Népszava, 1972. július (100. évfolyam, 153–178. sz.)
1972-07-29 / 177. szám
KULTÚRA * TÁRSADALOMTUDOMÁNY * IRODALOM * MŰVÉSZET Jánossy Lajos A természettudományos ismeretterjesztésről A természettudományok bármelyikével foglalkozók, valamint az oktatók részéről egyformán megelégedést válthat ki az a közlés, hogy a Népszava tudományos rovata rendszeresen kíván tájékoztatást adni a természettudományok eredményeiről, problémáiról. Nem csupán a technika fejlődése teszi szükségessé, hogy minél szélesebb kör ismerkedhessék meg azokkal az alapvető természettudományos eredményekkel és tényekkel, amelyekre a technika gyorsuló ütemű fejlődése épül, de a társadalom problémái megértésének is egyik alapja a tudományos gondolkodás — és ezen belül a természettudományos gondolkodás — elsajátítása. A társadalom fejlődésének szempontjából is fontos, hogy e tudományok alapismeretei minél szélesebb körökben váljanak közkinccsé. Kétségtelen, hogy a tudomány népszerűsítése érdekében az utóbbi időben számos intézkedés történt. Jómagam is sok lehetőséget kaptam a sajtóban, televízióban egyaránt, hogy a középiskolai és egyetemi oktatás kérdései mellett a természettudományok népszerűsítésével is foglalkozhassam. Ezen tevékenységem során tapasztaltak tovább erősítették azt a meggyőződésemet, hogy a tudományt népszerűsítő munkát mennyiségében is fokozni kell, de külön is foglalkozni ezen tevékenység módszereivel, mert a helytelen módon végzett tudománynépszerűsítés inkább árt, mint használ. Tudomány és romantika A tudománynépszerűsítő munka egyik ilyen kedvelt, de káros válfaja az, amelynek során meséket mondanak a tudományról. Meséket arról, hogy milyen eredményeket ért el már a tudomány, vagy milyen csodák megvalósítására lesz képes. Teljes zavart okozhat a fejekben ezek olvasása, hiszen a sokszor minden megalapozottság nélküli fantáziaszüleményeket mint megvalósult, vagy a közeljövőben bizonnyal megvalósuló tényként állítják be. Ugyanennek a népszerűsítésnek egy másik oldala — gyakran együttesen is jelentkeznek , amikor a népszerűsítők a tudóst az új kor páncélos lovagjának, győzhetetlen vitézének mutatják be, arra hivatkozva, hogy a modern tudomány lényegének megértése csak kiváltságosak privilégiuma, amelyhez különleges agyszerkezetre van szükség. Az ilyen népszerűsítő irodalom olvasása, az ilyen filmek, televíziós játékok jó szórakozást, izgalmas perceket jelenthetnek, valahogy olyan módon, mint ahogy nagyon sokak kedvelt szórakozása az Angyal kalandjai vagy a Maigret felügyelő sorozat. Az Angyal kalandjainak nézése közben nagyon jól tudjuk, amennyire valószínűtlen, hogy valaki naponként bonyolult bűnügyekbe keveredjék, és emberfeletti tulajdonságai segítségé-vel minden alkalommal egyetlen hajszálának sérülése nélkül ússza meg a halai veszedelmet. Ha ugyanígy tekintené mindenki a tudománynépszerűsítés formájában jelentkező kalandregényt vagy filmet, tudva, hogy a bennük található „tudományos” állításoknak semmi közük nincs a valódi tudományhoz, és a történetek hősei lehetnek tudósoknak álcázva, nincs sok közük a tudományos élet dolgozóihoz, nem lenne semmi probléma, hiszen jó szórakozást nyújthatnak ezek a művek. Csakhogy tapasztalataink arra mutatnak, hogy sokan nem csupán félreérthetik, de félre is értik ezeket a „tudományos” regényeket, és azt képzelik, ez az igazi tudomány. Ez a félreértés azért veszélyes, mert az, aki a tudományról tökéletesen helytelen képet alakít ki magában, nagyon nehezen fogja az igazi tudományos