Népszava, 1914. július (42. évfolyam, 153–180. sz.)

1914-07-10 / 161. szám

1914 július 10. BELFÖLD * 1390 :49. Ez a két szám azt jelenti, hogy Pest megyében a most hirdetett 49 ta­nítói és tanítónői állásra 1590 pályázat ér­kezett, 750 a pestmegyei 35, 840 a 14 újpesti állásra. Egy-egy állásra tehát 32 pályázó akad. Ezek a számok a tanítók és tanítónők végtelen nyomorúságáról tanúskodnak. Mert vagy állástalanok a pályázók vagy pedig olyan rossz állásban vannak, hogy szaba­dulni akarnak onnan, mert természetes, hogy itt Pest megyében mégis tűrhetőbbek a tanítók fizetései, mint az ország legnagyobb részében. Ezeket a jobb állásokat azonban, mint a tapasztalat mutatja, rendszerint po­litikai érdemek révén szerzett befolyás vagy egyéb előkelő összeköttetés juttatja a szeren­cséseknek, a többi pályázó pedig koplalhat az állástalanságban vagy nyomoroghat a kutyabagosi felekezeti iskolában. A "hivata­los statisztika 400.000 iskolába nem járó gyerekről­­számol be, mi azonban már meg­cáfolhatatlanul kimutattuk, hogy ez a szám legalább is 900.000. Ha a népoktatás törvé­nyének becsületes végrehajtásával állami iskolákat építenének ennek a majdnem egy millió gyereknek, mindjárt nem lennének ebben az országban kenyeretlen vagy nyo­morgó­­tanítók és tanítónők. Csakhogy erre nem jut a néptől elharácsolt milliókból. A kollektív szerződés a polgári törvény­könyvben. A képviselőháznak a polgári törvénykönyv tárgyalására kiküldött külön bizottsága csütörtökön ülést tartott, amelyen részt vettek a polgári törvénykönyv szer­kesztő bizottságának tagjai is. Balogh igaz­ságügyminiszter megemlítette a bizottság előtt az Országos Iparegyesületnek azt a kí­vánságát, hogy a kollektív szerződések sza­bályozása tárgyában megfelelő rendelkezés­­ek vétessenek föl a polgári törvénykönyv javaslatába. Barna Ignác, a szerkesztő bizott­ság tagja, kifejtette, hogy a kollektív szerző­dések, amelyek alatt egyrészt a munkáltatók bizonyos összessége, másrészt a munkaválla­lók bizonyos összessége között kötött szerző­déseket kell érteni, a törvényjavaslattal ma sem állanak ellentétben. Tekintve azonban e szerződések jelentőségét, amelyek az egyes munkáltatók és egyes munkavállalók külön szerződéseire is kihatnak, célszerűnek mutat­kozik, hogy a kollektív szerződésekről általá­nos rendelkezések vétessenek föl a javas­latba. Az igazságügymii­iszter indítványára a bizottság fölkérte a polgári törvénykönyv szerkesztő bizottságát a kollektív szerződé­sekre vonatkozó rendelkezések megszövege­zésére. Az iparosoknak sem kell az ipari bíróság. Néhány napja közöltük azt a beadványt, amelyet a Szakszervezeti Tanács intézett a kereskedelemügyi miniszterhez az ipari bí­róságról szóló törvényjavaslat tárgyában. A javaslat a munkásság szempontjából telje­sen rossz, ezt meggyőzően mutatja ki a Szak­szervezeti Tanács. De rossz a munkáltatók szempontjából is, aminek kétségtelen bizo­nyítéka az, hogy az iparosok körében orszá­gos mozgalom indul a javaslat ellen. A bu­dapesti lakatosipartestület ugyanis a tör­vényjavaslat ellen kifogásait memorandumba foglalta, amelyet — mielőtt a miniszterhez benyújtotta volna — az összes fővárosi és vi­déki ipartestületeknek hozzájárulás végett elküldött. A budapesti ipartestületek vala­mennyien magukévá tették a lakatosipartes­tület tiltakozó memorandumát — és most ér­keznek be a vidéki válaszok. Az ország kü­lönböző területeiről — eddig mintegy húsz ipartestület közölte, hogy a lakatos ipartes­tület tiltakozását magáévá teszi és hozzájárul ahhoz a memorandumhoz, amelyben a kor­mányt kérik, hogy az ipari bíróságokról szóló javaslatot tegye félre. Az agitáció a ja­vaslat ellen tovább tart és az eddigi jelek szerint valószínűleg az ország összes ipartes­tületei egyhangúlag fognak állást foglalni az ipari bíróságról szóló törvény tervezete ellen. Ilyen pompásan mérik föl a mungó tör­vénygyárosok az ország szükségleteit és kí­­vánságait. Az