Népszava, 1926. november (54. évfolyam, 249–272. sz.)

1926-11-03 / 249. szám

1926 november 3. NÉPSZAVA Csfner Lajos (építőmun­­kán): A munkásság szomorú helyzetét nem frázisokkal fogjuk megváltoztatni és nem itt a kongresszuson, hanem künn az életben. Az a fontos, hogy mindenki teljesítse a kötelességét. Nyolc év óta szenvedés az életünk. Fontos az, hogy mi ne bántsuk egymást. Vágy az államhatalomnak tett szolgálatot azzal, hogy pártot alakított. Buzdítson mindenkit az a tudat, hogy a párt demokra­tikus szervezete mindenki által elérhetővé teszi a vezéri pozíciót. A fizikai és szellemi munkásoknak egyaránt ki kell venniök részüket a munkából. Biró Dezső (könyvkötő): Az emigrációban szenvedő elv­társaink hét év óta lesik azt a pillanatot, hogy mikor jöhetnek haza. Csak két ország van, amely nem bocsá­totta haza az emigránsait: Oroszország és Magyarország. (Az elnöklést Kristóf Anna veszi át.) A politikai emigrán­sok nem bűntettesek, nem loptak, nem csaltak, nem követ­tek el bombamerényleteket. (Közbekiáltások: „Ha ezt tet­ték volna, akkor amnesztiát kaptak volna!") Kossuth emigrációjáról az osztrák lapok éppoly gyalázatosan ír­tak, mint a kurzusújságok a mostani emigrációról. Láza­dónak, bankóhamisítónak nevezték őt. Kossuth idegen hatalmakkal tárgyalt, a mi emigránsaink még ezt sem tették, nem tárgyaltak az ország „ellenségeivel'', sőt nem sík voltak azok sem, akik a románokat idehozták. (Taps.) A magyar nemzet megbecsülése ellen sokkal inkább vétet­tek azok, akik a latrok barlangjának nevezték el a nem­zetgyűlést. Bethlen ne felejtse el, hogy ő is emgliáns volt és tárgyalt egy emigráns társunkkal. (Fölkiáltá­sok: „Éljen Garami!") Mi történt volna, ha most Garami lenne itthon és Bethlen emigrációban. A politikusok életében az emigráció üzemi baleset. Közönséges bűntetteseknek csak akkor lehet megbocsátani, ha előbb a politikai vétkeseknek bocsátottak meg. Most faji és vallási különbség nélkül gyűjtenek aláírásokat Nádosyék érdekében. Mi is gyűjthetnénk aláírásokat Európaszerte milliószámra. Nyolcadik éve nyomorog az emigráció a világ minden táján. Arra kéri az új pártvezetőséget, hogy legfonto­sabb feladatának tekintse az emigráció likvidálását, hogy hazajöhessenek azok, akiknek innen a legmelegebb üd­vözletünket küldjük. Vittek Miklós (vasmunkás, Újpest). Elsősorban a nyolc­órai munkaidőnek törvénybe iktatását követelte, továbbá a sztrájkszabadság törvényes biztosítását, az aggsági és rokkantbiztosítást, a létminimum és kötött lakásforgalom biztosítását, a munkásbiztosító autonómiájának vissza­" Dr. Faragó László (magántisztviselő) foglalkozott a hadikölcsönvalorizáció kérdésével. Pacifista és etikai szem­pontból mindenkép a hadikölcsönök ellen kellene fordulni, gazdasági szempontból azonban gondoskodni kell a hadikölcsönnel bírók megmentésé­ről. Több munkás­zervezetnek fontos érdeke fűződik a hadikölcsönvalorizációhoz.­­A­ valorizációt az őljegyzésekre kell keresztülvinni. A devalorizációnak a föld- és házbirtok vették hasznát. Viseljék most ezek a valorizáció terhét. Jelinek Ferenc (Tatabánya): A bányamunkádig nyo­morára hívta föl a kongresszus figyelmét. A hatalom üldözi a szociáldemokrata bányászokat, akiket megfoszta­nak kereseti lehetőségüktől is. Az osztálytudatos munkásság BkBIbe szorított kézzel nézi a salgótarjáni szakadásmozgalmat. Törvénybe kell iktatni a bányászok nyugdíját és végre kell hajtani a társvésártárak központosítását. Csapó Sámuel (vasmunkás): A közgyűléseket betiltó közigazgatási végzésekre hívta fel a figyelmet A szolga­bírák fütyülnek a belügyminiszter rendeletére, így Esz­tergomban, Csongrádon, Cinkotán és sok más helyen. A gyülekezési jogot a szolgabirák tetszésük szerint önké­nysen kezelik. A diósgyőri vasmunkások dalárdájának a szolgabíró megtiltotta az­­ éneklést (Viharos fölháborodás.) A pestmegyei alispán 1919 augusztus 1-től egyetlen szak­ma egyetlen helyi csoportjának megalakulását nem vette tudomásul. A munkásbiztosítónál a Drenka-féle ,,keresztény-nemzeti" sikkasztó alakok grasszálnak. (Fölkiáltások: „Ez a magyar szociálpolitika!") A munkásbiztosítási bíróságnál 5000 akta hever elintézet­lenül A táppénz és rokkantsági segély tekintetében ki­nullázzák a megszorult munkásokat. A munkáltatók nem­zetközileg kart­elbe tömörülnek és billión­ fölüli kasszát tartanak „ellenállási alapul", a vasmunkásoknak ezzel szemben sok helyütt megtiltották, hogy a nemzetközi szak­szervezeti szövetség 25 éves jubileumát megülhessék. A népjóléti miniszter népjóléti „házimunkások" intézményé­vel akarja „megoldani" a munkanélküliséget. Ezzel szem­ben követelni kell­ a munkanélküliség elleni biztosítás törvényes megvalósítását. Ezután Reisinger Ferenc elvtárs a jelölőbizottság indítványát terjesztette elő és egyben jelentette, ho­gy a jelölőbizottság listájával szem­ben Kiss Jenő elvtárs külön jelölőlistát terjeszt elő, amelyet szintén ismer­te Majd az elnök elrendelte a szavazást és az ülést 20 percre föl­függesztette. A szünet után folytatták a vitát a napirend 2. és 3. pontja fölött. Szőcs Áron (vasutas) elfogadja a határozati javaslatokat, mert a vasutasok követeléseit is imagukban foglalják. Európa kulturállamaiban már 30 évvel ezelőtt elismer­ték a vasutasok szervezkedési jogait. A francia kamara már 32 évvel ezelőtt foglalkozott a vas­utasok ügyével. Nálunk a vasutasok politikai jogait küc­lön törvény szabályozza. A párt­­a vasutasok érdekében gyűlést hívott egybe, amelyet az 1003-as törvényre való hivatkozással betiltottak. A törvény tiltja, hogy a vasuta­sok a szociáldemokrata párthoz tartozhassanak. Ez a po­litikai szabadság lábbal ti­rten.. Ez még csak Orosz­­országban van. A vasutasokkal tűrhetetlenül bánnak. Egy 20 évig dolgozó embert azért bocsátottak el a vas­úttól, mert azt mondta, hogy becsületes munkás május 1-én nem dolgozik. Egy másikat pénzbírságra ítéltek azért, mert a Szocializmust a fiókjában megtalálták. Ma­gyarországon két vasutassztrájk volt és azt nem a szo­cialisták rendezték. A vasutasok B-listájánál olyan sérel­mek történtek, amelyekre a bíróságok megállapították, hogy törvényellenesek. A párt követelte, hogy a békeszer­ződésben foglalt munkaügyi rendelkezéseket az országban juttassák érvényre. Dick György (Pécs): A magyar munkásság az évek óta tartó szenvedéseken keresztül is megmaradt a szociál­demokrata meggyőződése mellett. A vidéken hihetetlen nehézségekkel kell megküzdeniük. Egyesülési szabadsá­gunk nincs. Pécsett a békésen beszélgető embereket is megbírságolják. A vasasok sportegyesületének megalakítását nem enge­délyezték. Az eszperantisták helyi csoportja nem ala­kulhatott meg. A szakmai csoportok vasárnapra hirde­tett gyűléseit betiltják azon a címen, hogy a munkás­ságnak és a rendőrlegénységnek a templomba kell mennie. A vendéglősöket megfenyegetik az italmérésük elvonásá­val, ha a helyiségeket gyűlés céljaira átengedik. Még pla­kátokat sem ragaszthatunk ki egy régi rendelkezésre való hivatkozással. Ezek a nehézségek azonban bennünket neon csüggesztenek és tovább dolgozunk hittel és kitartással. Dabi Lajos (XXII. pártszervezet): Az ígéretek földjéből ankétek földje lett. A reverendás Vass József minisztersége alatt éhező gyermekek csatangolnak az utcán, hajléktalanok százat sóvárognak lakás után. A zsidó kapitalisták izgalom nélkül elbocsátják az ötven éven fölüli keresztény munkásokat és ez ellen a kormány nem nyújt védelmet. Az öngyilkosok száma ijes­ztően nő. A társadalompoliti­kai ülésen is megállapították, hogy a munkásság követe­lései jogosak és még sem történt semmi. Nem kell tarta­nunk az egység megbontásától, mert