gondolkodást megérteni, s még kevésbé elsajátítani. Ugyanígy nagyon veszélyes a tudomány eredményei iránti figyelemfelkeltésnek az a módja, ha a tudósokról kezdünk meséket mondani, és tudománynépszerűsítés címén arról beszélünk, hogy egyes tudósoknak különböző külsődlegességek, mint például a zene szeretete, a szobrászat iránti érdeklődés, vagy más ilyesmi lenne jellemének lényege és eredményeinek forrása és ezzel mintegy arra ösztönözzük az olvasót, hogy ezen külsőségeket utánozva jusson el a tudomány lényegéhez. Még kevésbé helyes, ha a tudósok földöntúli képességeiről kezdünk különböző meséket mondani, őket dicsőíteni (ha ugyanezt ők saját maguk nem teszik meg). Ezen kérdéseket azért részletezem, mert ezen a területen valóban sok félreértéssel találkozunk. Állítom, hogy nagy szükség van a tudományos gondolkodás megismertetésére, bizonyos tudományos eredmények népszerűsítésére, de nem ezekre a felületes és romantikus dolgokra. Szükség van a tudomány és a tudomány munkásainak növekvő megbecsülésére, de ez a megbecsülés nem egyenlő a heroizálással. Más kérdés, hogy tudományos kérdések lényegében való megértése és ezeknek a gyakorlatban való alkalmazása, illetve elméleti továbbfejlesztése egész különböző dolgok. Állítom, hogy a tudomány legnehezebb kérdéseit is meg lehet magyarázni úgy, hogy a dolgok lényegét mindennapi ésszel meg lehessen érteni. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az, aki népszerű módon megértette, hogy miről van szó, rögtön új elméleteket tud alkotni, vagy egyáltalában képes a tudományos elgondolásoknak a gyakorlatban való alkalmazására. Ez azonban nem pusztán a tudomány sajátossága. Nagyon sokszor láttam esztergályost például esztergapadon dolgozni és állítom: lényegében megértettem, hogy egy esztergapad miképpen működik és azon hogyan lehet bizonyos alkatrészeket megmunkálni. Annak ellenére, hogy mindezt megértettem, nem merészkednék egy esztergapadhoz azzal a céllal, hogy bizonyos alkatrészt saját magam kimunkáljak egy darab vasból. Nagy különbség van aközött, hogy valamit megértünk, vagy hogy ez a megértés olyan mély és részletes gyakorlattal van összekapcsolva, hogy azt fel is tudjuk használni. Példa az atomenergiáról Mindezek illusztrálására az atomenergia felszabadításával kapcsolatos kérdést említeném példaként. Az atomenergiáról nagyon sok romantikus irodalom látott már napvilágot. Így például kiszámítják, hogy egy kis kavicsban rejlő energia olyan óriási, hogy ha ezt mind fel lehetne szabadítani, egy város árammal való ellátását egyetlen kavicsból évtizedekre fedezni lehetne. Ez a tény, ha csupán a számokat vesszük figyelembe, kétségtelenül igaz, azonban a kérdések ilyen formában való felvetése lényegében csak azt a fantasztikumot tükrözi, hogy egy kis kavicsban milyen valószínűtlenül nagy energia rejlik. Kevésbé hangsúlyozzák az ilyen elmefuttatásnál azt, hogy ha az energia a kavicsban benne van is, gyakorlatilag nem lehet belőle kinyerni, viszont annál nagyobb súlyt kap az a tény, hogy ilyen nagy a tudomány és ilyen nagyok a tudósok, akik erre rájöttek. Úgy érzem, ezen megjegyzések után sem fog senki arra gondolni, hogy gyakorlati célokra nem lehet atomenergiát nyerni, vagy akár arra, hogy az atomenergia az emberiség számára felesleges lenne. Ennek éppen az ellenkezője igaz, és éppen most beszélhetünk már azokról a komoly tervezésekről, amelyek elősegítik azt a törekvést, hogy energiaellátásunknak nem elhanyagolható részét a század vége előtt atormenergiából