom; mióta tudva van, itt éltek őseim. Nyelvben, életsorsban, talán vérben, féligmeddig vagy teljesen elkeveredve másfaju, nyelvű népével. Itt szülőházunk, családunknak volt s apámnak máig is otthona. A falvakban, amerre jártam, tanítók, papok, jegyzők testvérként borulnak a karomba, sírva üdvözölnek a mi kedves, tóttal vegyes magyar nyelvünkön, tíz éve nem látott testvérüket; emberem a „mi uraink“-at emlegeti, mikor rólunk beszél . S én idegen vagyok itt? Útleveles, vizumos, kegyből, szivességből, határidőre jelentkezni köteles, cseh szót, németet törő külföldi? Egy rokonom él valahol Amerikában, régen elszakadt öregember már. Mikor évekkel ezelőtt hírt hallatott magáról, azt írta: sehol sem tudna nyugodtan pihenni, csak a Viszoka alatt. Csak alanyija legyen, hogy hazajöhessen meghalni. Apám, nagybátyám jóklettek szlováknak. De csehnek? S én? Lehetek-e más, mint aminek születtem? Nem. Érzem, magyar vagyok, de az-e, mint a szabolcsi, debreceni, dunántúli? Aki talán elnéző mosollyal, de inkább megütközve néz végig, ha véletlenül a pesti Palace halljában vagy a Kossuth Lajos utcai korzón harsány „jak se mas?“-al üdvözöl rég látott földimárosból. Hány testi-lelki barátom él a határokon túl, akikhez testvéri érzéssel ragaszkodom, aki talán most több szlovák, mint magyar, de hiszem, szivében neki is seb van, neki is hiányzik fele lelke. Széttéptek minket, nemcsak a földet, de minden lelket is, mely nem élhet született vére parancsa szerint. Nem, ők nem gazdasági okok, földrajzi egység, vérző, széttépett emberi szivek, életek azok, amik legjobban kiáltanak a régi után, így élni, Istenem, távol, idegenként a földtől, szülötteitől, kikkel egy vér vagyok. Nem a magyaroktól, akiket a magyar állam hivatalnokoknak küldött a Felvidékre, hanem azoktól, akik ezer éve ott laktak, ott éltek, akik otthon, Eperjesen, Bártfán, Podolinban járták a gimnáziumot, akik mindig sárosi, zempléni, tótusbeszédű urak maradtak, mégha miniszterekké lettek is, vagy egyetemi tanárokká, akik a pesti kávéházban, ha megjelentek, az öreg Banda Marci már magától rázendítete, hogy: Ja parobek Z Kapusán vagy: Zahucselyi huni, zahucselyi lyeszi a sárosi urak, vagy svihákok, — igen, hát legyen svihákok, — vagy gavallérok, a Mikszáth kifigurázott gavallérjai, de magyar urak mégis, magyarok és gőgösek, most röghöz tapadó, csendes emberek, akik ma sem tudják elhagyni omlótetejü kúriáikat, hanem ottmaradtak a magyarságukért sírva enni megmaradt savarkájuk sovány kenyerét. És azok a papok, tanítók, jegyzők, akiknek nem volt soha probléma, mert nem is kérdezte tőlük senki, hogy kik, mik? Hiszen olyan természetes volt, mint ahogy lélegzetet veszünk: az iskolában tótul imádkoztatni meg a gyereket s aztán a Szózatot emléztetni vele, a papnak tótul prédikálni, aztán magyarul tarokkozni a kastélyban, vagy dikciózni a megyegyülésen, esetleg országházban; a bírónak a magyar állam nevében kezdeni az ítéletet s tótul fűzni hozzá az atyai feddést; a jegyzőnek tótul vallatni ki a megjelent felet s magyarul irni meg az anyakönyvet. Vájjon mit érezhetnek most ezek, ha ottmaradtak szülőfalvaikban, városaikban? Ezeknek — nekünk — nem az őserdők elveszett fája fáj, sem a bányák aranya és ezüstje, sem Máramaros sója, mi nem nemzetgazdasági okokból könnyezünk s nem a tanársógorom fizetéséből, a szegény magyar állam jóvoltából hiányzó számos pengőkért vagyunk halálosan szomorúak. Tőlünk lehetne Magyarországon kétszer annyi fizetése mindenkinek, mi mégis hontalanok maradnánk, mint az a tiroli zergevadász, akinek valahol gránát szakította le a lábát s most valami bécsi külvárosban, saját műhelyében, szomorúan szegeli a cipőtalpat. Ezeknek, a határokon innen és túl élő talajtalan embereknek, se ivadékaiknak soha, mig élnek és emlékeiket utódaiknak továbbadhatják, nyugodalmuk nem lesz. Ezek az emberek nem lesznek jók soha cseheknek, ha most már, ittott, csehül beszélnek is, nem lesznek jók autonomista tótoknak sem, de nem lesznek jók megalkuvó, nemtörődöm, anagyias magyaroknak sem, hanem lesznek a testben dolgozó kovász, mely az idők teljesedését érleli. Hogy van az, hogy amikor olvasom: Menjünk innen, mert hidegen fáj a szél, Sárgulva hull le a fáról a levél... megráz valami belől s érzem azt, ami a