pár megkótyagosodott ember még nem tényező. Akik vissza akarnak jönni, azo­kat szívesen látjuk. Szeretnénk, ha a párt­gyűlés kifeje­zést adna annak, hogy az új pártvezetőség fokozott energiával lásson munkájához amelyben támogatni fogjuk. Reiszmann Dezső indítványozza, hogy a vi­tát zárják be. P­ászt­a Károly ellene szólalt föl, Brunner József mellette. A kongresszus nagy szótöbbséggel a vita bezárása mellett dönt. Ezután­­ Peyer elvtárs a zárószó jogán szólalt föl hogy reflektáljon a vita során elhangzott be­szédekre és a beterjesztett indítványokra. Kertész indítványával szemben ragaszkodik az eredeti határozati javaslathoz. A vámkér­dést csak nagy körültekintéssel, nemzetközi szerződésekkel lehet szabályozni. A közvetett adók fokozatos csökkentésének, valamint az ad­ómentes létminimum követeléséhez maga ré­zéről is hozzájárul. Hozzájárul ahhoz az indítványhoz, amely az államforma kérdésé­ben népszavazás alapján való döntést kíván. A szociáldemokrata párt, régi követelésé­hez híven, a népköztársaságot tartja a leg­megfelelőbb államformának. A parlamentben minden lehetőt elkövetünk a köztá­rsasági propaganda érdekében. A nép­szavazással való döntés bent van az egységes párt programjában is. A XVIII. pártszervezet indítványát kéri elvetni. Amennyiben parla­mentáris eszközökkel nem lehetett eredménye­ket elérni, úgy ennek okait már előzően rész­letesen kifejtették. A munkásim­ozgalom egy­sége nem érhető el rágalmazó demagógia út­ján. Nem szabad a már megszervezett munká­sok soraiba a szocialista fegyelemmel és prole­tár osztályöntudattal szembehelyezkedő eleme­ket befurakodni hagyni és bizalmatlanságot kelteni a vezetőkkel szemben. Intő példák a jugoszláv, bolgár és görög munkásmozgalmak bomlása. A téveszmékkel szemben föl fogjuk világosítani a tömegeket. Ha parlamentáris alapon állunk és bent vagyunk a parlament­ben, akkor részt kell vennünk a parlamentáris munkában. Kérte Stromfeld indítványának el­vetését. Többen a tömegmozgalmak mellett emeltek­ szót, de nem kifogásolták a munkás­ság május 1-i demonstrációjának eltiltását, ugyanakkor amikor különböző egyesületek­nek, felekezeteknek engedélyezik az ilyen föl­vonulásokat. Mindent el fogunk követni, hogy a leg­közelebbi május 1-ét a szervezett munkás­ság méltó módon megünnepelhesse. Utalt arra, hogy a költségvetésben szociális célokra felvett összegeiket „hazafias egyesüle­teknek", például a Move-nak juttatnak.­Ha a magyar kormány a visszatérni akaró emigrán­soktól reverzálist követel, akkor utánozza Oroszországot, a­mely a visszatérni szándékozó emigránsaival megalázó hűségnyilatkozatot irat alá. A szociáldemokrácia padsoraiba be kell venni az elnyomott falusi proletariá­tust is. Ezután a zárószó jogán Propper elvtárs beszélt és reflektált a 3. napirendi ponthoz elhangzott fölszólalásokra. Azok a kérdések — úgymond —, amelyeket Jelinek, Vittek és Gonda elvtársak érintettek, bent foglaltatnak a határozati javaslatokban is. Ami a magánalkalmazottak nyugdíját illeti, a magánalkalmazottaknak ezirányú akcióját a pártvezetőség teljes erővel támo­gatni fogja. Kiterjeszkedik a határozati javas­lat az emigráció likvidálására, az aggkori és rokkantbiztosításra, a Népszava kolportázs­jogára. Kéri a szervezeteket, hogy az ezekre a kérdésekre vonatkozó külön indítványaikat vonják vissza. Az emigrációt illetően magáévá teszi Biró elvtárs fejtegetéseit és a pártvezetőségnek gondja lesz rá, hogy az emigráció kérdése úgy a parlamentben, mint a sajtóban és a gyűléseken állandóan napirenden legyen. A pártvezetőség mindent el fog követni, hogy az üldözött elvtársak visszakerüljenek az országba, a bebörtönzöttek pedig visszatérhes­senek családjukhoz, pá­rtjukhoz. Rajta lesz a párt, hogy ne történjék meg az a gyalázat, hogy közönséges bűntettesek, mint