Népszava, 1914. szeptember (42. évfolyam, 212–241. sz.)
1914-09-08 / 219. szám
1914 szeptember 8. tfffc?SZÁVA lásra, mert meg kellett előznie a franciák szándékolt bevonulását, mert Belgium csak 7 erre várt, hogy azután csatlakozhassak Franciaországhoz. Hogy, Angliának csak ürügyre volt szüksége, azt bizonyítja az a körülmény, hogy Edward Öreg már augusztus másodikán, tehát mielőtt Németország megsértette volna Belgium semlegességét, a francia nagykövetnek Anglia föltétlen segítségét helyezte kilátásba arra az esetre, ha a német flotta megtámadná a francia pártokat. Erkölcsi skrupulusokat az angol politika nem ismer és az angol nép, amely azzal tetszeleg magának, hogy a szabadság és a jog előharcosa, szövetkezik Oroszországgal, a legborzalmasabb despotizmus képviselőjével, azzal az országgal, amely nem ismer szellemi és vallási szabadságot, amely a népeknek és egyéneknek szabadságát lábbal tapadja. Anglia kezdi belátni, hogy elámította magát és hogy Németország úrrá lett ellenségei fölött. Megkísérli tehát, hogy kicsinyes eszközökkel Németországnak legalább gyarmatain és kereskedelmében okozzon károkat. Tekintet nélkül a fehér faj kulturközösségének követelményeire, Japánt Kiao-csau ellen való rablóhadjáratra, az afrikai négereket pedig a német gyarmatok ellen való harcokra uszítja és miután elvágta Németországtól a külföldi hírszolgálat lehetőségét, megindította ellenünk a hazugságok hadjáratát. Így elmeséli az önök honfitársainak, hogy a német csapatok belga falvakat és városokat gyújtottak föl. Azt azonban elhallgatták előttük, hogy belga leányok, a harcmezőn fekvő védtelen sebesülteknek a szemét szúrták ki. A belga állam hivatalnokai ebédre hívták meg tisztjeinket és az asztalnál agyonlőtték őket. A nemzetközi joggal ellentétben Belgium egész polgári lakossága megmozdult, hogy látszólagos barátságon fogadtatás után elrejtett fegyverekkel hirtelen a legkegyetlenebbtől hátbatámadják csapatainkat. Belga asszonyok a náluk szálláson levő katonáknak álmukban elvágták a torkát. Anglia azokról a dumi-dúm lövegekről sem fog beszélni, amelyeket minden egyezség és a humanitás álszentéskedő megnyilatkozásai ellenére az angolok és a franciák használnak és amelyeket önök itt eredeti csomagolásban láthatnak, úgy amint azokat angol és francia foglyoknál találni." A császár fölhatalmazott, hogy mindezt elmondjam és kijelentsem, hogy teljes bizalommal viseltetik az amerikai nép igazságszeretetében, amely az ellenségeink által ellenünk vezetett hazugságok harcában nem hagyja magát tőlük megtéveszteni. Aki a háború kitörése óta Németországban él és látta a németeknek azt a nagy morális fölemelkedését, amellyel minden oldalról megtámadva, jogainak, exieztenciájának védelmére hadba indult, az maga is meggyőződhetett arról, hogy ez a nép nem képes szükségtelen kegyetlenségre és durvaságra. Az a morális erő, amelyet az igaz ügy csapatainkba önt, győzelemre fog vinni bennünket és végül a legnagyobb hazugságok sem lesznek képesek elhomályosítani győzelmünket és igazunkat. A hadi vite és a sajtó. Sebesüllten vagy betegen hazatértektől hallom: nem mese, sőt még csak nem is túlzás az a sok hírlapi himnusz, amely testvéreink, fiaink nagyszerű vitézségét, ezer halálba' elszántan rohanó hősiességét hirdeti a fényes hadi sikerekkel bizonyított valóság, hogy Németország,Ausztria és Magyarország fiai olyan bámulatos vitézséggel harcolnak, amely, párját ritkítja a világtörténelemben. Ennél a tüneménynél — amely később még sok agynak és sok tollnak fog dolgot adni — már most is meg kell állnunk néhány szóra. A hadi sikernek