Népszava, 1914. december (42. évfolyam, 311–369. sz.)

1914-12-11 / 331. szám

•9 IzlandiaóL * Forradalmi mozgalom a brit uralom ellen. Londoni tudósítónk írja: Az angol impe­rialista sajtó szakadatlan uszítása ellenére sem határozta még el magát az angol kor­mány, hogy az ír elégedetlenkedőkkel szem­ben a követelt elnyomó rendszabályokat al­kalmazza és így az angol-ellenes propa­ganda vígan halad tovább. Meg kell azonban jegyezni, hogy természetesen most nem a „forradalmár" nlsteriek propagandájáról van szó, akik — amint várható volt — a leg­dühösebb hurrá-hazafiak, nem is a tulajdon­képeni nacionalista mozgalomról, amelynek vezérei most az angol kormány körül rajza­nak, hanem a nacionalista táboron belül a legszélsőbb ellenzékről, amely Redmond és barátai vezérsége ellen elkeseredetten küzd, a tulajdonképeni forradalmárokról, valamint Dublin szindikalista színezetű mun­kásmozgalmáról. A mostani propaganda va­lóban nem egy tekintetben hasonlít a Larkin vezette dublini sztrájkmozgalmakhoz. A moz­galom erejét, amelyet pénzügyileg kétségte­lenül német-ír-amerikai forrás támogat, nem könnyű megállapítani, de az okosság azt pa­rancsolja, hogy német részről ezt minél ke­vesebbre becsüljék és ne fűzzenek hozzá sem­miféle reménységet. November 15-én jellemző eset történt Dub­linban. A búr háborúban elesett ír katonák emlékműve előtt gyűlést tartottak, amelynek célja az volt, hogy tiltakozzanak egy Mon­teith nevű írnek a királyi fegyvergyárból való elbocsátása ellen. Monteith az ír önkén­tes sereg Sinn-Fein (forradalmi) csapatának kapitánya. Az ír önkéntesek közül többen fegyveresen megjelentek. Egyik szónok, John Milroy, a következő­ket mondta: —­ Azt mondják nektek: királyotoknak és hazátoknak szükségük van rátok, de nektek nincs királyotok és nincs hazátok Írországon kivül. A birodalom, amelyet most szolgál­nunk kell, mindent megtett, amire az emberi találékonyság képes, hogy nemzeteket el­nyomja és megsemmisítse. De nem sikerült. Az ír nemzet mindezt kiállotta és túl fogja élni a brit birodalmat. (Tetszés.) Jól meg­gondolva mondom nektek: Gloria in excelsis deo, (dicsőség istennek a menyekben), hogy ez a birodalom végre olyan ellenségre talált, aki vissza tudja adni az ütést. (Tetszés. Egy hang: Háromszoros hadi Németországnak!) Ez az óra, amely után apáink áhítoztak . . . Mindnyájatoknak be kell lépni az önkénte­sekhez vagy a polgári csapatokhoz, hogy ké­szen áll­junk, amikor itt lesz a leszámolás napja, amely sokkal közelebb, mint sokan gondolják Készüljetek erre a napra, amikor nem a szavak lesznek fegyvereitek, hanem a hideg acél. A második szónok James Connolly mun­kásvezér volt, aki Larkin mellett a főszere­pet játszotta a dublini sztrájkmozgalomban s általában szellemi vezére az ír munkás­mozgalom ezen irányának. Figyelmeztette a hatóságot, hogy ne uszítsa a rendőrséget vagy a katonaságot a gyűlésre, majd így folytatta: — Gondoskodtam arról, hogy ha ilyen erő­szakosság történnék, azt egy héten belül minden katona megtudja a fronton (Tetszés) és ha ezek megtudják, hogy minket Dublin­ban lemészároltak, akkor a dublini lövészek, ha újra parancsot kapnak az angolok visz­szavonulásának födözésére, majd nem fogják az angolokat követni. (Tetszés.) Ha a németek­­Angliában vagy Írországban partra szálla­nak, akkor minden önkéntes tisztet és min­­den ír vezért, aki forradalmi szellemű, azon­nal fogházba dobnak. A vezetők tömeges le­tartóztatása annak a jele lesz, hogy a brit birodalom összeomlás előtt áll. Connolly javaslatára