Magyarság, 1928. október (9. évfolyam, 223-248. szám)
1928-10-28 / 246. szám
1928 október 28. vasárnap . ishbwp A MAGYARSÁG MELLÉKLETEI A Dardanellák ostroma Írta: Julier Ferenc ny. vk. alezredes ! A Dardanelláknak tengeri haderőkkel megkísérelt és meghiúsult elfoglalását a múltkori közlemény ismertette. Ezzel az antant vállakozása korántsem ért véget. A nehezebb és véresebb rész, az ostrom csak ezután következett. Az 1915 március 18-iki kudarc idejében a Dardenellák ostromára szánt angol és francia szárazföldi haderők jelentékeny részei még a Földközi tengeren úsztak. Hamilton tábornok, az expedíció vezére a megtörtént események után már nem tartotta célszerűnek, hogy e csapatokat a Dardenellák bejárata közelében fekvő, a görögöktől kéz alatt megszerzett szigetekre (Lemnos, Imbros és Tenchos) szállítsa és ezért azokat a nehéz hadműveletre való előkészítés végett Egyptomban rakatta partra. Ebben az időben az egész vállalkozás legfelsőbb irányítását az angol admiralitás helyett már Kitchener tábornagy vette át és azt ettől az időponttól kezdve kétségtelenül erélyesen intézte. Lekicsinyelte azonban a várható nehézségeket. Kitchener úgy számított, hogy a teljes erővel, tervszerűen végrehajtott partraszállásnak mintegy 5000 főnyi veszteséggel sikerülni kell és hogy aztán rövidesen az erődítések ostromához lehet kezdeni. Nem is sejtette, hogy már az első csapatkihajózás alkalmával az erre kirendelt harcoló csapat állományának mintegy 30%-ka elpusztul. Még kevésbé számított arra, hogy e szerencsétlen kimenetelű kalandba fokrokfokra az ántántnak 550.000 (470.000 angol és 80.000 francia) katonája belekeveredik és hogy ezekből 300.000 ember tönkre megy. Itt meg kell jegyeznünk, hogy az ántánthaderők legnagyobb létszáma sohasem haladta túl a 150.000 főnyi harcos állományt, ami annyit jelent, hogy az ostromló hadsereg állományát a folytonos veszteségek következtében négy ízben kellett megújítani. A hosszú ostrom alatt a törökök kereken 14 millió embert vesztettek. Létszámuk sohasem érte el az ellenségét. Ez az óriási emberpazarlás adja meg a szűk téren lejátszódott hadiesemény különleges jellegét. A támadó és a védő Az angol-francia hadsereg késedelmeskedéses Liman tábornagynak elegendő időt engedett arra, hogy a védelemre jól felkészüljön. A kis hadszíntér általában meredek partvidékének alakulása szerint a védő az ellenség nagyobb arányú partraszállásánál az ázsiai oldalon (a tengerszoros bejárata közelében), aztán a gallipolii félsziget déli harmadában és a félsziget északi legkeskenyeb részén, Bulairnál számolhatott. Liman ennek megfelelően 50.000 emberét három egyenlő erejű csoportban említett helyeken állította készenlétbe. A gallipolii félsziget déli részén védekező, két hadosztályerejű csoport egyik hadosztályát vezényelte Kanal pasa, akkor ezredes. Hamilton tábornoknak Kitchener megtiltotta, hogy az ázsiai parton nagyobb vállalatot hajtson végre. Bulairnál a partraszállás technikai okokból bizonyos nehézségekkel járt volna (bár itt lett volna a legcélszerűbb, maradt tehát a gallipolii félsziget déli része, honnan siker esetén hamarosan lehetett volna a tengerszoros belső erődei ellen a rendszeres ostromra indulni, illetve ezek elfoglalása után a tengerszorost megnyitni. Az egész vállalat, a hatalmas angol flotta támogatása mellett, ekkor egyáltalában nem látszott nehéznek. Hamiltonnak az első támadásra 60.000 embere (5 hadosztály) volt. Gyors partraszállás esetén tehát Liman 3 csoportjának bármelyikét háromszoros túlerővel megtámadhatta és megverhette, mielőtt a másik kettő (az adott esetben az egyik Bulainál 3 napi távolságra, a másik az ázsiai oldalon) segítségre siethetett volna. Ez az elméletileg helyes számvetés Liman elszánt vezetésén és a török csapatok váratlan erejű kitartásán megdőlt Az első partraszállás Az angol vezérnek az volt a terve, hogy legelőbb a francia hadszíntérről hozott, kipróbált 