Magyarság, 1928. szeptember (9. évfolyam, 198-222. szám)
1928-09-01 / 198. szám
ELŐFIZETÉSI ÁRAK: FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZNAP 16 FELI.., VASÁRNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP LEVÉLCÍM: BUDAPEST 741. POSTAFIÓK 19 FELELŐS SZERKESZTŐ: MILOTAY ISTVÁN BUDAPEST VI. ARADI U. 10. TEL.: AUT. 252-30, 252-31, 252-40. FOKI ADÓHIVATAL: BUDAPEST, V. KERÜLET, BANK-UTCA 7. TELEFON: AUT. 294-31, 294-32. FIÓKKI ADÓHIVATAL: BUDAPEST, VI. KER., ANDRÁSSY UT 8. SZ. TELEFON: AUT. 200-77, 234-32 BUDAPEST, 1928 SZEPTEMBER 1. SZOMBAT I. ÉVFOLYAM, 198. (2266.) SZÁM. Gazdasági főminiszter Az egész magyar közvélemény már évek óta tiltakozik a szanálás jegyében folyó, de a gazdasági élet alapjait bontogató kormánypolitika ellen és szinte egyértelműleg nap-nap mellett erélyesen követelte a leromlott magyar közgazdaságnak egységes és szerves program alapján való talpraállítását. Most végre a kormány is felébredni látszik a pénzügyi szanálás látszatsikereinek kábulatából és segítségére kíván sietni az agyonnyomorított és árván magára hagyott, küzködő gazdasági életnek. Az első ötlet, amelyet mentőkötél gyanánt a kormány odadob a válságok hullámverésében vergődőnek, egy új állás szervezése: a gazdasági főminiszteré, akinek hivatása lenne gazdasági szempontból egységet és tervszerűséget belevinni a kormányzatnak abba a zűrzavarába, amelyet a külön-külön haladó, egymásra és az ország adott helyzetére nem tekintő kormányzati ágak idéztek elő. Az egyes minisztériumok az utóbbi években már nem tekintették magukat egy egységes kormányzat szorosan összefüggő részeinek, hanem teljesen önálló kormányzati szerveknek, amelyek olyan politikát folytattak, amilyen ötletszerűen agyukban éppen megvillant, avagy álmodozásukban csábító szivárványként megjelent. Természetesen mindezt egy megcsonkított, megbénított, elszegényedett ország költségén, amelynek más jogot, mint a számla szó nélkül való kifizetését, nem hagytak meg. így csinálta éveken át a közoktatásügyek minisztere a maga délibábos, kultúrfölényes politikáját a nemzet gazdasági helyzetére és egyéb, nyomasztó szükségletére való figyelem nélkül. így szállott vele, teljes gőzerővel, iramló versenyben a népjólét minisztere, csövestül hullatva ölünkbe a tetszetős szociális alkotásokat, nem kérdezve soha azt, vájjon helyes-e a sorrend és vájjon nem kellene a csillogó tető helyett előbb a fundamentumot, a tartó oszlopokat megépíteni. Százmilliókra dagadtak így a közoktatási és szociális állami kiadások, míg ugyanakkor a kereskedelem, de különösen a földmivelés nem eléggé fürge és követelő hivatalos vezérei hoppon maradtak az ádáz versenyben és az állami bevételekből csak morzsákat fordíthattak a magyar közgazdaság életfenntartó forrásainak feltárására és fejlesztésére. Termelésünk és közlekedésügyünk, tehát a gazdasági élet alapjai, messze elmaradtak a kulturális és szociális felsőépítmény égbetörése mellett. Egyes kormányzati gépkocsik gyors vágtatásukban mintha teljesen megfeledkeztek volna arról, hogy a kellő benzinről is jó eleve gondoskodni kell, ha nem akarjuk, hogy a száguldó tempót hirtelen zökkenéssel egyszerre csak végzetes megtorpanás kövesse. De a gazdasági minisztériumok tevékenysége között sem volt meg az az összhang és szoros, egymást kölcsönösen istápoló együttműködés, amelynek pedig természetszerűen következnie kellett volna abból az egyszerű tényből, hogy a munkamegosztás és csereforgalom korszakában a különböző gazdasági ágazatok egymásra vannak utalva és ami árt az egyiknek, károsan visszahat a másikra is, tehát csak együtt , és, egyszerre lendülhetnek a magasba, míg egymással küzködve, biztosan mind a porban maradnak. Elvileg tehát csak helyeselni lehetne, ha a kormány az annyira szükséges egyetemes, gazdasági szempont egységes és