kimondta a gyűlés, hogy mindig csak Írországért harcolnak és nem nyugszanak addig, am­íg Írország, mint szabad és független köztársaság nem áll a népek között. A gyűlés után a nacionalista önkéntesek, (akik tudvalevőleg az ulsteriek forradalmá­rosdi játékának köszönhetik létüket), néhány sortüzet adtak. A rendőrség a legnagyobb lelki nyugalommal nézte az egész dolgot és a kisujját sem mozdította meg. Jim­ Larkin még a háború kitörése előtt az Egyesült Államokba utazott és mindeddig nem érkezett vissza. NÉPSZAVA A svéd szociáldemokrata párt kongresszusa. * A fegyverkezés kérdése. — A pártnak a kormányban való kiárem­elködése. November 23-tól december 2-ig, tehát egy hétnél tovább tartott a svédországi szociál­demokrata párt ezidei kongresszusa Stock­holmban. A pártvezetőséggel együtt 173 kül­dött, valamint Norvégia és Dánia szociál­demokráciájának képviselői vettek részt a kongresszuson. A pártvezetőség jelentéséből kitűnik, hogy a svéd párt nagyot haladt az elmúlt esztendő­ben. A választásnál testvérpártunk a svéd második kamara legnagyobb pártja lett nyolcvanhét mandátummal és a községekben való erős képviselete révén az első kamarába is több mandátumot szerzett. A kongresszus egyik elvi jelentőségű nagy vitája a militarizmus kérdésében fejlődött ki. A pártvezetőséget és a parlamenti cso­portot azzal vádolták, hogy nem tartotta szem előtt a pártprogram azon sarkalatos pontját, amely a katonai kiadások fokozatos csökkentését követeli a teljes lefegyverzésig. Fellépésükkel bizonyos megtakarításokat ér­tek el ugyan a hadügyi kiadásokban, de jóváhagyták a próbamozgósítást. A parla­menti csoport szónokai védelmezték állás­pontjukat, mire 70 szavazattal 61 ellen tudo­másul vették magatartásukat. Ezután a kongresszus a liberálisokkal való együttműködés nagy kérdését vette tárgya­lás alá. Branting elvtárs előadó ismertette a szeptemberi A­álasztásokból keletkezett helyzetet, valamint a pártvezetőség, a parla­menti csoport és a pártlapok szerkesztőinek ez ügyben folytatott tanácskozásait. Az ér­tekezleten nagy többséggel azt a határozatot hozták, hogy érintkezésbe lépnek a liberáli­sokkal annak a megállapítása céljából, váj­jon találnak-e közös alapot, amelyen a két párt együttműködhessen. A pártvezetőség ezirányban programot dol­gozott ki. Most az a kérdés, — folytatta Branting — vájjon megkíséreljük-e az ezen alapon való együttműködést, ami a világ­háború befejezése után esetleg a kormány­zás átvételére vezetne. Ezt csaknem magától értetődőnek tartom. Miután a baloldal a fegyverkezésre irányuló agitáció közepette két választáson keresztül is megállta a he­lyét, ez azt bizonyítja, hogy meg kell kísér­teni a liberális baloldal együttes akcióját. Annál inkább nekünk kellett megtennünk az erre irányuló kezdeményezést, mert a libe­rálisok úgy igyekeztek föltüntetni a dolgot, mintha félnénk attól a felelősségtől, amelyet hatalmi állásunk ránk ró és így a szociál­demokraták választási eredményének csak az a következménye, hogy a konzervatívok uralmát állandósítja. Alaposan el kell bírál­nunk a helyzetet, mert ilyen még sem ná­lunk, sem a nemzetközi kongresszusokon nem fordult elő. Azelőtt­­csak az volt a kér­dés, vájjon egy-két szocialista „túszul" be­lépjen-e a polgári kormányba. Ezt annak idején elég egységesen visszautasított­uk. Most azonban úgy áll a dolog, hogy a közös kormányban a szociáldemokrata befolyás­nak egészen másnak kell lennie. A baloldal legnagyobb pártjának bizonyára döntő sza­vának kell lennie. Az erre kifejlődött vita élénk volt. Igen jelentős javaslatokat terjesztettek elő. Lind­hagen elvtárs, stockholmi polgármester azt javasolta, hogy kezdjenek tárgyalásokat a liberálisokkal és esetleg vegyenek részt a kormányban, de a párt legyen független az így alakult kormánnyal szemben. A javas­latot több hasonlóval együtt elvetették. 