29. hadosztályt a félsziget déli csúcsán és az ausztráliai hadtestet a félsziget délnyugati sarkán szállítja partra, míg a francia hadosztály az ázsiai parton és 1 angol tengerész hadosztály a flottával Bulairnál tüntet. Aztán jönnek sorra a partraszállásban ezek a tüntető hadosztályok (az ausztráliai hadtest mögött). A csapatok április 25-én hajnalban kezdték meg a partraszállást. Ez a művelet az elkeseredetten védekező törökök ellen óriási veszteségekkel, de mégis sikerült annyiban, hogy az angolok a partvidék keskeny sávján lábukat szilárdan megvetették, a szemben fekvő magaslatokat azonban elfoglalni nem tudták. A 29. hadosztály ez alkalommal állományának isát vesztette el. A tovább, északra harcba lépő ausztráliai hadtest ellen Musztafa Kemal ezredes, a tüntetések által kissé megzavart Liman parancsa ellenére egész hadosztályát latba vetette és azt személyesen vezette ellentámadásra. Ebből elkeseredett, nagy csata keletkezett. Mindkét fél fokozatosan erősítéseket dobott a harcba. A veszteség április 25-én éjjel mindkét oldalon már 50%-kot is felülmúlta. Az ausztráliai hadtest tábornokai már a visszahajózást is javasolták. A helyzetet itt Hamilton tábornok erélye mentette meg, midőn elrendelte: „Beásni és kitartani.“ A csata a következő napokon tovább folyt. Hamilton lassan kint minden csapatát kihajózta, míg a törökök a fővárosból és az ázsiai oldalról kaptak három hadosztályt. Eredménytelen támadások és ellentámadások követték egymást, így támadtak az angolok április 28-án, a törökök május 1., 2. és 3-án, az angolok május 6., 7. és 8-án. Ekkor már mindkét fél összvesztesége közel 90.000 főre rúgott. Ezután a harcok hevessége annyiban csökkent, hogy a csatanapok csak nagyobb időközökben követték egymást. Ily csatanapok voltak május 19., június 4., 21., 28., július 5., 12. és 13. A gyors döntésre való kölcsönös törekvés az adott hadászati helyzetben teljesen érthető volt. Az antant oldalán néhány ezer méternyi térnyerés elegendő lett volna, hogy az uralgó magaslatok a kezébe jussanak, ami a tengerszoros sorsát megpecsételi. A törököt a főváros közvetlen fenyegetése, valamint az a lehetőség, hogy a partokig való előretörés az angolokat a tengerbe fullasztja, sarkalta a folytonos ellentámadásra. Ebben a kiélezett helyzetben pár kilométer előre vagy hátra, egyet jelentett a katasztrófával. A partraszállás kezdetleges sikere az ántaninak mégis politikai eredményeket hozott. A bolgár nem mert még a központi hatalmak oldalára állani és Olaszország április 26-án aláírta a londoni szerződést, mely őt ellenünk fordította. Július végéig az angol-francia hadsereg ereje 14 hadosztályra (150.000 főre), a törököké 16 hadosztályra (140.000 főre) emelkedett. Említést érdemel még, hogy május folyamán német tengeralatjárók érkeztek az égei tengerre és ezek támadásainak hamarosan két angol csatahajó esett áldozatul. A nagy csata Az utolsó erősítések beérkezte után Hamilton tábornok döntő támadást tervezett. Terve az volt, hogy minden vonaton frontális támadásba megy át és egyidejűleg arcvonalának balszárnyán túl, a suvlai öbölben kihajózandó IX. angol hadtesttel a törökök északi szárnyát megkerüli s ekként a török hadsereget a gallipoli-i félsziget déli végén bekeríti. A török sereg főereje a félsziget déli végében állt, egy hadtest volt az ázsiai oldalon és egy hadtest általános tartalék Gallipolinál. A terv megértésére szolgáljon az alábbi vázlat. A haditerv alapján kifejlődött csatát egy angol író ekként jellemzi: „A brit hadsereg vaskos és változatos tartalmú évkönyveiben nincs annál szivettépőbb lap, mint amelyik az anafortai csatát tárgyalja. A megnyerhető díj nagysága, melyet hajszálnyira vesztettünk el, az a legvakmerőbb elszántság és súlyos ügyefogyottság, az a legnagyob teljesítmény és sajnálatos határozatlanság, amelyet itt észlelhettünk, mindehhez még a balszerencse, mely e csatatér felett lebegett, oly dolgok, melyekhez hasonló történelmünkben nem egyhamar akad.