adóprés ellen — a debreceni főjegyző. Két nappal ezelőtt megírtuk, hogy a debreceni pénzügyigazgató a közigazgatási bizottság ülésén panaszt emelt a városi adóhivatal el­len, ezt okozva a három millió korona adóhát­ralékért. Mindjárt hozzátettük, hogy bizonyo­san nincs pénzük az adóalanyoknak, azért nem fizetnek. Hogy mennyire igazunk volt, azt fé­nyesen mutatja most Csóka Sámuel debreceni főjegyző nyilatkozata, aki egy újságíró útján ezt üzeni a pénzügyigazgató úrnak : Álljon elő csak egyetlen ember, akit meg­károsítottam volna. A hazafiatlanság és a törvényellenes eljárás vádját pedig vissza­utasítom. Természetes dolog, hogy a­­mai rettenetes gazdasági helyzetben az adózó polgárokat erőszakolt behajtásokkal nem akarjuk tönkre tenni. Mert bármennyire célja is a törvénynek az, hogy a kivetett adók be is hajtassanak, az nem célja, hogy az adóalanyokat megsemmisítsük. Tessék ezt megérteni nemcsak önnek pénz­ügyigazgató úr, hanem önnek is, pénzügymi­niszter úr! A lelketlenül űzött adóbehajtás megsemmisíti az adóalanyokat és akkor majd miből szállítják önök Bécsbe a tömérdek mil­liót? Elek Pál már meghalt-és az is csak a pártkasszának adott Tisza és az állami tisztviselők. A miniszter­elnök csütörtökön délután fogadta a képviselő­házban az Állami Tisztviselők Országos Egye­sületének azt a deputációját, amely a közigaz­gatási reform kapcsán a szolgálati pragmati­kát a független fegyelmi bírósággal és az automatikus előléptetés rendszerét szeretné „kiharcolni". A küldöttség szónokának beszé­dére Tisza nagyon röviden válaszolt. Ezt is mondta: — Ha egy vagy más részletkérdésben neta­lán nem vagyunk egy véleményen, ha egy vagy más fontos részletkérdésben a megoldás, amennyiben az még tőlem fog függni, nem fogja az önök várakozását mindenben meg­ü­tni és az önök helyeslésével nem fog talál­kozni, nagyon kérem, hogy ez ne zavarja meg a bizalomnak és a rokonszenvnek azokat a szá­lait, amelyek, kell hogy bennünket összekös­senek. Arra kérem önöket, hogy ha — mon­dom — itt vagy amott netalán nagyobb csaló­dás, kellemetlenség érné önöket, úgy vegyék észre azt is, ami azokban a tisztviselők érdekei­nek, kívánságainak megfelelően történik. Az állami tisztviselők küldöttsége megérezte a rúgást, de nem úgy beszélt, ahogy öntudatos társadalmi osztályok férfiai ilyenkor beszélni szoktak. A küldöttség egyik tagja legalább azt kérte, hogy amikor a kormány e kérdések­kel a törvényhozás elé akar menni, előbb hall­gassa meg az arra hivatott érdektestületek ve­zetőségét, hogy idejekorán kifejezhesse a kar kívánságait. Tisza ezt sem ígérte meg, mert, úgymond, nem akarja magát kis dolgoktól megkötni, hanem annyit meg fog tenni min­denesetre, hogy meghallgat a kormánytól ki­választott oly szaktisztviselőket, akik ezekk°l a dolgokkal foglalkoztak. A küldöttség nem szólt semmit. Elment: Ellenzéki pártelnökük tanácskozása. A „Po­litikai Híradó" jelenti: A függetlenségi párt közhelyiségében csütörtök este Andrássy Gyula gróf, Apponyi Albert gróf, Zichy Ala­dár gróf, Rakovszky István, Sághy Gyula, Lovászy Márton, Szentiványi Árpád, Bakonyi Samu, az ellenzéki pártok elnökségeinek tagjai, megbeszélést folytattak az ellenzék parlamenti akciója dolgában. Ezt követőleg este 8 órakor értekezletet tar­tott a függetlenségi párt. Az értekezlet tárgya a szeszadójavaslat volt. Sághy Gyula elnök felkérte a tárgy ismertetésére Laehne Hugó mindig jókedvű volt. És amikor jól kibe­­jt­szelte magát, az úton szaladt hazáig, az üz­letig. Egy reggel beöntötte a­­tejet a lábosba, a cseléd alágyújtott, Péter beszélgetni kezdett, ele hamar megkérdezte : — Hát a kis Géza ? Alszik még ? — Az bizony biztosan nem alszik már — mondta a lány —, de most nem jön ki egy darabig. Nincs ám itthon. Nagyon zöld volt a színe a kicsikének, köhögött is, kivitték a nagymamájához, Szentmihályra. Ott fák vannak, rétek vannak, erdők vannak, jó ott a levegő, ott majd rendbeszedi