három, körülbelül egyenrangú főtényezője van: az alkalmas emberanyag, a jó fölszerelés és a jó vezetés. Bármelyike hiányozzék ezeknek a tényezőknek, komoly ellenséggel szemben nem lehet döntő sikereket elérni. A szívós kitartás és hősi bátorság: ezek a háborúba vonuló emberanyag legfőbb erényei. Ha ezek az erények a hajdani zsoldosokban, meg az egy-két kapitulációt szolgált marcona katonákban megvoltak, az egészen természetes. Hiszen belenevelődtek, beleedződtek a harci mesterségbe, hozzászoktak a hadi fáradalmakhoz, hosszúéveken át összebarátkoztak a harcmezőkön járt halállal. Egyéni érdekük is megkívánta a hősi viselkedést: hadizsákmány, katonai karrier függött tőle. És lelkesítette őket vezetőik szava, akikkel évek és évtizedek folyamán összeismerkedtek, csaták tüzében összekovácsolódtak. Egy Napóleon, egy Gusztáv Adolf, egy Hunyadi János félisten volt katonái szemében és buzdító szavukra tűzláng csapott ki a harcosok szemén, acélrugóvá izmosodott a katonák minden idegszála. A mi testvéreink és fiaink azonban nagyobbrészt a békés munka mellől mentek a táborba, nem áhítoznak katonai előmenetelekre, nemszámíthatnak gazdag hadizsákmányra és nem rejtegetnek szívükben forróbb vágyat, mint azt, hogy kötelességüknek teljesítése után visszatérhessenek a békés munkához, a csöndes családi tűzhelyhez. Nem edződtek hozzá a sáncárkokban való éjszakázáshoz és az erőltetett menetekhez, nem szokták, meg a vért, soha még élőlénybe nem szúrtak gyilkoló szerszámot, soha nem hallották fülük mellett sivítani az ólomgolyókat, soha nem gázoltak véresen vonagló emberi hullahalmokon. Vezéreiket látásból is alig hogy ismerik, például a kitűnő Bánki tábornok hadvezéri kiválóságáról soha azelőtt nem hallhattak és ha a hős tábornok tudna is napoleoni buzdító beszédeket mondani és ha szava végig hangzana is a százkilósméteres vonalon gépfegyverek kábító kattogásán és ágyuk pokoli bömbölésén keresztül... az ugyan nem igen fokozná a műhelyekből, boltokból és az ekeszarva mellől frissen odakerült katonák harci kedvét. Hát hol van a forrása, ennek a hősiességnek, amely elhomályosítja régi idők legendáit? Mi az, ami thermophilei oroszlánná magasztosítja a békés munkást, aki egyenesen a gyalupad mellől sietett a csatamezőre! Mi az, ami eposzok hőseivel állítja egy sorba a jámbor szántóvetőt, aki a barázda végén hagyta az ebet, hogy sebtében kardot köthessen? Nem egyéb, mint az, hogy ezek a harcosok ismerik a célt, amelyért a nagy küzdelem folyik és ezért a célért nem sokalják a tőlük kívánt áldozatot. A háború látszat szerint való okaés kiindulási pontja — a szerbek megfenyítése — már a legelső órákban összezsugorodott, homályba merült. Az igazi cél: a cári abszolutizmus és zsarnokság terjeszkedésének megakadályozása, az ázsiai barbarizmus letörése. Mihelyt nyilvánvalóvá lett, hogy elérkezett az az óra, amelyben a francia sovinizmussal szövetkezett cárizmus el akarja tiporni a nyugati kultúrát és szabadságot, a kultúra és a szabadság hívei rögtön világosan látták, hogy ebben a háborúban a nyugatnak győznie kell, bármily nagy áldozatok árán is. Milliók és milliók, akik a háborúnak a leghatározottabb elvi ellenségei és akik a legnagyobb erőfeszítéssel igyekeztek ettől a háborútól is megóvni a világot, rögtön megalkották véleményüketés elhatározásukat, hogy — ha már fölidéződött ez a háború — minden anyagi erőt és minden emberi derékséget Európa szolgálatába kell állítani Ázsia ellen. Igaz, a mi kultúránk és a mi szabadságunk is kevés ahhoz az ideálhoz — ahhoz a reális ideálhoz képest, amely minket hevít, de ha kevés is, mégis összehasonlíthatatlanul