“ Az angol tervnek augusztus 6-án megkezdett végrehajtásából az egész vonalon öldöklő csata fejlődött ki. Ennek leghevesebb szakasza váltakozó angol rohamokkal s török ellentámadásokkal augusztus 10-ig tartott. A török arcvonal átkarolása nem sikerült, mert a suvlai öbölben kihajózott angol hadtest az előnyomulással felesleges módon annyira késlekedett, hogy Liman tábornagynak elegendő ideje volt Balair és Ázsia felől egy török hadtestet a csatatérre irányítani. Ezt Kemalnak rendelte alá, ki aztán már az anafortai magaslatokra is előtört angolokat a tenger felé visszadobta. „Musztafa Kemal az augusztus 10-ére hajló éjjel a legvégső erőfeszítéssel felkészült, hogy ezt a felbecsülhetlen értékű magaslatot visszahódítsa. Az egész 8. török hadosztályt, melyet az ázsiai oldalról hoztak át, azonkívül még három zászlóaljat, hatalmas tüzérség támogatása mellett, Musztafa Kemal személyesen vezette rohamra. Az 1000 főnyi brit csapatot — mert a csekély kiterjedésű csúcson csak ennyi fért el — a büszke hatalmi erőben ellenük viharzó áradat leseperte és a mélységbe döntötte. A törökök győzelmi mámorukban a csúcson túlhaladtak és sűrű hullámokban özönlöttek le a meredek lejtőn, hogy a betolakodókat a tengerbe dobják. Itt azonban a flotta megsemisítő tüze sepert a szemükbe. Ez a romboló tüzelés az előnyomuló török tömegeket szó szerint széttépte. A 3—4000 emberből csak párszáz ember érte el megint a gerincet. Ezek azonban ott marad-tak, odatapadtak véges-végig.“ A csata csak augusztus 16-án ült el, hogy augusztus 21., 22. és 27-én még néhányszor fellángoljon, anélkül, hogy a£ ántántnak sikerült volna a török ellenállást megtörni. A rettenetes veszteségek végre is szünetet parancsoltak. A török alig vesztett kevesebbet az ántántcsapatoknál, mert ellentámadásait csekély számú ágyúval támogatva, az ellenséges hajóhad tüzérségi tüzében volt kénytelen végrehajtani. Az antantkudarcnak csakhamar meg volt az eredménye. Bulgária a központi hatalmak oldalára állt. Az ősz folyamán megindult a központi hatalmak támadása Szerbia ellen. Ennek sikere azt is jelentette, hogy a Dardenálláknál álló tö-örök hadsereg a központi hatalmaktól hamarosan nehéz tüzérséget és elegendő lőszert kap. Azonkívül felmerült annak szükségessége, hogy az antant balkáni pozícióját legalább Szaloniki vidékén tartsa meg. Ehhez csapatokat csak a Dardenellák mellől lehetett venni, ha ezt az expedíciót felszámolják. Az antant azonban sokáig ingadozott, hogy a gallipolii félszigetet kiürítse. Nemcsak presztizsokok miatt ragaszkodott az annyi vérrel megszerzett állásokhoz, hanem azért is, mert félt, hogy a kiürítés csak óriási ember- és anyagveszteség mellett lesz végrehajtható. A kiürítés azonban jobban sikerült, mint a megszállás. December közepén hagyták el az antantcsapatok a félsziget délnyugati partjait és január 8-án a félsziget déli csúcsát. Az első mozdulatot a törökök nem vették észre, a másiknál is elkésve nyomultak a visszavonulók után. Itt foglyokat ejtettek és néhány ágyút zsákmányoltak, nagy volt azonban a hadizsákmány egyéb anyagban, például az itt szerzett konzervből a török hadseregek és Konstantinápoly lakossága több hónapon át éltek. Ezzel lezárult a Dardenellák meghiúsult ostroma. Minden dicséretet felülmúl úgy az angol, mint a török katona magatartása.. A német-török vezetés azonban az angolfranciánál jobb volt. Különösen hibáztatható az anafortai csatában az angol IX. hadtest vezetése okozta idővesztegetés, ami alkalmat adott Liman tábornagynak és Kemalnak, hogy a fenyegető katasztrófát, az egyik fővezéri, a másik alvezéri erélyes működésével elhárítsák. Ez a két vezér a Dardenellák hőse. fpiÜÜ-Sia! IE*I Pilisül (Bríiyii. re. MATTEI* E V Púzsaszőnyeg magyar perzsa S rsisketi sezECKtaitara alsmünsiet' I Atisjetü Butüé ! füt&szikiüsg KitiLtő minőség reENäbtüä! olcsó szah Somogyi Lajos 22.