Szerkesztő Úr szivét megrázta akkor este... De ugyanakkor — talán még mélyebben, mert benne van a gyerekkorom sírása is — megráz a legszomorubb sárosi tót nóta, melynek hevenyészett fordítása igy szól: Felzúgtak a hegyek, felzúgtak az erdők. Hová tüntetek el régmúlt, ifjú idők. idők, ifjú idők, szomorúak, szépek! Így tűnnek az évek s ünnepet nem érek. Tegnap este a Kárpátok zúgó viharában, zúgó erdők közt egy vén tót ember panaszszavára sírtam, s ma este belém vág a hortobágyi szegénylegény faji szava. Ha egyszer még abba a hortobágyi csárdába vetné a sors s elfogná a kietlen elhagyatottság fájdalma, jusson eszébe. Szerkesztő Úr, hogy a Kárpátok rengetegeiben is égnek a virrasztók pislogó mécsesei, várva a hajnalt, amikor a hegyek orma s az Alföld síkja újra megláthatják egymást.. Addig is Isten velünk! U. L. A pápa Serédi Jusztiniánt nevezte ki esztergomi érsekké Az új hercegprímás a legközelebbi konzisztóriumon bibornoki méltóságot kap Róma, november 30. (Stefani—ügynökség) Az Osservatore Romano hivatalosan jelenti: őszentsége esztergomi érsekké főtisztelendő Serédi Jusztinián atyát méltóztatott legkegyesebben kinevezni, akit a legközelebbi komisztóriumon a bibornoki méltóságra fognak emelni. A napilapok közük a kinevezés hírét és Serédi Jusztinián szentbenedekrendi szerzetest dicsérő szavakkal jellemzik. Kinevezését nagyjelentőségűnek tartják és kiemelik nagy tudását és azt a buzgalmát, amellyel hivatásának él. Serédi Jusztinián kinevezésének hírét nemcsak a magyar katolikus társadalom, hanem az egész magyar nemzeti társadalom a legnagyobb megnyugvással fogadja. Benne olyan férfiú kerül Magyarország hercegprimási székébe, aki tősgyökeres magyar ember, ismeri a felekezeti viszonyokat Magyarországon, nem egyoldalú kurialista, ellenkezőleg: teljesen tudatában van a magyar hercegprimási méltóság kivételes közjogi fontosságának s emellett szerény és diplomatikus egyéniség. Serédi Jusztinián Szent Benedek-rendi szerzetes hosszú esztendőkön át előkelő állást töltött be a római Kúriánál. Előadója volt a kánonjogi kongregációnak és legfőbb tanácsadója a Vatikánnak egyházjogi ügyekben. A római szentszék Csernoch Jánosnak julius utolsó napjaiban bekövetkezett halála óta kitartóan és határozottan ragaszkodott ahhoz, hogy Serédi Jusztinián legyen az új esztergomi érsek, amíg kinevezése azonban bekövetkezett, hosszadalmas és szövevényes harcok folytak a szentszék és a magyar kormány között az esztergomi érseki szék betöltése körül. A szentszék és a magyar kormány harca az esztergomi érsekség betöltése körül Alig hunyta le szemét a történelmi Magyarország legnagyobb egyházi és közjogi méltóságának utolsó képviselője, bizalmas vatikáni információk alapján máris hire terjedt, hogy Serédi Jusztinián a legjogosabb aspiránsa az esztergomi érsekségnek. Híre járt annak is, hogy kinevezése néhány héten belül megtörténik. A Serédi nevéhez fűződő kombinációk hivatalos magyar körökben nagy meglepetést okozott, mindenki tudta, róla, hogy hajlíthatatlan híve a jogfolytonossági restarációnak. Ezért nyomban római hírek vétele után diszkrét kifogásokat emeltek kineveztetése ellen. E kifogások nem értek célt Rómában s augusztus közepe táján úgy látszott, hogy Serédi kinevezése mindennap bekövetkezhetik. A római Kúria ugyanis nem barátja annak a régi magyar egyházjogi szokásnak, hogy megürült püspöki székeket hónapokon át gazdátlanul hagyjon és kiszolgáltassa az interregnum bizonytalanságainak az egyházmegye kormányzatában épp úgy, mint a javadalmak kezelésében. Ez kiviláglott a pécsi és a székesfehérvári püspökség betöltésénél is. Az interregnum zűrzavarainak elkerülése mellett XV. Pius pápa és Gasparri bíboros ama felfogásuknak igyekeztek az egyház kormányzatában érvényt szerezni, hogy a politika ne szóljon bele az egyházi stallumok betöltésébe, hanem olyan egyházi férfiakat emeljenek a főpásztori székekbe, akik lelkészi tevékenységükkel szereztek érdemeket. A magyar kormány a pécsi és a székesfehérvári püspökségek betöltésénél nem emelt kifogásokat, amiből Róma azt a következtetést vonta le, hogy az esztergomi érsekségnél is minden nagyobb ellenállás nélkül megvalósíthatja az általa célszerűnek vélt személyi kombinációt. Ára a képes melléklettel együtt 24 fillér