több, mint a cárizmus igája alatt sorvadó tömegek kultúrája és szabadsága; tehát ezt a keveset is érdemes, sőt szükséges megvédeni, ha nem akarunk száz évvel visszaesni, ha nem akarjuk, hogy három nemzedék küzdelmének gyümölcseielvesszenek, ha nem akarjuk, hogy még az unokáink is hátrább legyenek nálunknál. Ez a belátás a forrása a legendákat elhomályosító hősiességnek. De honnan fakadt ez a belátás? Ki és mi tette fogékonnyá a tömegek lelkét ilyen belátásra ? Bátran és teljes önérzettel mondhatjuk: a sajtó és pedig legelsősorban a szociáldemokrata sajtó. A frázisok és üres jelszavak, amelyek bizonyos oldalon bőven teremnek, öntudatlan tömegek pillanatnyi fölzúdítására tán alkalmasak lehetnek, azonban állandó, kitartó, következetes cselekvésre csak a belátásból fakadó meggyőződés indíthatja a tömegeket. És a szociáldemokrata sajtó — valamint általában a szociáldemokrata agitáció — évtizedeken át helyes irányban, belátáson alapuló meggyőződésre nevelte a tömegeket. Az öntudatos tömegek pedig, amelyek maguk alkották meg sajtójukat, az ilyen nagy időkben is követik sajtójuk szavát, amely tulajdonképen nem egyéb, mint a saját agyuk és szívük gondolatainak és érzéseinél visszhangja. És ha ilyenkor például a Népszava egy már kitört háborúval szemben azt mondja — amint most mondotta —, hogy „a szervezett munkás még ezek közt a körülmények között is egészen bizonyosan nagyobb érték az öntudatlan embergépeknél"... akkor ez azt jelenti, hogy a szervezett munkásnak értékesebbnek, kiválóbbnak kell lennie még a háborúban is. A hadba hívott tömegeket ma már óriási mértékben irányítja, a belátásuk, a meggyőződésük. Ha belátják — mint a mostani esetben —, hogy legfőbb javaikat kell védeniök, akkor a hősiesség legmagasabb, fokára tudnak emelkedni. Enélkül a belátás nélkül csak gépiesen, ímmel-ámmal teljesítik a rájuk rótt véres kötelességet, amely elől szívesen menekülnek akár az ellenség fogságába is. A népeknek a belátásból fakadó meggyőződése: ez pótolja ma a hosszú hadi tapasztalatokat, a harci tűzben való edzett rőséget, az ismert és megcsodált vezér lelkesítő szavát, az emelkedő katonai pályára és a kincs zsákmányra való reménységet, sőt hatalmasabb rugója a hadi vitézségnek, mint mindezek együttvéve. Erre a belátásra pedig nevelni kell a népet, a politikai és gazdasági küzdelmek iskolájában. Ennek a küzdelemnek legnagyobbszerűbb eszköze a sajtó és ha ma az Európa-szövetség népei mesébe illő hősiességgel védekeznek az Ázsia-szövetség ellen, ezt az ügyek intézői legelsősorban a sajtónak köszönhetik. Főképen azonban a független sajtónak, amely mindig a nép érdekeinek a szóvivője és amely ilyképen akkora erkölcsi tőkéket halmozott föl, hogy válságos időkben is zászlójukat látják benne a nagy tömegek. Ilyen sajtót pénzért nem vásárolhat semmiféle kormány, semmiféle hadvezetőség, ilyen sajtó csak a sajtószabadság talajában teremhet. A szabad sajtó normális időben korlátlan kritikájával javítja az intézményeket, amelyeken válságos időkben a nemzeti lét és nemlét kérdése megfordul. Ha néha téved is kritikájában, milyen eltörpülő baj ez ahhoz a hatalmas erőhöz képest, amellyel válságos időkben a közös nagy célok érdekében fölléphet ! • A NÉPSZAVA HÉTFŐI KÜLÖNKIADÁSAIT összes haviés heti előfizetőink úgy a fővárosban, mint a vidéken díjtalanul kapják. Aki az előfizetőktől ezekért a lapokért külön díjazást kér, az visszaélést követ el. Kérjük tehát az ilyen eseteknek sürgős bejelentését. Természetes, hogy azoknak, akik a lapotpéldányonként veszik, a hétfői lapot is meg kell fizetniük. A Népszava kiadóhivatala. •••