a frank­hamisítók, az ítélet után hamarosan kibocsát­tassanak és ugyanakkor az ellenforradalom nyolcadik esztendejében még mindig legyenek politikai üldözöttek. Az amnesztia elsősorban a politikai bűnö­söknek jár ki, nem pedig a közönséges bűntetteseknek. A munkanélküliség esetére szóló biztosítást, szemben a népjóléti nagyprépost-miniszter ál­okoskodásával, éppen a leromlott gazdasági viszonyok teszik szükségessé. A munkanélküli­ség elleni biztosítást most a kapitalizmus nem engedi létrehozni, hivatkozván a gazdasági válságra. Hiszen ha a gazdasági viszonyok megfelelők, akkor ilyen égetően nincs is szük­ség erre, legföljebb elméleti szempontból. A pártvezetőség minden erejével azon lesz, hogy a Munkásbiztosító visszakapja a maga auto­nómiáját és figyelemmel lesz arra, hogy a Munkásbiztosító épületében ne ellenfor­radalmi csavargók, ne sikkasztók és tol­vajok találjanak menhelyet, hanem az valóban a munkások népjóléti intézménye legyen. Kérte a határozati javaslat elfogadását. Az elnök ekkor elrendelte a szavazást és a kongresszus a benyújtott indítványok fölött az előadók előterjesztéséhez képest döntött. Az előadók jelentését tudomásul vették, a hivatalos határozati javaslatokat elfogadták. Ek­kor, a szavazás eredményéről a szavazatszadó bizottság nevében Stern Dezső (Szolnok) elvtárs tett jelentést. Eszerint az új pártvezetőség tagjai lette­k: Bárdos Ferenc, Deutsch Jenő, Farkas István, Gyü­rey Rudolf, Borovitz Gá­bor, Szabók Lajos, Kéthly Anna, Peyer Károly, Propper Sándor, Szakasits Árpád és Takács József elvtársak. Vanczák János elvtárs, mint a Népszava fő­szerkesztője, hivatalból tagja a pártvezető­ségnek. Az ellenőrzőbizottság tagjai lettek: Beke Miklós, Csapó Sámuel, Hubai János, Kertész Miklós és Schmiedt Vilmos elvtársak. A pártválasztmány végrehajtóbizottságának tagjaivá megválasztották: Dincsér István, Halász Alfréd, Sávolt János, Schröder­ Ferenc és Széll Mihály elvtársakat. A kongresszus ezután Domonkos Rókus elv­társ javaslatára Mónus Illés elvtárs fölszóla­lás®, után a pártvezetőségnek azt javasolta, hogy Peyer Károly elvtárs referátumát az agitációs füzetek sorában lehetően adja ki. Az elnök jelentette, hogy most a napirend 4. pontja („A községi politika") következnék, javasolja azonban, hogy ezt megelőzően tár­gyalja a pártgyűlés a napirend 5. pontját („A nőmunkásmozgalom"). A kongresszus ehhez hozzájárult, így tehát következett a napirend 5. pontja: a nőmunkáismozg­alons, amelynek előadója Kéthly Anna elvtárs. Az elnöklést ekkor Kristóf Anna elvtárs vette át. A kongresszus hosszantartó tapssal üdvözölte a nőmunkásmozgalom képviselőit. Kéthly Anna előadó azzal kezdte, hogy a nőmozgalom célját az ipari, a kereskedelmi, a szellemi és a háztartásbeli munkásnők meg­szervezésében látja a szocialista mozgalom részére. A magyar munkás­nőmozgalom a leg­nagyobb melegséggel ápolta a testvéri együtt­munkálkodást a külföldi munkásnőmozgal­makkal. A magyarországi mozgalom osztozott az általános munkásmozgalommal, annak meg­próbáltatásaiban, a reakció üldözése és a gaz­dasági válság miatt. Számos gyűlésüket be­tiltották, a megengedett gyűléseken az előadó­kat korlátozták. A munkásnőmozgalom agitá­torai sem kerülhették el a fogházbüntetést. A nőmozgalom lehetőségei — úgymond — a háború óta kiterjedtek, több a kenyérkereső nő és nagyon sok nő megismerte a proletárélet igazi mivoltát. Meg kell találni a médját, hogy a nők hely­zetüket valóban föl is ismerjék. A jobboldali polgári nőmozgalmak vallásos agitáció révén nagy eredményeket érnek el különösen a csa­ládi háztartásokhoz tartozó nők körében, akik pedig munkások feleségei és lányai és érde­keiknél fogva közénk tartoznak. Azok mellett a területek mellett, amelyeket a nőmozgalom eddig is fölölelt és amelyeket tovább kell 17.

Next