90 szavazattal 58 ellenében elfogadták a pártvezetőség javaslatát, amely szerint a ki­dolgozott program alapján tárgyalásokat kezdjen a liberálisokkal, a tárgyalások folya­mán azonban a követelések minimuma a vá­lasztójog demokratizálása legyen. A javas­lat második bekezdése így szól: Ha megállapodásra jutnak egy baloldali közös program dolgában és ha ekkor a párt­vezetőség és a parlamenti csoport úgy vélik, hogy a helyzet megköveteli a szociáldemo­kráciától, a kongresszus hozzájárul, hogy ennek a programnak az alapján közre­működjön a kormányalakításban. Több lényeges kérdés letárgyalása után bizottságot küldtek ki a program pontjainak­ a letárgyalására. A pártvezetőség megválasz­tása után Branting elvtárs zárszavában a nemzetközi szociáldemokrácia éltetése mel­lett berekesztette a kongresszust. 1914 december 8. Az ellenség emberiessége. * A szocialista sajtó dicsérete. Magdeburg­ pártlapunkhoz, a Volksstimmerd hez polgári körökből érkezett a következő írás. A népek közötti gyűlölség és igazságtalanság, a lapok túlzásai közepette jól esik, ha valami szépet és kiengesztelőt hallhatunk. Azt hiszem, minden becsületesen érző embernek kötelessége tőle telhetőleg igyekezni azon, hogy legalább a bensőnkben erősödjék a béke érzése. Ezért ké­rek helyet a következő soroknak: Egy magdeburgi tiszt augusztus elején Fran­ciaországban elesett és szülei, hogy fiuk sírját később megtalálhassák, J. község papjához for­dultak azzal a kéréssel, hogy állítson a sirhoz fakeresztet az elesett tiszt nevével. A francia pap erre így válaszolt: Igen tisztelt uram, megértem az ön mély fáj­dalmát, amelyet szeretett fiának halála okozott és részt veszek az ön gyászában, remélve, hogy ezzel az ön és neje fájdalmának keserűségét némileg enyhítem. Tény, hogy az önök fia augusztus ... án 11 órakor délelőtt elesett, míg két bajtársát katonáink elfogták. Katonai dísz­szel helyeztük el a mi temetőnkben. Több ma­gas, sőt legmagasabb rangú katonatiszt adta meg neki a végső tisztességet. Minthogy imakönyvet találtunk nála, úgy gondoltam, hogy katolikus. Elkísértem a te­metőbe és sírjánál imát mondtam. Szívesen teljesítem kívánságukat és fakeresztet állítok sírjához a kívánt fölirattal. Ha ez a szerencsét­len háború, amely miatt mindnyájan szenve­dünk, bevégződik, könnyű lesz őt hazájába visszavinni, mert koporsóban temettük el. Fo­gadja igen tisztelt uram szívből jövő részvétem ismételt kifejezését és nagyrabecsülésemet. Utóirat kérdésére kijelentem még, hogy ön semmivel sem tartozik nekünk sem a koporsó­ért, amelyet a katonaság szállított sem az egy­szerű keresztért amelyet én fogok fölállítani. Eddig szól a francia pap szép levele. A német polgári család, amely fiát elvesztette és amely­nek jól esett a francia pap nemzetközi embe­riességének megnyilatkozása, egyszersmind ítéletet mond a német pártsajtónak a háború­val szemben tanúsított magatartásáról, amelyet szintén érdemes közölni. Azt írja ugyanis az apa: Nem mulaszthatom el ezt az alkalmat hogy ki nem fejezzem, mennyire megkedveltem az ön lapját amely napról napra jobban tetszik nekem. Sok nehéz órámat megkönnyítette. De­ mások is ugyanezt tapasztalták. Soha sem ta-

Next