Magyarság, 1928. augusztus (9. évfolyam, 173-197. szám)
1928-08-01 / 173. szám
FÉLÉVRE 24 EGY HORA 4 NAP 16 FILL., HÉTKÖZNAP MEGJELENIK LEVÉLCÍM: ELŐFIZETÉSI ÁRAK: PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZVASARNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN 30 GARAS, VASARNAP 40 GARAS HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP BUDAPEST 741, POSTAFIÓK 19 FELELŐS SZERKESZTŐ: MILOTAY ISTVÁN SZERKESZTŐSÉG: BUDAPEST VI, ARADI U. 10. TEL.: AUT. 232-30, 252-31, 252-40. FŐKIADÓHIVATAL: BUDAPEST, V. KERÜLET, BANK-UTCA, 7. TELEFON: AUT. 294-31, 294-32. FIÓKKIADÓHIVATAL: BUDAPEST, V. KER., ANDRÁSSY UT 8. SZ. TELEFON: AUT. 200-77, 234-32 BUDAPEST, 1928 AUGUSZTUS 1. SZERDA IX. ÉVFOLYAM, 1(2241.) SZÁM Kincstári fölösleg a fogyásig Négy esztendő óta futja a konszolidációval a halálgaloppot a névtelen magyar adófizető. A szörnyű verseny irama csak nem akar ernyedni. Ellenkezőleg, mintha évről-évre növekednékennek a hajszának vad lendülete, megjavíthatatlan tempója. Fullasztó, gyilkos a verseny s beláthatatlanul messze te cél. Nincs egy percnyi pihenő a teherviselésnek ebben a marathoni futamáan. Minél bőségesebb veríték csorogle a meghajszolt adóalany eltorzult őrteájáról, minél jobban zihál beteg tüdeje a horpadt mellkasban, minél inkábbsóvárogja eltikkadt innye az idilő Vizet s vézna, leromlott, megstrapált seste az erősítő táplálékot, annál bőszebb iramot diktál neki a finánctéboly te annál súlyosabb terhekkel tömi meg n nehéz hátizsákját. A magyar nép paszsíiv hősiességének valóban csodálatraméltó határai vannak. Egynéhány száz esztendővel ezelőtt ugyanez a névtelen íragyar adófizető, a magyar jobbágy, amagyar kézműves, a magyar kalmár, migha három-négyféle gazdának is romlott. Fizetett harácsot a töröknek, rendes adóporcióját a maga törvényes királyának, fizetett tizedet a papjának és kilencedet a földesurának. Az adósarc elviselésének próbájában a magyar nép, a misera plebs contribuens olyan múltra tekinthet vissza, ami csodálattal tölti el az utókort az emberi teherbírásnak hallatlan erőfeszítése és az emberi türelemnek végtelen csodája iránt. Ez a jóbi tűrés talán, ha nem is tündöklő, de nagyobb és állandóbb erénye volt ennek a névtelen magyar adófizetőnek, mint hetyke és vakmerő huszárbravúrjai. Nem hisszük, hogy a letűnt rendi korszak óta ez a névtelen magyar adófizető nehezebben kerestetolna valamikor orcája verejtékével a maga mindennapi kenyerét és gyötrelmesebben teljesítette volna a közszolgáltatásokat, mint a szanálás négy szűk esztendeje óta. Azóta konokul, reménytelenül izzad egy szörnyű rabszolgamunkában, amelynek nincs öröme, nincs pihenője, sőt nincs gyümölcse érem. A nagy keleti szatrapák és szultánok óta soha állam nem vette anynyira igénybe polgárainak és alattvalóinak életét és munkáját, mint a megszanált magyar állam, amely esztendők óta tömi polgárainak verejtékével és vérével a konszolidáció telhetetlen bendőjét. A vad adóhajszának azonban egyszer hár sürgősen véget kell vetni. A fináncrekordoknak végre megállj!-t kell parancsolni. Képtelenség abban a stílusban és tempóban tovább folytatni a fináncsáfárkodást, amely nemcsak a Szükségest hajtja be, hanem fölöslegeket halmoz fel. Tibérius római császárnak tulajdonítják azt a bölcs szállóngét, hogy a jó pásztor csak megnyitja a juhokat, de nem nyúzza meg őket. klasszikus nemzetgazdasági tudomány éppúgy tiltakozik a mostani finánc bölcsesség tombolása ellen, mint egy előrelátó kormányzat közgazdasági gyakorlata. Négy esztendő óta átlagban véve százmillió pengővel többet vesz be az állam, mint amennyire költségvetési előirányzata szerint szüksége van. A száz millió fölöslegekkel való csillogás igazi lidércfény, mely egy közgazdasági posvány felett lebeg. Ezek a százmilliónyi feleslegek a szanálás