magát, meg­hízik, kipirul, aztán majd visszahozzák. — Szentmihályra ! — kérdezte a gyerek és elbámult. — Hol van az ? A lány elmondta, hogy nincs az messze, itt van a szomszédságban, az édesanyja kimegy minden másodnap hozzá, fél óra alatt kiviszi a villamos. Péter elgondolkozott. Szentmihály! Az ő falujának a neve! Szentmihály, ahol fák van­nak, rétek vannak, erdők vannak, ahol jó a levegő, Szentmihály! Eszébe jutott a gyerek­sége,­­ a gyereksége, amikor nem kellett lép­csőket másznia, a földön, szalmazsákon hál­nia, robotban dolgoznia, parancsra szaladnia, amikor mászh­atta a hegyet, a sziklákat, a kutyájával járhatta a határt, kergethette a mezőn a lepkét. Szentmihály, ahol neki cso­bogott a patak, a mező virágai neki nyíltak, neki ragyogott a nap, a madár neki dalolt. Gondolt már haza Péter! A levele h­osz­szabb volt, mint máskor szokott lenni és a le­vélben többet kérdezett, mint a többi levelé­ben, több csókot küldött az édesanyjának,­­ csak azt nem írta még, hogy szeretne, na­gyon szeretne haza menni. Reggelenkint le­ült még a szenesládára, de nem pajzán volt már­­,­beszéde, hanem bánatos. És lépcsőn le­jártában, lépcsőn fölmentében ott csavargott a gondolatja a Szentmihály fehérre meszelt házai körül, a Szentmihály kanyargós, gö­röngyös útjain. Egy reggel megint megkérdezte: •— Nem jött-e meg még a kisgyerek? — Bizony nem jött. Kint van még Szent­mihályon. Olyan pufók, mint egy kis angyal. A Szentmihály rendbe hozta. Péternek elszomorodott az arca, nedve­sedni kezdett a szeme. — Hegyek vannak arra? — kérdezte. — Azt én nem tudom — mondta a leány. — Biztosan vannak. Erre Pesten túl minden­felé vannak hegyek. Péter elgondolkozva bámult maga elé. Másnap megkérdezte: — Merre van az a Szentmihály? A lány türelmesen elmagyarázta. Ki kell menni a vasútig, ott van egy nagy, széles út, azon végig, végesvégig kell menni. Péter nem bírt magával. Jött a vasárnap és várhatta a liget, vár­hatták a földiek! A délelőtt kapkodó munká­ban telt el. Péter pénzt szedett be, mosogatott, súrolt, sietve ebédelt, alig várta, hogy elsza­badulhasson. Rohant az állomás felé. Ott te­kintgetett — hány nagy, széles utca van az állomás mellett! —, aztán nekibátorodott, kérdezősködött, nekivágott. Házak mellett vitt el az útja, kerítések következtek azután, kiért azután a földekre. Fák szegélyezték a poros utat, amelyen kergették egymást a bi­ciklik, a fogatok, az automobilok. Páter ment fáradhatatlanul. A szembejövőktől meg­m­egkérdezte: — Bácsi, jól megyek erre Szentmihályra? Mindenki azt mondta, hogy jól megy­­— a lába már majdhogy leszakadt, a verejték csorgott le róla —, ment, ment, de hegyet nem látott. Csak föld és fa, és poros út. Dűlőkön szeretett volna járni, keskeny hegyi utakon, szikláról sziklára, patak mentén. Haza gon­dolt és egymás után jártak az eszében az ott­honi történetek; az édesanyjára gondolt, a kis házukra, a tehenükre, amit ő szokott ki­hajtani, a kutyájára, amelyik csatangolása közben el nem maradt volna tőle, a szentmi­hályi határra, a szentmihályi erdőre, a he­gyekre, amiket elfelejteni nem lehet soha! A lába már rogyadozott. Ment tovább és már nagyon mögötte volt a nap, amikor azt­ mond­ták a szembemenők:­­ — Amott van Szentmihály, idelátszik... Hogy sehol! Poros, szürke, piszkos itt csak. Messziről házak látszanak, de nem olyanok, mint a szentmihályi házak, azok a szentmi­hályi házak. Péter erre a hosszú, nagy útra gondolt, amit céltalanul megtett, úgy érezte, hogy a lába majdnem eltörik a fáradtságtól, arra gondolt, hogy most vissza kell mennie, az édesanyjára gondolt és az otthoni Szent­mihályra, arra gondolt, hogy hajnalban me­gint hordani kell a tejet és hogy talán soha­sem látja többé Szentmihályt. A lába nem bírta tovább, ledőlt egy fa alá, könnyek gyűl­tek a szemébe, nagy zokogás tört ki belőle és a sóhajtása Szentmihály felé szállt, a másik Szentmihály felé, az igazi­ felé. NÉPSZAVA 3

Next