tervszerű érvényre juttatását biztosítani óhajtja. Csak az a nagy kérdés, hogy vájjon célravezető eszköze, ha az eddigi kormányzati szervezetet egy külön, tárcanélküli gazdasági miniszteri állással bővíti és ezt a gazdasági minisztert irányító szervként fölébe helyezi a többi gazdaságpolitikai minisztériumnak? Vájjon ebből a szervezeti változásból nem támadnak-e folytonos súrlódások és vájjon a gazdasági élet ráér-e bevárni, amíg ezek a kezdettel velejáró ellentétek elsimulnak és az új gazdasági miniszter szervesen beleilleszkedik a megszokott régi kormányzatikereteikbe? Alig hisszük, hogy a régi miniszteriélis szervezetben válna a hiba, hiszen a háború előtt, a Baross Gáborok és Wekerle Sándorok korában, a régi szervezet mellett egységes és hatalmas lendületű gazdasági politika folyt és az állami szükségletek kielégítésében is megvolt a kellő arányosság és a megfelelő sorrend. Itt — úgy látjuk — inkább az uralomra kapott helytelen kormányzati szellemben és a miniszterek személyében van a bajok kütforrása. Ma a helyes kormányzati elvek a pad alá kerültek, a közgazdasági szempontok urakodó fontossága elhomályosult és a miniszterek megválasztásánál sem érvényesül az a régi elv, hogy minden vezető helyre megfelelő embert kell tenni. Régen csak a kiválasztottak, az arra hivatottak és a közpróbán keresztülment egyének kerülhettek a kormányzati ágak vezéri székébe. Ma minden képviselő és minden fiatal barátja a hatalmon lévőknek tarsolyában hordja a miniszteri tárcát és pedig nem is egyet, hanem valamennyit válogatás nélkül. Aki néhány évvel ezelőtt még álmában sem remélte, hogy miniszteri tárca hullhat az ölébe, ma hivatottnak érzi magát arra, hogy valamennyi szakminiszter székét egyforma bátorsággal ülje végig. Ma betegesen szerény az a kezdő politikus, aki csak államtitkárságra törekszik és mindenki miniszterségen akarja kezdeni. Ma a miniszteri kinevezések hallatára gyakran vetődik fel a kérdés: ki ez, miért és hogyan? Míg az eltávozott miniszterekről két év múlva már nem akarják elhinni az emberek, hogy valaha miniszterek voltak. Félünk attól, hogy ily körülmények között a gazdasági főminiszteri állás megteremtése vajmi keveset fog lendíteni az ország szekerén. Bajosan hiszszük, hogy Bod János, aki programjában és parlamenti felszólalásaiban ismételten hirdetett helyes közgazdasági elveit a legjobb akarat mellett sem tudta bizonyos hatalmasabb befolyásokkal szemben érvényre juttatni, most mint gazdasági főminiszter rábírhassa az egyes gazdasági minisztereket és a többi kartársait a kellő gazdasági politika folytatására és az ország gazdasági helyzetének figyelembevevésére. Eredményes gazdasági politikát csak gyökeres rendszerváltozástól lehet remélleni, de nem azoktól, akik az ország pénzügyi szekerét belevitték az infláció mocsarába és a pénzügyi szanálást minden szükség nélkül úgy hajtották végre, hogy gazdasági szervezetünk minden tartóoszlopa megrendült bele. Románia sértőhangú jegyzékben rá akarja venni a népszövetséget az optánsügy újabb elhalasztására Genfből jelentik. A nemzetek szövetségének főtitkára átadta a genfi magyar képviseletnek azt a memorandumot, amelyet a román kormány intézett a népszövetségi tanácshoz a magyar—román optánsperről. A memorandum szerint a román kormány csodálkozással értesült arról, hogy a magyar kormány az optánsügy újabb napirendretűzését kívánja. A romául jegyzék szerint ők még hajlandók lettek volna a magyar kormánnyal tárgyalni azonban a magyar hi-ikeny plrifohő román jegyzékei meg nent várva, a népszövetséghez fordult és nem volt hajlandó delegátusokat küldeni ki a Romániával való közvetlen tárgyalásokra. Mindazonáltal a román kormány nem tekinti végleg lezártnak a békés megegyezés útját, mert „nem hiszi, hogy a végletekig ragaszkodni lehetne ahhoz a makacs