biztosíthatjuk hazánkban is. Amit egyes népszerűsítő művekben kifogásolok, annak lényege az, hogy nem is kísérlik meg annak megmutatását, mi az anyagban rejlő energia lényege, milyen módszerekállnak már rendelkezésünkre ezen energia felszabadítására, és főként arról beszélnek, hogy az atomenergia pusztító és békés célokra való felhasználásában egyes tudósoknak milyen kimagasló eredményei voltak — de nem tesznek említést arról, hogy a gyakorlati eredményeket nagymértékben elősegítő tudományos felfedezések mellett sok ezer ember rengeteg együttes munkája tette lehetővé, hogy az atomenergiát ma már békés célok szolgálatába lehetett állítani. Honnan származik az atomenergia Ha már beszéltem erről a kérdésről, megpróbálom e példa nyomán bemutatni, honnan is származik valójában az atomenergia. Minden anyag atomokból áll, amelyek — köztudottan — nagyon kis részecskék. Különböző anyagok atomjai nagyon különbözőek, és ez a különbség nem annyira nagyságukban mutatkozik, hanem a tömegüket, valamint alkatrészeiket és más tulajdonságaikat illetően. Az atomoknak egész skálája van. A természetben található legkönynyebb atomok, a hidrogéngáz atomjai, legnehezebbek az uránérc atomjai, amelyek több mint kétszázszor nehezebbek, mint a hidrogéngáz atomjai. Az összes atomok egységes tulajdonsága az, hogy egy atommagból és azt körülvevő héjszerkezetbből állnak. Az atomok tömege és a bennük rejlő energia az atommagban van koncentrálva. Az atom olyan, mint egy cseresznye, csak azzal a különbséggel, hogy amíg a cseresznye magja nem sokkal kisebb, mint maga a cseresznye, az atom úgy képzelhető el, hogy a külső héj átmérője körülbelül 10 000-szer nagyobb, mint a magé. A mag nagyon koncentrált anyag, és ez körül van véve a héjjal, amiben nagyon kevés anyag van, de azért ez a héj maga is nagyon kemény. Bármilyen kicsi is a mag, igen magas az elektromos töltése. A nehéz atomok, mint például az urán esetében, a töltés sokkal nagyobb, mint a könnyű atommagok esetében. Közismert az is, hogy az elektromos töltés a hasonló töltést taszítja, és ezért például az uránmagban óriási mechanikai erők lépnek fel, mert az aránylag nagy elektromos töltés a mag kis területére összenyomva, rendkívül nagy nyomást idéz elő. A töltés szét kívánná robbantani a magot, azonban a magban belső erők vannak, amelyek egyensúlyt tartanak és összetartják a mag részeit. Az egész szerkezet azonban úgy viselkedik, mint egy régimódi felhúzott egérfogó, ahol a lecsapódó rész rugóját éppen hogy helyén tartja egy megfelelő szerkezet és a leggyengébb érintésre a rugó felszabadul, és lecsapódik. Az uránmagban a nagy elektromos taszítás és az éppen összetartó magerők egy ilyen bizonytalanságot hoznak létre, és egy külső lökés az egyensúlyt felboríthatja. Szétrobban az uránatommag és energiája végeredményben hőenergiaként felszabadul. Hogyan lehet azonban egy uránmag szétrobbantásához ezt a külső lökést megadni? A természetben léteznek részecskék, amelyek nem hordoznak elektromos töltést és az anyagon könnyen áthaladnak. Ilyenek az úgynevezett neutronok. Ha egy neutron telitalálattal nekimegy egy uránmagnak, az felrobban és ennek az energiája felszabadul. Azonban, ha egy urándarabot neutronokkal besugárzunk (itt nem akarjuk taglalni, hogyan lehet neutronsugarakat előállítani), akkor éppen azért, mert a magok olyan kicsik, és az atomok olyan nagyok, nagyon ritkán fog egy neutron telitalálatként egy atommagot felrobbantani, sokkal inkább lefékeződik útján, mielőtt a maggal