Népszava, 1914. december (42. évfolyam, 311–369. sz.)
1914-12-23 / 355. szám
XXXX. évfolyam. Budapest, 1914 december 23. szerda. 355. szám. AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: egy évre.. S4.— kor. I negyed évre I.— kor. fél évre II.— kor. egy hóra I.— kor. A „SZOCIALIZMUS"-al együtt havonta 40 fillérrel több. EGYES SZÁM ÁRA 8 FILLÉR. A MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. SZERKESZTŐSÉG: VIII., CONTI-UTCA 4. (Telefon: József 3-29 és József 3-30.) KIADÓHIVATAL: VIII., CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon: József 3-31 és József 3-32.) „Munkásokról a munkások nélkül." Kénytelenek vagyunk folytatni keddi vezércikkünket. Abban azt állítottuk, hogy a „Központi Segítő Bizottság", amelynek az a dolga, hogy a fővárosnak a háború miatt ínségbe jutott lakosságát segítse, öszszeállításánál fogva alkalmatlan arra, hogy feladatát helyesen oldja meg. Ezt az állításunkat most tényekkel bizonyítjuk a Bizottság közgazdasági osztályának december 10-iki üléséről szóló hivatalos beszámoló alapján. Az ülés dr. Ferenczi Imrének (a főváros szociálpolitikai előadójának) és dr. Hazay Gyula miniszteri tanácsosnak (a budapesti ipari és kereskedelmi munkaközvetítőintézet igazgatójának) előadása alapján foglalkozott a munkanélküliség kérdésével. Ferenczi szerint a munkanélküliség Budapesten nem túlságos nagy. Azt mondja: „Alig van nagy város a hadviselő, sőt a semleges államokban, ahol a keresetnélkül elég kedvezőbb képet mutatna, mint Budapesten." Ferenczi úr téved. Legfőképen ott van a tévedése, hogy nem vette számításba a redukált munkanapokkal és munkaórákkal dolgozó üzemekben elfoglalt munkásokat. E tévedése mellett is elég tárgyilagosan foglalkozik a kérdéssel. Elismeri a meglevő bajokat. Rámutat arra a körülményre, hogy „a német városok már szeptember óta rendszeresen segélyezik a munkanélkülieket, Berlin például 10 hónapi tartamra 12—11 millió márkát vett föl erre a célra; az eltartási segélyen kívül 7 millió összegű lakbérsegélyt is nyújt a munkanélkülieknek." Budapesten pedig semmi sem történt. Elsorolja Ferenczi, hogy mit tettek ezen a téren a szakszervezetek, amelyek minden anyagi erejüket kimerítették a munkanélküliek segélyezésében. Megállapítja, hogy a szakszervezetek e miatt most nehéz helyzetben varnnak. Javaslatokat tesz a baj orvoslására. Elsősorban a munkaalkalmak szaporítását kívánja és ebben az irányban néhány helyes útmutatással is szolgál. Ezen felül pedig szükségesnek tartja a mégis munka nélkül maradók rendszeres segélyezését. Számítása szerint erre a célra legalább három millió koronát kellene kérni a pénzügyminisztertől. Hazay miniszteri tanácsos a rendelkezésére álló és csekély értékű anyag alapján a munkanélküliség terjedelmét ismerteti. „Az a körülmény — úgymond —, hogy a munkanélküliek tetemes része munkaalkalmak fönforgása esetében is inkább marad munka nélkül, illetve a munkában válogat, arra enged következtetni, hogy bizonyos szakmákban, így a vas- és gépiparban, a helyzet a munkásokra nézve nem válságos." Persze, az ilyen beszéd tetszhetik az előkelő bizottsági tagoknak, akik talán azt hiszik, hogy a nyomdász, a könyvkötő, a kereskedősegéd, a pincér, a szobafestő elmehet sáncmunkát végezni 3é1 korona napszámért és nem tudják, hogy az ilyen munkás a kubikmunkát egy napig sem bírná. Nekünk például, ha fölösleg volna miniszteri tanácsosokban, eszünkbe sem jutna, hogy ilyen munkanélkülieket küldjünk például a kéményseprőiparba, ahol — a Hazay-féle kimutatás szerint — hiány van munkásokban. A két előadás alapján megindult az eszmecsere, amelynek néhány kiemelkedő mozzanatára, ha röviden is, rá kell mutatnunk. Gelléri Mór úr szerint, aki mint a modern munkásmozgalom régi