első éveiben az állami költségvetés összegéhez képest huszonöt százaléknyi többletet jelentettek, ma, 1928-ban, a méreteiben és tételeiben megbővített költségvetési keretek között még mindig tíz-tizenöt százalékát teszik az előirányzott budgetnek. A hivatalos pénzügyminiszteri jelentés az eltelt költségvetési esztendő végeredménye gyanánt újból megállapítja, hogy az adócsavar kíméletlen alkalmazásával sikerült ismét kilencvenötmillió pengővel többet kisarcolni az adóalanyokból, mint amennyit az előirányzat jelzett. Ha egy nagy nemzeti vállalkozás küszöbén állanánk és olyan messze ágazó és mozgékony külpolitikát folytatnánk, amely minden pillanatban jelezhetné a cselekvés óraütését, ha a költségvetési fölöslegek mögött tévékeny és virágzó közgazdasági élet sibongana, ha külkereskedelmi mérlegünk nem sikoltaná fülünkbe a kormányzat közgazdasági politikájánál riasztó meddőségét és tervtelenségét. Én a fényes termés dacára a magyar mezőgazdaságot, egész nemzeti és társadalm életünknek termékenyítő forrását nem fenyegetné a kiapadás veszélye, vagy ami még szörnyűbb: a zsírunkba való fulladás rémsége, akkor talán szabadna gartulálnunk a pénzügyi kormányzó bátor és erélyes lelkiismeretéhez amellyel az adóvegzatúra gépezetét folyton növekvő üzemben tartja. Ez a finánctatárjárás azonban olyan országban dúl elcsitíthatatlan őrülettel amelynek termelő osztályai teljesen kimerültek, amelynek középosztálya féllábával a sírban áll, amelynek mezőgazdasága termelési és árusítási válságokkal küzd, amelynek ipari exportja alig van, amelynek kereskedői hitelkrízisben vergődnek s amelynek vásárlóközönsége ijesztő mértékben apad napról-napra, ez a finánc-okkupáció egy olyan országot ostromol, amelynek polgárai jóformán már mint a kormány közgazdasági politikájának hősi halottjai hevernek a szanálás porondján. Sebaj. Az állami feleslegek grafikonja egyre emelkedő vonalat mutat. A fináncosztagok és a végrehajtók hadserege új vezényszóra indul új rohamokra. Máról-holnapra az egyenesadóra nézve is életbe léptetik a jövedéki inkvizíciót. Az udvari kamarák és a helytartótanácsi dikasztériumok öreg szabályrendeleteit vonszolják a napfényre az országos levéltár aktatömegeiből, hogy tökéletesebbé és főképp biztosabbá és hatásosabbá tegyék a további adófölöslegek könyörtelen beszállításának lehetőségét. Sohase hittük volna, hogy a repülőgépek és az autók korszakából vissza kell mennünk a dilizsánc és a gyorsparaszt világába, hogy az adóprés archimedesi csavarját tökéletesítsük. Ha a magyar múlttal szemben szemére lehetne vetni a mai rendszernek egy és más mulasztását, akkor most bőven jóvátette hibáját: jönnek a beckkerek, az adóspiclik, a provízióért dolgozó feljelentők. Jövőre kétszázálllió pengő lesz a felesleg. A szanálási műtét kitűnően sikerült. A névtelen adófizető kilehelte páráját, de az államkincstár tele van. Éljen a koszolidáció! Látogatás Gyöngyösapátiban, a nyaraló Apponyi Albert otthonában Apponyi nyilatkozik az optánsport fordulatáról és az Anschlusstüntetésről, ami nem érdekli a magyar legitimistákat Gyöngyösapáti, július 31 Mindössze hárman szállunk le az udvariatlanul zötykölő vicinálisról és rögtön látom, hogy a másik kettő is rokonszakmabeli: úgy dédelgetik a nyakukban csüngő fekete ládácskákat, ami csak a fényképezőmasinának jár ki, és ruházatuk kecses dudorai elárulják, hogy ki vannak tömve lemezekkel. Így kiállítva pedig köztudomásúlag csak a fotóriporterek szoktak kirándulni. Nyilvánvalóan közös a célunk, ők is Apponyi Albert grófot akarják meglepni csendes nyári elvonultságában. A „szakmában“ köztudomású, hogy Apponyi Albert példás keresztényi megadással szokta fogadni az ilyen látogatásokat, előzékenyen beáll vagy beül, amint az ambiciózus fotóriporterek kívánják, sőt csendes humorral