találatra kerülne sor. Így tehát akkor is, ha telitalálatok sok energiát szabadítanak fel, nagyon sok energia elvesz anélkül, hogy sok telitalálatra kerülne sor, és így a neutronsugár előállítására felhasznált energia olyan kis része kerül hasznosan felhasználásra, hogy az egész folyamat veszteséges. Erre a nagymértékű veszteségre gondolva, állította Rutheford angol fizikus, az atomfizika egyik megalkotója, hogy atomenergia kinyerése a jövőben is lehetetlen lesz. Ennek ellenére, uránból mégiscsak lehet atomenergiát felszabadítani, éspedig azért, mert van az uránnak egy olyan fajtája, ahol ha külső neutrontalálat által egy uránmag felrobban, neutronok szabadulnak fel, és ezek további magokat robbanthatnak. Így tehát minden robbanás a neutronok számát növeli, és a neutronok száma ily módon úgy fokozódik, hogy az uránmagban a folyamat nagy mennyiségű energiát lead, és így gyakorlatilag is nagy mennyiségű energia szabadul fel. Ezt a folyamatot lavinának nevezik, hiszen hasonló ahhoz, amikor egy hódarab lejtőn kezd legurulni, és mind több és több hó gyűlik össze, míg a nagy lavina kialakul. Megfelelő körülmények között egy neutron is neutronlavinát vált ki, és ennek eredménye lesz a nagy mennyiségű energia felszabadulása. Lehet, egyetlen példa nem lesz elegendő arra, hogy a bevezetőben vázolt elképzeléseket teljes egyértelműséggel megmagyarázzuk. Erre végleges és egyértelmű választ majd a most meginduló ismeretterjesztő sorozat fogja megadni. Remélem, ennek során még lehetőségünk lesz az atomenergia kérdéseiről is részletesebben tájékoztatni az ezen kérdések iránt érdeklődő olvasókat Esti Béla : „Életük tündöklő példa volt“ Nem engedték, hogy tiszta ruhába öltözzenek, hogy megborotválkozzanak. Ijesztően elhanyagolt külsővel, kéthetes szakállal kellett belépniük a tárgyalóterembe, ahol egy irgalmat nem ismerő bíróság és egy gondosan megválogatott közönség gyűlölete fogadta őket. Azt akarták, hogy megjelenésük megfeleljen annak a képnek, amelyet a burzsoá propaganda rajzolt róluk; hazátlan, otthontalan csavargókat, veszedelmes bűnözőket lássanak bennük, akiktől statárium, elrettentő ítélet védheti csak meg a tisztes polgár eszményeit és vagyonát. Statárium, amelyet egy évtizeddel korábban már hatályát vesztett törvény alapján, tehát jogellenesen, törvényszegő módon rendeltek el 1931 őszén, amikor ehhez a biatorbágyi merénylet ürügyet szolgáltatott. Amíg a tettes személye ki nem derült, a vonatrobbantást megpróbálták ráfogni a kommunistákra, de kudarcot vallottak, bebizonyosodott, hogy a szörnyű bűntényt a volt fehérterrorista tiszt, az elmebeteg Matuska Szilveszter követte el. Most azonban itt volt végre az alkalom, hogy a kommunisták ellen hozott statáriummal kommunistákra sújtsanak le. Nagyon nagy szükségük volt már erre; harmadik éve tartott minden idők legpusztítóbb gazdasági válsága, a sok százezer munkanélküli, a fele bérért dolgozó „szerencsésebbek”, az éhező, eladósodott paraszti milliók elkeseredése lassan izzó haraggá kezdett sűrűsödni, végső fenyegetéssé az ellen a társadalmi rendszer ellen, amelynek kiáltó ellentmondása, értelmetlensége fejeződött ki abban, hogy a viszonylagos bőség, a túltermelés vált a legnagyobb nyomor okozójává. Vad öröm járta át a Horthy-rezsim egész vezérkarát, amikor hírt kaptak arról, hogy egy VIII. kerületi lakásban, a Thék Endre utca 32. számú házban a rendőrnyomozók rajtaütöttek az illegális KMP irodáján, s elfogták a párt vezetőségének három tagját: Sallai Imrét és Karikás