Nagyvilág, 1970 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1970 / 1. szám - Petar Šegedin: "A régi órához" címzett vendéglőben (elbeszélés)

Petar Segedin „A RÉGI ÓRÁHOZ” CÍMZETT VENDÉGLŐBEN Akkor tűnt el, amikor Szilveszter esete felizgatta városunkat, és a nevét sokat emlegették a tragédiával kapcsolatban. De még az sem egészen biztos, hogy Karlo Maron­­nak hívták. Maron! Ez is csak afféle álcázás lehetett, praktikus célt szolgáló költött név. Mi Charles-nak szólítgattuk, és ez annyira szokássá lett, hogy a „Maron” el is tűnt, szinte feledésbe ment, s ha néhanapján felbukkant, rejtélyesen hangzott — mintha nem is volna szabad kimondani. Mintha ez a név árthatna nele, sőt, egyenesen veszélybe sodorná. Persze senki sem tudta világosan, miféle veszélybe, de a veszély itt leskelődött mindannyiunk körül. Ilyen a világ. Eltűnése után sokáig semmit sem hallottam róla. Jó tíz évig tartott a mély hallgatás, aztán megérkezett tőle az első levél. Később más levelek is érkeztek, két esztendőn át egészen rendszertelenül, sohasem tudtam pontosan meghatározni, melyiket mikor és honnan írta, így hát nem is válaszolhattam. Miért ír nekem? Sőt mi több, miért nem szólít a nevemen? Mit akar ezekkel a levelek­kel, vagy levél formában írt elbeszélésekkel? Ez máig sem derült ki egészen. Még az egyetemen ismerkedtünk meg egymással. Sovány, magas és tartózkodó ember volt. Sokáig azt sem tudtam, hol lakik, azt sem, milyen szakra jár, s azt sem, hogy miből tartja el magát. Érdekesnek láttam, s közelebb kerültünk egymáshoz. Vagyis: nem olyan volt, mint a többiek... Valahogy rejtélyesen viselkedett: sohasem elegyedett beszélgeté­seinkbe és diákos vitáinkba, félrehúzódva mosolygott, s ha unalmasnak látta a dolgot, odébb állt. Eltűnt, aztán megint felbukkant, sőt egyszer teljes három-négy évre is nyoma veszett. Aztán megint előkerült. Kissé megkopott, de egyébként ugyanaz volt: sovány, magas, visszahúzódó, és csaknem mindig magányos. „A régi órához" címzett vendéglőbe szokott ő is járni, ahol egy időben étkeztem. Máig is úgy érzem, hogy nem is találkozhat­tunk össze ismét másutt, mint éppen egy ilyen vendéglőben, ahol meglehetősen piszkosak az abroszok, a teríték olcsó, a kiszolgálás pedig túlságosan is családias. Csaknem egy hóna­pig étkeztünk ott együtt, aztán otthagytam a vendéglőt, mert attól fogva otthon étkeztem. Úgy látszik, otthonomban nem akart meglátogatni, mert a jelek szerint ő sem szerette volna, ha odahaza keresem fel. Néhanapján esténként elmentem a vendéglőbe, és vele vacsoráztam, így aztán valóban különös kapcsolat támadt köztünk, voltaképpen semmit sem tudok róla, de jó ismerősök, sőt barátok lettünk. Lassanként szokásossá váltak esti látogatásaim a „Régi órában", és mindenféle beszél­getések szövődtek ott; hol furcsák, hol kevésbé furcsák, hol bensőségesebbek, hol pedig idegenül távoliak. A vendéglő bejárata fölül régi-régi óra nézett le, amely hol járt, hol pedig egészen szeszélyesen megállt, mutatóival fél hetet jelezve, aztán egyszerre megint megmoz­dultak a fáradt mutatók, s tovább mentek nagy ügybuzgalommal. Meghonosodott az a szokás is, hogy akkor vacsorázunk, amikor az óramutatók fennakadnak, és fáradtan pihennek. Itt, ebben a vendéglőben történt a tragédia is. Valóban különös este volt, és voltakép­pen még ma sem tudok eligazodni rajta, s nem tudom megmagyarázni, hogyan is zajlott

Next