Népszava, 1940. augusztus (68. évfolyam, 172–196. sz.)
1940-08-20 / 187. szám
. • - • - —— _ - NI _ || ll I I |- III .. .— . Jl 1940 augusztus 20. kedd NÉPSZAVA Az ember megváltoztatja a természetet le««UHUI, evvel czeto egy kiváló svéd N^ természettudó Linné vállalkozott arra a hatalma feladatra, hogy leírja az egész élvilágot, az akkor ismert növény és állatfajokat. Munkássága mindenképpen korszakalkotó a természetrajz történetében, mert így jutottunk az első gyakorlati érték áttekintéshez az állat- és növényfajok birodalmában. Az ő ötlet volt annak az azóta is megtartót szokásnak az alkalmazása, hogy minden ismert állat és növény ép úgy kapjon családi és keresztnevet mint az ember, hogy így könnyű szerrel megnevezhető legyen. Attól kezdve minden állat- és növénytudós Linné rendszere alapjain határozta meg, hogy milyen fajta növény vagy állat az, amelyik éppen a kezébe került és még nem ismerte. De egyszerre csak egy kis baj mutatkozott. Gyakran fordult elő, hogy egy-egy állatot vagy növényt a tudósok nem találtak pontosan olyannak, mint amilyennek Linné nagyon gondos és részletes leírása mondotta őket, hanem eltéréseket találtak náluk. Nem tudtak magyarázatot találni erre a jelenségre, az ilyen példányra tehát azt mondották, hogy „rossz faj". Pedig hát ennek a jelenségnek az volt az alapja, hogy az utód sohasem tökéletesen olyan, mint volt az előd. Minden nemzedéknél apró változások lépnek föl. Darwin arra építette föl korszakalkotó származástanát, hogy a létért való küzdelemben ezekből az apró változásokból kiválogatódnak a hasznosak és előnyösek s így történik a fajok átalakulása, fokozatos fejlődése és tökéletesedése. Aztán egy De Vries nevű holland botanikus vagy félszázad előtt a ligetszépe (oenothera) nevű növénynél vette észre, majd mások más növényekre és sok állatra vonatkozóan is megállapították, hogy az utódoknál nemcsak apró elváltozások fordulnak elő, hanem nagyobb arányú hirtelen ugrások is, amelyek a további nemzedékeknél néha állandósulnak. A tudomány „mutációknak" nevezi az ilyen ugrásszerű megváltozásokat. Kiderült, hogy egyes fajoknál nagyon erős a hajlam az ilyen mutációkra, másoknál gyenge. Némelyik faj éppenséggel nem akar változni, mint például azok a tengerben élő úgynevezett p páncélos halak, amelyek ma is éppen olyanok, mint amilyenek voltak háromszázmillió év előtt élt őseik. A tudomány újabb haladása abban áll ezen a téren, hogy mesterségesen befolyásolni tudjuk a növények és állatok hajlandóságát a mutálásra. Például, ha nagyon rövid hullámú sugarak (Röntgenvagy rádium-sugarak) hatásának tesznek ki növényeket vagy állatokat, fokozni lehet ezek hajlamát a változásra. A legújabb fölismerés pedig az, hogy nemcsak a rövidhullámú sugárzások, hanem más tényezők is fokozhatják a hajlamot a megváltozásra, így például a hosszúshullámú (vörös) fény, a meleg, sőt az anyagcsere megváltozása is. Ami a napfényt illeti, csak természetes, hogy nem lehet különös hatása, hiszen a növénynek állandóan része van benne. De ha egy kis eozint kevertek növények tápfolyadékába (azt a vörös festékanyagot, amelyből a piros tinta is készül), akkor a változásra való természetes hajlam a hatszorosára fokozódott. Az eozin tehát itt úgy szerepel, mint a fényérzékenység erősítője, vagyis hatásfokozója. Strubbe német tudós alapos és türelmes kísérleteket végzett a nálunk is jól ismert oroszlánszáj nevű növénnyel, annak kiderítésére, hogy milyen hatása van rá az anyagcsere megzavarásának. A megzavarás a hiban állott, hogy megvonta a növénytől a nitrogént, a foszfort és a ként. Mind a háromból nagyon parányi mennyiségű kell a növénynek, de ha ez a kevéske is hiányzik, mindjárt baj van a növény táplálkozásával, egész anyagcseréjével. Strubbe úgy vette észre, hogy az anyagcsere ilyen megzavarása is erősen fokozta a mutációkra való hajlandóságot. A további kísérletek aztán még érdekesebb dolgot derítettek ki: a növényi táplálkozásmód megváltozásának nemcsak önmagában van alaki változtató