Frigyest, a Tanácsköztársaság volt funkcionáriusait, továbbá Fürst Sándort, aki ugyancsak fontos szerepet töltött be a mozgalomban. Először mindnyájukat rögtönítélő bíróság elé akarták állítani, de erről le kellett mondaniuk, mert Karikás csak rövid ideje tartózkodott Magyarországon, nyilvánvaló volt, hogy nem fejthetett ki olyan jelentőségű tevékenységet, amellyel megindokolhatták volna a statáriális eljárást. Karikás Frigyes ügyét ezért elkülönítették, és rendes bíróságra bízták az ifjú Kilián György elítélését is, akit három nappal később fogtak el, szintén a Thék Endre utcai házban. Sallai Imrével együtt közvetlen munkatársa, Fürst Sándor került a statárium elé. Mindkettőjüket napokon át kínozták, hogy testileg-lelkileg megtörjék őket, s így játszhassák el velük a Horthy-fasizmus szokott módszereihez képest is döbbenetesen kegyetlen, cinikusan jogtipró bírósági komédiát. A burzsoá sajtó már a letartóztatásról hírt adó első közleményekben megkezdte a közvélemény előkészítését: „Elfogták a magyarországi kommunisták teljes vezérkarát! Statárium vár a kézre került vezetőkre!” — írta az Az Est július 23-án. S a következő napon még drasztikusabban, még követelőbben fejezi ki a burzsoázia „elvárását”: „Kötél vár az elfogott kommunista vezetőkre!” — harsogta a lap címfelirata, egybehangzóan szinte az egész polgári sajtóval. A másik Magyarország szavát először a kommunista párt szólaltatja meg. A KMP illegális röpiratai és a szakszervezeti ellenzéki sajtó széles körű antifasiszta összefogást, közös harci fellépést sürgetnek a készülő justizmord megakadályozására. Az SZDP is tiltakozik a statárium politikai ügyekben való alkalmazása ellen, a Népszavai cikkei óva intik a kormányt ettől, a munkások mozgósítását azonban a jobboldali vezetőség, Peyer Károllyal és Kéthly Annával az élen, meggátolja. Ám ahogyan növekszik a veszély, úgy erősödik a harc is Sallai és Fürst életéért. Tömegével özönlenek a tiltakozások hazai és külföldi haladó szervezetektől és személyiségektől; világhírű írók, művészek, tudósok levelei és táviratai árasztják el az Igazságügyminisztériumot. Röpiratok egész sora jelenik meg — egyiket József Attila fogalmazta —, hogy felrázza a közvéleményt és nyomást gyakoroljon a hatóságokra. Hiába. A fasiszta kormányzat ezúttal konok eltökéltséggel viszi végig elhatározását. 1932. július 29-én folytatták le a statáriális tárgyalást a fasiszta bírói kar legsötétebb, legembertelenebb figurájának, Töreky Gézának elnökletével. A védők szót sem válthattak védenceikkel, a periratokba bele se nézhettek, a tárgyalás időpontjáról is csak a sajtóból értesültek. Törekvék az ítéletet előre elhatározták, a tárgyalással csupán a formaságoknak tettek úgy-ahogy eleget, egyetlen céljuk volt: a vádlottak személyének és rajtuk keresztül a kommunista pártnak minél mélyebb megalázása. De éppen ezt nem sikerült elérniük. Sallai és Fürst a kéthetes borzalmas tortúra ellenére, megkínzottan, halálos kimerülten, a gyűlölet izzó légkörében olyan erkölcsi erőről tettek tanúságot, amellyel csak nagy, tiszta ügy szolgálata vértezheti fel az embert. Amikor az ítélet kihirdetése után két órával a bitófa alatt álltak, mindketten — a csöndes Sallai is, aki talán egész életében sem ejtett ki hangos szót a száján — harsány hangon, hogy minél messzebb meghallják, a proletár világforradalmat, a pártot, a Kommunista Internacionálét éltették mindaddig, amíg a hóhér kötele el nem fojtotta szavukat. Sallai Imre 33 éves volt ekkor, Fürst Sándor 29.