mindjárt diktálja is a felvételek címét: „az ősz pátriárka családja körében", avagy „a nyolcvanhároméves Apponyi kastélya torrászán". E szíves fogadtatás reményében Gyöngyösapáti idegenforgalmát nagyban emelik a fotoriporteri és gyalogriporteri had kiválóságai, nagy gyönyörűségére Gyöngyövapáti község serdületlen ifjúságának, amely, mint idegenvezető,, nyaranta nem lebecsülendő mellékjövedelemre tesz szert. ’■ Mezőgazdasági idlllek a grófi parkban Az idegenvezető libapásztor ifjakra nagy szükség is van errefelé, amennyiben Gyöngyösapáti, mint vicinális megállóhely, rajtuk kívül semmiféle más hivatalos közeggel nem rendelkezik. Jelek vannak arra, hogy egy megállóépület készül, a hatóságok azonban ezzel nem sietnek, nagyon okosan úgy gondolkozván, hogy az Apponyi-család előkelő külföldi vendégei úgyis saját autóikon jönnek, ide, a benszülöttek meg majd ellesznek ezután is váróterem és más nyugati luxus nélkül. Rövid tétovázás után tehát a fotóriporter makkal egyetemben rábíztam magam egy ravaszkáskülsejü libapásztorra, aki hajlandónak nyilatkozott pártfogásába venni bennünket. A ravaszkáskülsejű ifjú a leendő állomásépülettől balra, egy lombos, árnyas útra kalauzolt, keresztülvitt egy fahídon, amely alatt poétikusan csobog a községnek nevét kölcsönző Gyöngyös-patak, és azután közölte velünk, hogy megérkeztünk a kastélyhoz tartozó „angolba“, azaz az angol kertbe. Nagyobb bizonyíték kedvéért megmutatott a gyönyörű fenyők, juharok közt egy rozoga faajtót, amely emberemlékezet előtt kitámasztva és elfelejtve roskadozik az út szélén és azt állította, hogy ez a kastély bejárata. — Hát nem szokták elzárni a parkot? — kérdeztem csodálkozva. — Ugyan miért zárnák, — bámult most a kis ifjú. — Mindig szabad nekünk bemennünk, amikor csak akarunk, még a kis szigetre is szabad mennünk, a Máriához, ahol a gróf úr szokott imádkozni. — Szóval, itt az élet egészen patriarkális, jegyeztem meg. Az ifjú ezt nem értette. — Azt nem tudom, kérdezze meg attól a fiútól, az már belső ember. A „belső ember", amint most észrevettem, a fenyőerdőben állt és félszemével bennünket nézett, félszemével pedig öt-hat tehenet, amelyek boldog ábrázattal hűsöltek a fe-,nyők tövében. Látván ezt a ritka idillt, már nem is érdeklődtem tovább, milyen szellem uralkodik a gyöngyösapáti földesúrnál. A tehenek az urasági park fenyőfái közt és a drága, egzotikus bokrok körül (azt mondják, csak bokor van vagy százfajta a parkban), minden irányból előtörő riadt kotlósok egyszerre kedélyessé és barátságossá teszik ezt a főúri hajlékot, amely az elveszett Eberhard helyett forradalmak után került a Széchenyi grófi családtól Apponyi birtokába. Olyan egyszerű, közvetlen az élet a büszke, százesztendős kastély zöld zsalui mögött, nem csoda, hogy Gyöngyösapáti derék magyar, népe egyszerre magáénak érezte és szivébe zárta az uj földesurat. A kis sziget Madonnája Kis kerülővel jutunk a kastély elé, megnézzük előbb a bájos miniatűr szigetet a ha, laslón, a fák és bokrok titokzatos félhomályában, repkénnyel futtatott kössd mélyedésében, itt rejtőzik a kis primitív Madonnaszobor, amelyhez minden reggel idezarándokol Apponyi Albert és felesége, a szobrocska előtt két fatérdeplő, — valóban itt lehetetlen nem imádkozni. Kanyargó, keskeny utak vesznek el a park óriási fái között, a parkírozást és a szépformájú virágágyakat, úgy mondják, még 1802-ben készítették Napóleon fogságba jutott katonái a Széchenyi grófoknak, ők csinálták a halastavat és vezették ide a kis patakokat, amelyek keresztül-kasul szabdalják a nagy parkot. Minden úgy maradt itt, mint volt száz évvel ezelőtt, csak az egyik sarkot hódította meg a modern civilizáció: tenniszpálya került ide és egy szalmafedelű , kuglizó. A Baedecker, amennyiben a jövőben be óhajt számolni Gyöngyöse Ára 16 fillér