hatása, hanem fokozza a röntgenvagy rádiumsugárzások mutációkiváltó hatását, így például a foszfor megvonása a röntgensugarak hatását fokozza. Még egy elméleti érdekessége is van ennek a dolognak. Mikor a sugárzásoknak a mutációhajlamra való hatását észrevették, azt mondották magyarázatul, hogy ezek a sugarak érik a géneket is, azokat a parányi valamiket, amelyek a szaporodási sejtekben a szülői tulajdonságokat viszik át az utódokra. Ebben meg is nyugodott mindenki, mert az ellenkezőt bizonyítani nem lehetett. Ám az anyagcsere megzavarásánál nem lehet a tényekre fogni, hogy a géneket közvetlenül befolyásolják, el kell fogadnunk, hogy az anyagcsere megzavarása olyan inger, amely az egész szervezetet befolyásolja. Amit itt elmondottunk, az ma még csak elméleti értékű fölismerés, de nem lehetetlen, hogy nagygyakorlati hatása is lesz a növénytermelésnél. Dr. Fodor Zsigmond L ll II, Ii I .[ mi lljpi III.) IH'WH»w«gjp • ..j.'-WPf.'".." ,m u .'Ü'f MPBU^WPP 11. oldal SZENAGYÜJTES ÍRTA: SURBÁN ZOLTÁN Messze ködhomályos kék hegyek,tam a vállamra, ütés nélkül, mert láttam, hogy a kettejük ereje dönti el úgyis a győzelmet. Csak otthon futottak le a könnyeim, mikor ebédnél együtt voltunk mind és édesapám az asztalra csapott. — A fene ette volna meg ezt az adószedést! Hát honnan az Istenből hajtsam be rajtuk, ha egyszer ömaguknak sincsen! Ezt mondta és olyan komoran, szomorúan nézett, hogy nem tudtuák tovább tartani a keserűségemet. Átnyaláboltam a derekát és a hóna alá fúródva sírtam, sírtam, igen sokáig. Most nem merek ránézni, mert félek, hogy megint lefolynak a könnyeim. Keserű indulattal kapok bele a munkába. Könnyű fütyüke-kabátom hamar lemelegszik rólam nagy igyekezetben. Édesapám is sűrűen törli a verejtékét, ahogy rakja szép sorjában a boglyákat. Az idő borulása egyre szorítja a munkát. Nekikeseredve száguldozok a hatalmas gereblyével a könnyűrendes réten. Ha nem teszem, biztosan elsírom magamat. A bánatos szomorúságom lassan valami irígységfélébe oszlik el a lelkem kapuja előtt. Nagyokat saildítok az alig dobásnyira fekvő községi tagra. Az emberek körülbelül olyan arányban osztódnak meg rajta, mint mi ketten az édesapámmal a kicsi kaszálón. Biztos mozdulatú hajlongással rakják a boglyákat. Komótosak — gondolom kicsinylően és örülök, hogy az apámmal igazabbul dolgozunk náluk. Csakhamar azonban elszontyolodik ez a kedvem is. Már tizenöt boglyájuk áll és mögöttük tisztára gereblyézett a tarló, én meg az alig három petrence mögött is elmaradva. Aztán ággal se tűztük még le a kontyukat, azt is vágni kell. Meg az erőm is kezd beleveszni a lihegésembe. De azért nem akarom elismerni az elégtelenségemet a nagy, nyugodt parasztmunkával való versenyben. Nekidőlve húzom a gereblyét. Valami tőnfekvő gaz két fogát töri. Hamar zsebrevágom őket, nehogy édesapám észrevegye, majd otthon fabrikálok helyettük. Most csak sietni! A parasztoknak már alig gereblyehúzásnyi a gyűjtetlen, nekünk pedig jó, ha két boglyára való csupán. Aztán azért is szaladnom kell, mert a szél így eső előtt egymögöttük naguszürke tempormok állanak; várandó az eső és sietős a munka nagyon, nehogy széjjelázzék a jó száraz széna. A bíró, öreg Csűrök János bácsi is munkásokat visz a szekerén a községi rétekre. Nehéz ugyan embert találni ilyen körömreégett, hirtelen dologra, de azért összeszedett vagy tizenkét zsellért. Férfit és fehér személyt vegyesen. Ahogy elrobognak a házunk előtt, édesapám utánuk is jegyzi: — Ugyancsak a szivén fekszik a bírónak a községi széna Aztán mi is fölcidelődünk gyorsan a kisszekérre, hogy még eső előtt összekapjuk a Fű-dűlőben lévő kis rendeket. A lónak bogaras a kedve és ha néha fölcsapja a gyeplőre a farkát, hát makkás, csiklandós ficánkolásba kezd. Apám ilyenkor leereszti a fékszárat, hogy kicsúszszék a ló farka alól és az ostorral készteti inkább gyorsabb szaporára. Hamar beérjük így a bíróékat. — Munkára, munkára, bíró uram? — kérdi apám a köszönés fogadása után. És kerülünk. — Mennénk a sargyút gyöjteni — feleli a bíró. — Csak az idő elibe ne vágjon. — Ostorával nyugat felé bök, ahonnan a felhők húzódnak. Elhagyjuk őket. Én nem merek visszanézni, pedig szeretném látni erősen, hogyan igyekeznek a nyomunkban a bíró csikai. Így azonban azt hallom csupán, hogy valamelyik rekedtesen nevet: — A jegyző is gyöjteni szekeret. — Miért mondják ezt így? — szorul el a szívem. — Miért nem szeretnek bennünket a parasztok? Pedig én úgy szeretem őket! Például a Varga Laci bácsit is, aki esténkint mesélni szokott a szeder alá nyújtott faderékon ülve. Meg a gyerekeket is az iskolában! Almámat, kenyeremet is megosztom mindig egyikkel-másikkal. Hiába! A múltkor is, adószedéskor, meg akartak verni, engem meg a bíró unokáját, a Kispál Jóskát. Pedig mi igazán nem tehetünk róla, hogy a szülőnknek be kell szedni az adót. A Jóska le is marházta őket, igen, a vezérüket pedig lenyomta a padra és a kinyújtóztatott két kezére térdepelve pofozta, amíg csak nem jött a tanító úr. Először én is meglóbáltam a szatyromat, hogy közibük vágjak vele, de mikor a Jóska átnyalábolta a nagyfejű Torma Pistát, csak visszaakasztotszerre megbontja őket, máris berzenkednek és édesapám sürget: — Mess, fiam, gyorsan néhány vesszőt tűzőnek. Dobom le a gereblyét és futok az árokmenti bokrokhoz. Metszek vagy tizenöt jó leveles gallyat. Az ujjamat is bevágom ugyan, de csak a vérzésről veszem észre és szaladok a batyu ággal apámhoz, mert már egészen fölénk húzódott a Kataköpönyege a felső dombok felől és csöppen is néha. Mire visszaérek, a parasztok ott állanak valamennyien a mi kicsi tagunkon, az utolsó petrence mellett. Míg odavoltam, összetakarítottak mindent, tisztára. Nézem a barna, verítékes, nyugodt arcokat, villára, gereblyére támaszkodó inasz erős karokat és egyszerre igen szégyenlem magamat, a hiábavaló előbbi vak önhittségemet. Olyan jó nyugodtság és elpihenő erő áll itt előttem velük az összetakarított réten. A nagybajuszú Mineke Péter bácsi veszi el tőlem a vesszőket. — Ez a legény aztán, tekintetes úr — dicsér az apámnak. — Úgy munkálkodók, akár egy paraszt. Aztán már kész is. A tűrés is. Éppen idején, mert már egyre sűrűbben szemetez az eső. Apám köszöni a segítséget. — Nincs mit — hárítja el Péter bácsi. — Illendő az összefogás. — Illendő — feleli apám. — Hát mi fognánk is — köhent Mineke Péter bácsi —, csak velünk aztán nem fog senki. A szava végét széthasogatja a villámok után megzördült ég. Gyorsan fölkaszmálódunk a szekerekre. Édesapám csapja a lovat. A bíró is a csikart. Mineke Péter bácsi még átkiált édesapámhoz: — Ezt a fiát aztán csak parasztnak tanítja ám ki a tekintetes úr, mert igen erre a földre teremtődött! Édesapám nem felel vissza, mert úgy sem hallanák meg a szavát a nagy szekérzörgéstől. A testem lúdbőrzik, ahogy a szél hirtelen szippantja el rólam az izzadságot. Otthon édesanyám lemossa a vért a kezemről, beköti a sebet és száraz ruhába bujtat. Közben a zsebemben megleli a két gereblyefogat. Könnyet töröl ki a szeméből. Apám is bejön, minekutána kifogta a lovat — és megcsiklandozza a nyakamat és jókedvvel Mineke Péter bácsi szavaival szól édesanyámhoz: — Ez a derék gyerek aztán, tekintetes asszony! Ezt a fiát aztán csak parasztnak tanítja ám ki, mert igen erre a földre teremtődött! Ó, olyan jó meleg nevetéssel indultak ők akkor ezen! És mosolyogtam én is. Ők, mert nem hittek bizonyára Péter bácsi beszédének elkötelező erejében, én meg — apróka gyerek voltam csak és az ő nevetésüknek a csengése csupán. NYAR 1. Kék éggel, bő terméssel jött a nyár, Ez a jóságos termékeny anya. Fejét lehajtva érik a kalász És messze száll a rétek illata. Tüzes Nap nyilazik az égről, Arany sugárkerékben hull a fény. A termését nézi egy ősz paraszt A látóhatár púpos peremén. II. Utolsót hörpintek a nyárból Csupasz testtel a parti fövényen. Nézegetem mint játszik a Nap A vízmosta mohás köveken. Nagyot nyújtózom, csontom roppan, Orrom csiklandozza száz sugár. De kár, hogy holnap már jő az ősz És esőbe fúlsz te drága nyár. László Gyala