magatartáshoz, amely a népszövetség legutolsó tanácshatározatával is ellentétben állt? A magyar kormánynak „vállalnia kell a felelősséget“ azért, ha minden baráti megegyezést meghiúsít. A román felfogás szerint, „ha a tanács a kérdést napirendre tűzné, ez egyet jelentene annak elismerésével, hogy a két kormány között minden békés megegyezés útja el van zárva“. Ez annál súlyosabb megítélés alá esnék, mert a tanács maga is elismerte, hogy a két állam közötti viszályt csak közvetlen tárgyalások útján lehet elintézni. A román kormánynak ez a jegyzéke nyilvánvalóan arra szolgál, hogy módot adjon a népszövetség tanácsának az optánsügy újabb elhalasztására. A románok úgy tüntetik föl a dolgot, mintha ők hajlandók volnának komolyan tárgyalni Magyarország képviselőivel az optánsok kártalanításáról és mintha ezt a magyar kormány merev magatartása akadályozná meg. Természetesen, ehhez a legújabb hamisítványukhoz nem mellékelték azokat a gorombahangú jegyzékeket, amelyekkel a magyar kormány túlságosan is engedékeny ajánlatait a legmerevebben visszautasították. A román kormány gyerekes taktikázásának komoly és tekintélyére valamit edó nemzetközi testület már régen véget vetett volna és ezért csak csodálkozással lehet nézni, hogy a népszövetség tanácsa ezzel a sértő és illetlenül fenyegető hangú román jegyzékkel „behatóan foglalkozik“. Jellemzően világítja meg a helyzetet De Monzie francia szenátornak a Journal de Geneve hasábjain megjelent cikke, amely egész nyíltan megállapítja, hogy a népszövetség nem alkalmas ilyen természetű peres kérdések elintézésére. A népszövetség olyan habozást és bizonytalanságot tanúsított, amely ártalmára van az intézmény tekintélyének. De Monzie ezért az ügynek a hágai nemzetközi bíróság elé való utalását kívánja. Azt mondja, hogy „Genfnek hivatása a békéltetés, Hágáé az igazságszolgáltatás 11 Ára 16 fillér Apponyi Albert valótlanoknak minősül az oláh jegyzék állításait Genfből jelentik: Apponyi Albert gróf ma levelet intézett a népszövetség főtitkárához. A levélben elismeri, hogy átvette a főtitkárnak a magyar delegációhoz intézett közleményét, amely Antóniádé román delegátus levelét és az augusztus 29-én kelt román jegyzéket tartalmazta. Apponyi Albert gróf kijelenti a levélben, hogy nem kíván részletes vitába bocsátkozni azokkal az állításokkal, amelyek Antóniádé levelében foglaltatnak, de már most jelzi, hogy a levél olyan ténybeli és megítélésben tévedéseket tartalmaz, amelyekre részletesen rámutat majd a Tanács előtt, kiemelve mindazokat a következtetéseket, melyek ezekből a tévedésekből folynak. Az angol külügyminiszter helyettese beismeri, Hogy a népszövetség tehetetlen Romániával szemben A magyar—román optánsüggyel, amint a genfi jelentések mondják, a népszövetség tanácsa szombaton reggel zárt ülésben foglalkozik. A tanács nem érdemben tárgyalja ezt az ügyet, csupán arról dönt, hogy napirendre lehet-e tűzni ezt a kérdést vagy nem. A határozatot illetőleg nem túlságosan biztató Cushendun lordnak, Chamberlain külügyminiszter helyettesének nyilatkozata, amely azt mondja, hogy rosszul cselekszenek azok, akik türelmetlenkednek a népszövetséggel szemben akkor, amikor olyan kényes kérdésekről van szó, mint a magyar— román optánskérdés, vagy Lengyelország és Litvánia vitája. A népszövetség— mondja az angol delegáció vezetője — „a türelmes békéltetés, nem pedig a kényszerítés útján igyekezett ezeket a kérdéseket megoldani“. Ezen az úton továbbra is kitart, mert az idő előtti kényszerítés minden kísérlete a népszövetség hitelét veszélyeztetné „anélkül, hogy a népszövetség érvényre tudná juttatni akaratát." Ez az angol nyilatkozat tehát szinte nyílt bevallása annak, hogy a népszövetség teljesen tehetetlen a békeszerződést megszegő Romániával szemben és mm kíván vele szemben semmiféle retorzióval élni.