A MTA Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának Közleményei (6. kötet, 1-2. szám)

Sőtér István: A magyar romantika

a magyar romantika •201 tanulmányai nemcsak a liberális eszmeiség művészi kifejezéseként üdvözlik a francia romantikát, — de annak a törekvésnek igazolásaként is, mely később az ú. n. »irányköltészeti« vitában állítja szembe az öncélú művészet elvét a népszínművel, a Falu Jegyzőjével — és főként : Petőfivel, Hugo művével, helyesebben : a szép és a csúf, a fenséges és a groteszk, a tragikus és a komikus romantikus párosításával, Ariosto, Cervantes, Rabe­lais, — és Shakespeare felelevenítésével, az erő, a szenvedély, a szélsőségesen egyéni érvényre juttatásával, a líraiság, a festőiség kibontakoztatásával, stb.: a francia romantika a 20-as évek vége felé nem csupán a klasszicista művészet vagy a Chateaubriand-i, monarchikus-katholikus romantika ellen lép föl, de a német romantika ellen is. Ez utóbbinak igenlői — mint pl. Gérard de Nerval — a C­romwell után már csak magányos jelenségek maradnak. Az újabb polgári irodalomtörténetírásnak olyan kísérleteit, aminő pl. Albert Béguin-é, melyek a francia romantikát, sőt, az újabb francia költészetet is a német romantika »álomszerűségének« ihletéből, — Ignaz-Vitális Troxler, Gotthilf-Heinrich von Schubert, Carl-Gustav Carus, valamint Novalis, Tieck, Brentano életszemléletéből próbálják megértetni : csak különc és erősza­kolt próbálkozásoknak tekinthetjük (1. A. BÉGUIN: Le réve chez les roman­tiques allemands et dans la poésie francais se moderne, Nogent-le-Rotrou, 1937.). A német romantika kozmikus éjszakájával szemben, az Hugo utáni romantika a Provence-i délt, vagy legalábbis a spanyol románcok éjjelét borít­ja hősei fölé. Az erdőn visszhangzó, mélabús kürthang, még Vignynél is Rolland hősi, napfényes tettét idézi. Musset Éjszakái, szenvedélyességükben és helyen­kénti fülledtségükben — ugyancsak elütnek a Novalis-i himnuszoktól. De, ismételjük, e különbségek ellenére is, a francia romantikát mint egyértelműen előremutató áramlatot értékelnünk, s hazai hatását is ilyenként fognunk föl: hiba volna. Mi több, Bajza és Henszlmann vitájában, a »színi hatás« elve körül kialakult csatározásokban sem lehet haladás és reakció ellentéteit keresnünk csupán. Ha a német és a francia romantika e különbözőségei mellett még az angol romantikára gondolunk —« akár Byronra, akár a »tavi iskolára«, vagy Shelley és Keats költészetének romantikus elemeire — még inkább kiviláglik, mennyire helytelen csak általánosságban, a romantikáról beszélnünk. De talán még a fenti példánál is meggyőzőbb az orosz romantika sajátos helyzete. Rendkívül tanulságos cikkében (Belinszkij harca a romantikus idealizmus ellen, Irodalomtudományi Értesítő, 1953. 3. sz.), L. GINZBURG arra mutat rá, hogy »A dekabrista mozgalmat követő orosz romantika... a nyugati romantikától eltérően, nem forradalom ellenes reakció (nem a forradalom tagadása) volt , éppen megfordítva, felelet a nemesi forradalmat vérbefojtó elnyomásra, a zsarnoki önkényre«­­(­16.1.). Viszont ugyanakkor : »a negyvenes évek szlavofil romantizmusa fokozatosan a burzsoá-demokratikus követelések elleni tiltakozássá vált« (u. o.).

Next