Népszava, 1914. július (42. évfolyam, 153–180. sz.)
1914-07-10 / 161. szám
1914 július 10. BELFÖLD * 1390 :49. Ez a két szám azt jelenti, hogy Pest megyében a most hirdetett 49 tanítói és tanítónői állásra 1590 pályázat érkezett, 750 a pestmegyei 35, 840 a 14 újpesti állásra. Egy-egy állásra tehát 32 pályázó akad. Ezek a számok a tanítók és tanítónők végtelen nyomorúságáról tanúskodnak. Mert vagy állástalanok a pályázók vagy pedig olyan rossz állásban vannak, hogy szabadulni akarnak onnan, mert természetes, hogy itt Pest megyében mégis tűrhetőbbek a tanítók fizetései, mint az ország legnagyobb részében. Ezeket a jobb állásokat azonban, mint a tapasztalat mutatja, rendszerint politikai érdemek révén szerzett befolyás vagy egyéb előkelő összeköttetés juttatja a szerencséseknek, a többi pályázó pedig koplalhat az állástalanságban vagy nyomoroghat a kutyabagosi felekezeti iskolában. A "hivatalos statisztika 400.000 iskolába nem járó gyerekrőlszámol be, mi azonban már megcáfolhatatlanul kimutattuk, hogy ez a szám legalább is 900.000. Ha a népoktatás törvényének becsületes végrehajtásával állami iskolákat építenének ennek a majdnem egy millió gyereknek, mindjárt nem lennének ebben az országban kenyeretlen vagy nyomorgótanítók és tanítónők. Csakhogy erre nem jut a néptől elharácsolt milliókból. A kollektív szerződés a polgári törvénykönyvben. A képviselőháznak a polgári törvénykönyv tárgyalására kiküldött külön bizottsága csütörtökön ülést tartott, amelyen részt vettek a polgári törvénykönyv szerkesztő bizottságának tagjai is. Balogh igazságügyminiszter megemlítette a bizottság előtt az Országos Iparegyesületnek azt a kívánságát, hogy a kollektív szerződések szabályozása tárgyában megfelelő rendelkezések vétessenek föl a polgári törvénykönyv javaslatába. Barna Ignác, a szerkesztő bizottság tagja, kifejtette, hogy a kollektív szerződések, amelyek alatt egyrészt a munkáltatók bizonyos összessége, másrészt a munkavállalók bizonyos összessége között kötött szerződéseket kell érteni, a törvényjavaslattal ma sem állanak ellentétben. Tekintve azonban e szerződések jelentőségét, amelyek az egyes munkáltatók és egyes munkavállalók külön szerződéseire is kihatnak, célszerűnek mutatkozik, hogy a kollektív szerződésekről általános rendelkezések vétessenek föl a javaslatba. Az igazságügymiiiszter indítványára a bizottság fölkérte a polgári törvénykönyv szerkesztő bizottságát a kollektív szerződésekre vonatkozó rendelkezések megszövegezésére. Az iparosoknak sem kell az ipari bíróság. Néhány napja közöltük azt a beadványt, amelyet a Szakszervezeti Tanács intézett a kereskedelemügyi miniszterhez az ipari bíróságról szóló törvényjavaslat tárgyában. A javaslat a munkásság szempontjából teljesen rossz, ezt meggyőzően mutatja ki a Szakszervezeti Tanács. De rossz a munkáltatók szempontjából is, aminek kétségtelen bizonyítéka az, hogy az iparosok körében országos mozgalom indul a javaslat ellen. A budapesti lakatosipartestület ugyanis a törvényjavaslat ellen kifogásait memorandumba foglalta, amelyet — mielőtt a miniszterhez benyújtotta volna — az összes fővárosi és vidéki ipartestületeknek hozzájárulás végett elküldött. A budapesti ipartestületek valamennyien magukévá tették a lakatosipartestület tiltakozó memorandumát — és most érkeznek be a vidéki válaszok. Az ország különböző területeiről — eddig mintegy húsz ipartestület közölte, hogy a lakatos ipartestület tiltakozását magáévá teszi és hozzájárul ahhoz a memorandumhoz, amelyben a kormányt kérik, hogy az ipari bíróságokról szóló javaslatot tegye félre. Az agitáció a javaslat ellen tovább tart és az eddigi jelek szerint valószínűleg az ország összes ipartestületei egyhangúlag fognak állást foglalni az ipari bíróságról szóló törvény tervezete ellen. Ilyen pompásan mérik föl a mungó törvénygyárosok az ország szükségleteit és kívánságait. Az