gyalázója ismeretes előttünk, szükséges, „hogy a szakszervezetekre bizonyos szelíd nyomás gyakoroltassék oly irányban, hogy a munkások — legalább átmenetileg — vállaljanak oly helyen is munkát, ahol alacsonyabb bérért kell dolgozniok." A Népszava több ízben kimutatta, hogy nálunk még a hadsereg számára dolgozó vállalatok is — amelyek pedig a kincstártól nagyon tisztességes árakat kapnak — alacsonyabb béreket fizetnek, mint a németországi és az ausztriai hasonló vállalatok. Gelléri úr most a kizsákmányolók érdekében óhajtana „szelíd nyomást" gyakoroltatni a munkásokra. Miért nem megfordítva? És miért nem az élelmiszertermelőkre kíván szelíd nyomást gyakorolni, hogy kénytelenek legyenek olcsóbban adni az ennivalót Gelléri úr azt is kívánja, hogy szükség esetén a fővárosból „küldjék haza a fölösleges elemet, a vidékiek nagy részét". Hogy ezeknek nagyrésze évek óta itt él, az mellékes? És hogyan küldjék őket haza a Toloncáton? Néhány úr a kisiparosok és a lateiner osztály érdekében, meg a magánalkalmazottak érdekében beszélt nagy hévvel. Az elnök, dr. Vázsonyi Vilmos, „a fölszólalások alapján kimondja, hogy az osztály a beterjesztett jelentéseket azzal veszi tudomásul, hogy azok csak a bérmunkásokra vonatkoznak, de a kisipar helyzetéről képet nem adnak. Általában nagyon egyoldalú szociálpolitikának tartja azt, amely csak a munkásokkal, alkalmazottakkal foglalkozik és nincs tekintettel az önálló foglalkozásúakra". Így folyt le nagyjában az ülés. Az ipari munkások érdekében egyetlen fölszólalás sem történt, pedig ők azok, akik Budapest lakosságának legnagyobb tömegét teszik, akik évek óta szenvedik a munkanélküliség szörnyű csapását és akik a háború csapásaitól a legtöbbet szenvednek. A Segítő Bizottság akciójának, főleg Vázsonyi buzgalmának egyik eredménye, hogy a főváros megszorult kisiparosok részére 500.000 korona olcsó kölcsönt biztosított, amelyet az illetők 500 koronáig terjedő tételekben fognak megkapni. A Segítő Bizottság munkájának további eredménye, hogy a magánalkalmazottak segélyző kuratóriumának a kormány havi 30.000 koronát bocsát rendelkezésére. De a munkások rendszeres segélyezése érdekében mindeddig semmi, de egyáltalában semmi sem történt. Mi nem kifogásoljuk a kisiparosok segélyezését; ebben a tekintetben csak azt kívánjuk, hogy a segélyezés ne kortes-szempontok szerint történjék. Nem kifogásoljuk a magánalkalmazottak segítését sem és itt is csak igazságot kívánunk. Ámbár meg kell állapítanunk, hogy ezt a segélyezést nagyrészt azok a cégek tették szükségessé, amelyek — noha üzletük forgalma nem rosszalkodott — a háború ürügye alatt elbocsátották alkalmazottaikat és tanoncok meg gyakornokok lelketlen kihasználásával, iskolától, pihenéstől való visszatartásával bonyolítják le forgalmukat, növelik a rendesnél is nagyobbra profitjukat. Mindegy, a bajban levő kisiparosok és magánalkalmazottak segélyezése helyes, szükséges. De hát a munkásokkal mi lesz ? Azok rendszeres segélyezés helyett alamizsnára szoruljanak vagy éhen haljanak? A munkások érdekének sem a Segítő Bizottság itt ismertetett ülésén, sem pedig a főváros közgyűlésén nem akadt szószólója. Miért? Mert a munkások a törvényhozásban, és a községi kormányzatban nincsenek képviselve és így az állami és községi hatalom birtokosai az ilyen alkalmi szervezeteket is kizárólag maguknak foglalhatják le, a munkásokat ezekből is teljesen kizárhatják. A Központi Segítő Bizottságban képviselve van minden konzervatív törekvés; a munkásság, amely a haladás zászlóvivője, még ott sem juthat szóhoz, hogy a maga jogos kívánságait kifejezhesse. A közérdekre nézve ez, különösen a mostani időkben, nagyon káros. A munkásság pedig ezt a tanulságot is följegyzi magának. Lapunk mai száma 8 oldal