Mozgó Világ, 1997. január-június (23. évfolyam, 1-6. szám)
1997 / 6. szám - ESSZÉ - Lengyel László: Az átmenet képregénye
egy kicsiny, nagy kultúrájú, ironikus emberke: Vitray Tamás. Vitray maga csinálta király volt, egy maga csinálta birodalomban. Amit a televíziózásról tudni lehetett, tudta és tudja. A tévénagyurak között nagy biztonságot adott neki, hogy a sport saját birtokával rendelkezett, ahonnan kivonulhatott hódító hadjárataira, és mindig visszatérhetett a zsákmánnyal, hogy biztonságos falak mögött megpihenjen. Vitray Tamás kellő felkészültséggel és ritmusérzékkel szabta meg a magyar televíziózás személyességének ritmusát. Lassúság, nyugalom, biztonság. A szenvedélyesség gyanús és félelmet keltő - rossz, nem kívánt ideológiai szenvedélyességre emlékeztet. Vitray királyságában a néző őszintén hihette, hogy a király mindent tud, amit pedig nem tud, azt nem is érdemes. A televízió ismeretközlő, felvilágosító, eligazító „Mindannyian Hofi köpenyéből bújtunk ki” - állítja okkal-joggal Fábrysanyi. A televízió meghúzott nadrágszíján a kabaréban engedtek. A Kádár-korban a kabaré teremtett személyiséget, adott karaktert a szürke világnak. A humor, az irónia a rendszer jellegéből adódóan a legkevésbé sem képi, hanem teljesen volt, a még nem nagyon fárasztó, nem nagyon értelmiségi szinten. Vitray először a sportközvetítéseken nevelte nézőit, majd vetélkedőkkel, találkozásokkal. Ez a politikai gondot igazán soha nem okozó, békés televíziózás természetesen ugyancsak sugallta az egész Kádár-kor belső ellentmondását. Vitray Tamás joggal érezhette úgy, hogy a szakértelem ellenállását képviselte a hozzá nem értőkkel, az alkalmatlanokkal szemben, hogy állandóan tágította a „homo kadaricus” szemhatárát. Új, racionális televíziós nyelvezetet, tárgyalóképes emberi kommunikációt teremtett, s kihívást intézett a provincializmus ellen. A legkevésbé Vitray Tamás hibája, hogy a magyar televíziózás ettől még benne ragadt a provinciális képi és nyelvi világban, a rendi érdekkijárásban, egyértelműen szóbeli - mintegy a rádió képi megjelenítése. A Magyar Televízió sohasem engedte volna meg magának, hogy Bacsó Péter Tanú című filmjének, vagy Gazdag Gyula Bástyasétányának, esetleg a Tizedes meg a többiek képi világából idézzen. Még kevésbé, hogy a Hrabal ihlet- „Éljen a megbonthatatlan konzerv!” „Hohó! - kiáltott fel Hanta. - Most jut eszembe! Ha egy távirat jönne a Könnyűipari Minisztériumból, hát akkor majd hívasson, főnök, nekem szól! - Miféle távirat? - csapott le a főnök. - Nem, semmi. Csak meghívást várok a miniszter úrhoz. - No és? - Semmi... Csak leadtam neki a drótot. - Miféle drótot? - No, hát egy jelentést az általános helyzetről... már az itteni helyzetről. - És ki adott neked engedélyt erre? - Tudja, főnök, az ember olykor örömet talál abban, ha hatalma van az emberek fölött. Nem fontos, hogy nagy legyen az a hatalom, elég csak annyi, hogy letörhesse vele mások szarvát. Hanem, fiúk! tudjátok milyen csodálatosan szép lesz az, ha újra beköszönt a tavasz, és én kint állok majd a karlsteini erdőkben, és az erdő éppen elcsitul, és kövér cseppek potyognak majd a levelekről?! Plutty! És újra plutty! És én fölnézek, és azt mondom: »No ugye ez jólesett nektek... ugye, ti fenyők, ugye, ti cirbolyák?! Jót hörpintettetek!« - És te is jót hörpintettél! Idáig érezni! - Bocsánat, de ez csak hagyma fokhagymával, mit akar vele? Fiúk! Én kimegyek az én erdőmbe, az én irtásaimra és tisztásaimra még télidőn, szétnézek ott, és azt mondom: »Hát mi van, ti fák, hát hogy megvagytok mindig, és mit csináltok?« És a fák azt felelik: »Csak arra várunk, hogy ledobjuk magunkról a havat, és hogy a természet husángot ragadjon, s elkiáltsa magát: Hurrá! Előre!« Bohumil Hrabal: Münchhausen