adóprés ellen — a debreceni főjegyző. Két nappal ezelőtt megírtuk, hogy a debreceni pénzügyigazgató a közigazgatási bizottság ülésén panaszt emelt a városi adóhivatal ellen, ezt okozva a három millió korona adóhátralékért. Mindjárt hozzátettük, hogy bizonyosan nincs pénzük az adóalanyoknak, azért nem fizetnek. Hogy mennyire igazunk volt, azt fényesen mutatja most Csóka Sámuel debreceni főjegyző nyilatkozata, aki egy újságíró útján ezt üzeni a pénzügyigazgató úrnak : Álljon elő csak egyetlen ember, akit megkárosítottam volna. A hazafiatlanság és a törvényellenes eljárás vádját pedig visszautasítom. Természetes dolog, hogy amai rettenetes gazdasági helyzetben az adózó polgárokat erőszakolt behajtásokkal nem akarjuk tönkre tenni. Mert bármennyire célja is a törvénynek az, hogy a kivetett adók be is hajtassanak, az nem célja, hogy az adóalanyokat megsemmisítsük. Tessék ezt megérteni nemcsak önnek pénzügyigazgató úr, hanem önnek is, pénzügyminiszter úr! A lelketlenül űzött adóbehajtás megsemmisíti az adóalanyokat és akkor majd miből szállítják önök Bécsbe a tömérdek milliót? Elek Pál már meghalt-és az is csak a pártkasszának adott Tisza és az állami tisztviselők. A miniszterelnök csütörtökön délután fogadta a képviselőházban az Állami Tisztviselők Országos Egyesületének azt a deputációját, amely a közigazgatási reform kapcsán a szolgálati pragmatikát a független fegyelmi bírósággal és az automatikus előléptetés rendszerét szeretné „kiharcolni". A küldöttség szónokának beszédére Tisza nagyon röviden válaszolt. Ezt is mondta: — Ha egy vagy más részletkérdésben netalán nem vagyunk egy véleményen, ha egy vagy más fontos részletkérdésben a megoldás, amennyiben az még tőlem fog függni, nem fogja az önök várakozását mindenben megütni és az önök helyeslésével nem fog találkozni, nagyon kérem, hogy ez ne zavarja meg a bizalomnak és a rokonszenvnek azokat a szálait, amelyek, kell hogy bennünket összekössenek. Arra kérem önöket, hogy ha — mondom — itt vagy amott netalán nagyobb csalódás, kellemetlenség érné önöket, úgy vegyék észre azt is, ami azokban a tisztviselők érdekeinek, kívánságainak megfelelően történik. Az állami tisztviselők küldöttsége megérezte a rúgást, de nem úgy beszélt, ahogy öntudatos társadalmi osztályok férfiai ilyenkor beszélni szoktak. A küldöttség egyik tagja legalább azt kérte, hogy amikor a kormány e kérdésekkel a törvényhozás elé akar menni, előbb hallgassa meg az arra hivatott érdektestületek vezetőségét, hogy idejekorán kifejezhesse a kar kívánságait. Tisza ezt sem ígérte meg, mert, úgymond, nem akarja magát kis dolgoktól megkötni, hanem annyit meg fog tenni mindenesetre, hogy meghallgat a kormánytól kiválasztott oly szaktisztviselőket, akik ezekk°l a dolgokkal foglalkoztak. A küldöttség nem szólt semmit. Elment: Ellenzéki pártelnökük tanácskozása. A „Politikai Híradó" jelenti: A függetlenségi párt közhelyiségében csütörtök este Andrássy Gyula gróf, Apponyi Albert gróf, Zichy Aladár gróf, Rakovszky István, Sághy Gyula, Lovászy Márton, Szentiványi Árpád, Bakonyi Samu, az ellenzéki pártok elnökségeinek tagjai, megbeszélést folytattak az ellenzék parlamenti akciója dolgában. Ezt követőleg este 8 órakor értekezletet tartott a függetlenségi párt. Az értekezlet tárgya a szeszadójavaslat volt. Sághy Gyula elnök felkérte a tárgy ismertetésére Laehne Hugó mindig jókedvű volt. És amikor jól kibejtszelte magát, az úton szaladt hazáig, az üzletig. Egy reggel beöntötte atejet a lábosba, a cseléd alágyújtott, Péter beszélgetni kezdett, ele hamar megkérdezte : — Hát a kis Géza ? Alszik még ? — Az bizony biztosan nem alszik már — mondta a lány —, de most nem jön ki egy darabig. Nincs ám itthon. Nagyon zöld volt a színe a kicsikének, köhögött is, kivitték a nagymamájához, Szentmihályra. Ott fák vannak, rétek vannak, erdők vannak, jó ott a levegő, ott majd rendbeszedi magát, meghízik, kipirul, aztán majd visszahozzák. — Szentmihályra ! — kérdezte a gyerek és elbámult. — Hol van az ? A lány elmondta, hogy nincs az messze, itt van a szomszédságban, az édesanyja kimegy minden másodnap hozzá, fél óra alatt kiviszi a villamos. Péter elgondolkozott. Szentmihály! Az ő falujának a neve! Szentmihály, ahol fák vannak, rétek vannak, erdők vannak, ahol jó a levegő, Szentmihály! Eszébe jutott a gyereksége, a gyereksége, amikor nem kellett lépcsőket másznia, a földön, szalmazsákon hálnia, robotban dolgoznia, parancsra szaladnia, amikor mászhatta a hegyet, a sziklákat, a kutyájával járhatta a határt, kergethette a mezőn a lepkét. Szentmihály, ahol neki csobogott a patak, a mező virágai neki nyíltak, neki ragyogott a nap, a madár neki dalolt. Gondolt már haza Péter! A levele hoszszabb volt, mint máskor szokott lenni és a levélben többet kérdezett, mint a többi levelében, több csókot küldött az édesanyjának, csak azt nem írta még, hogy szeretne, nagyon szeretne haza menni. Reggelenkint leült még a szenesládára, de nem pajzán volt már,beszéde, hanem bánatos. És lépcsőn lejártában, lépcsőn fölmentében ott csavargott a gondolatja a Szentmihály fehérre meszelt házai körül, a Szentmihály kanyargós, göröngyös útjain. Egy reggel megint megkérdezte: •— Nem jött-e meg még a kisgyerek? — Bizony nem jött. Kint van még Szentmihályon. Olyan pufók, mint egy kis angyal. A Szentmihály rendbe hozta. Péternek elszomorodott az arca, nedvesedni kezdett a szeme. — Hegyek vannak arra? — kérdezte. — Azt én nem tudom — mondta a leány. — Biztosan vannak. Erre Pesten túl mindenfelé vannak hegyek. Péter elgondolkozva bámult maga elé. Másnap megkérdezte: — Merre van az a Szentmihály? A lány türelmesen elmagyarázta. Ki kell menni a vasútig, ott van egy nagy, széles út, azon végig, végesvégig kell menni. Péter nem bírt magával. Jött a vasárnap és várhatta a liget, várhatták a földiek! A délelőtt kapkodó munkában telt el. Péter pénzt szedett be, mosogatott, súrolt, sietve ebédelt, alig várta, hogy elszabadulhasson. Rohant az állomás felé. Ott tekintgetett — hány nagy, széles utca van az állomás mellett! —, aztán nekibátorodott, kérdezősködött, nekivágott. Házak mellett vitt el az útja, kerítések következtek azután, kiért azután a földekre. Fák szegélyezték a poros utat, amelyen kergették egymást a biciklik, a fogatok, az automobilok. Páter ment fáradhatatlanul. A szembejövőktől megmegkérdezte: — Bácsi, jól megyek erre Szentmihályra? Mindenki azt mondta, hogy jól megy— a lába már majdhogy leszakadt, a verejték csorgott le róla —, ment, ment, de hegyet nem látott. Csak föld és fa, és poros út. Dűlőkön szeretett volna járni, keskeny hegyi utakon, szikláról sziklára, patak mentén. Haza gondolt és egymás után jártak az eszében az otthoni történetek; az édesanyjára gondolt, a kis házukra, a tehenükre, amit ő szokott kihajtani, a kutyájára, amelyik csatangolása közben el nem maradt volna tőle, a szentmihályi határra, a szentmihályi erdőre, a hegyekre, amiket elfelejteni nem lehet soha! A lába már rogyadozott. Ment tovább és már nagyon mögötte volt a nap, amikor azt mondták a szembemenők: — Amott van Szentmihály, idelátszik... Hogy sehol! Poros, szürke, piszkos itt csak. Messziről házak látszanak, de nem olyanok, mint a szentmihályi házak, azok a szentmihályi házak. Péter erre a hosszú, nagy útra gondolt, amit céltalanul megtett, úgy érezte, hogy a lába majdnem eltörik a fáradtságtól, arra gondolt, hogy most vissza kell mennie, az édesanyjára gondolt és az otthoni Szentmihályra, arra gondolt, hogy hajnalban megint hordani kell a tejet és hogy talán sohasem látja többé Szentmihályt. A lába nem bírta tovább, ledőlt egy fa alá, könnyek gyűltek a szemébe, nagy zokogás tört ki belőle és a sóhajtása Szentmihály felé szállt, a másik Szentmihály felé, az igazi felé. NÉPSZAVA 3