Népszava, 1973. március (101. évfolyam, 50–76. sz.)
1973-03-15 / 62. szám
1973. március 15. NÉPSZAVA A Tisza körül A nagy tettek földjén A Tisza-völgy középső része átalakul. Az ember formálja a természetet. Izsák Béla, az Országos Vízügyi Beruházó Vállalat kiskörei kirendeltségének vezetője a 2,5 milliárd forintért épülő vízlépcső térképét mutatja. A Balaton egyötöd részét kitevő víztárolóban 400 millió köbméter víz lesz, és 300 ezer hektárnyi terület válik öntözhetővé. A Kisköre és Tiszátok közötti 120 kilométeres folyószakaszon 1330 tonnás hajók járhatnak. A vízlépcsőbe épített erőmű évente annyi áramot termel, hogy egyszerre 10 millió villanykörtét lehetne világításra rákapcsolni. Kezem a magasból a Velencei-tónál négyszerre nagyobb, végeláthatatlan területet, amelyet átölel majd az emberi értelem és munka. Védnökség Él, dobog, lüktet itt minden. Óriás kerekű teherautók a porfelhős utakon, a gátak mentén csattogó eszkavátorok, a negyven méter magas duzzasztóművön hatalmas, lusta daruk s közöttük, mellettük, alattuk gépkezelők, szerelők, ácsok, betonozók sokasága. A Vízügyi Építő Vállalat (a generálkivitelező) irodáiban is a hadra kelt sereg hangulata. Sáros csizmás, sáros gumiköpenyes férfi tör be a vezetőhöz, köszönés nélkül kapja a házitelefont, dühösen forgatja a csengető karját, közben kávéspoharat nyújtanak neki, felhajtja tartalmát, beszél valamit a telefonba, és kirohan. Izsák Béla később azt mondja: „Java részben a fiataloknak köszönhetjük, hogy 2 hónappal a határidő előtt, áprilisban duzzaszthatnak.” . Garamvölgyi Lajos, a beruházás csúcsvezetőségének KISZ-titkára: — A II. tiszai vízlépcső és öntözőrendszere építése felett a KISZ VII. kongresszusán vállaltunk védnökséget. A beruházás társadalmi, politikai hatása szinte felmérhetetlen. Az öntözés 400 mezőgazdasági üzemnek teremt kedvező feltételeket, a villamos áram az ipartelepítést segíti, javul a közlekedés, kiépül a kereskedelmi hálózat, lehetővé válik a messzi környék fiataljai számára, hogy rendszeres munkához jussanak. A tó pedig lehetőséget teremt ifjúsági építőtáborok létrehozására, lehet majd fürdeni, csónakázni, sportolni. Sokat és sokszor beszélünk a hétköznapok forradalmiságáról. Egyesek úgy vélik, unalmas és egyhangú minden, nem lehet felszedni az utca köveit. De el kellene jönniük Kiskörére. Erős László villanyszerelő a védnökség célját, eredményét magyarázza. — A védnökség egy speciális munka versenyforma. Egy ilyen hatalman beruházáson a legtökéletesebb szervezés esetén is megakadhat a munka. Például 1970-ben cementhiány-volt. Megkerestük a cementgyárak fiataljait. „Segítsetek!”. Munkaidő után is dolgoztak, ünnepnapi műszakokat szerveztek, hogy nekünk tudjanak küldeni. Aztán: „Fiúk, nincs kavics, megáll a pillérek betonozása!” ... Gyerünk, irány a kavicsbánya. 1971-ben a szellőző berendezések nem érkeztek meg időben. A Ganz- MÁVAG fiataljai segítettek, tavaly az ózdi kohászok. Szocialista szerződések láncolatán keresztül irányítják ide az erőket. Budai István a „Kandó Kálmán” nevét viselő, ifjúsági szocialista brigád vezetője, Bozó József a „Bláthy Ottó” ifjúsági szocialista brigádot vezeti. Villanyszerelők. A kommunista műszakokról beszélnek. ....... 1072-ben az árasztás elősegítésére több műszakot tartottunk... A KISZ VII. kongresszusa tiszteletére vietnami műszakokat ... a pénzt, amit kaptunk, befizettük a szakmunkásiskola építésére Vietnamnak ... hat árvát felöltöztettünk... az egyes beruházási részek végső takarítását, rendbehozatalát is mi végeztük, szombaton, vasárnap.” Újabb akciók „ ... A határidő előtti duzzasztás érdekében márciusban és áprilisban újabb akciókatszervezünk ... Miért fontos? Ha a Jászság-Nagykunság csatornába előbb adunk vizet, az idei száraz tél után a nagyon fontos öntözést el lehet kezdeni...” — Nem unalmas és fárasztó ez a védnökségi munka? — Kovács Ferenctől, az esztergályosok ifjú brigádvezetőjétől kérdezem. " — Volt itt egy srác, tanyáról jött, s nemigen akarózott neki a társadalmi munka. „Egy-két korsó söröcske” — ezt hajtogatta, és a munkaidő lejártakor már el is tűnt a büfé irányában. Volt egy akciónk, és az érte kapott pénzt a tanyasi iskolák megsegítésére fizettük be. Kértük, ő adja fel! Azóta nem kell hívni, jön magától. — Hatalmas területen dolgozunk, az anyagok egy részét át kell hordani a Tiszán — mondja ifjú Czikó László, a kotrósok ifjúsági brigádvezetője. — Bizonyos munkahelyekre alig jut el az építésvezető, önállóan kell helytállni. A messze távolban le lehetne pihenni, úgysem látná Senki, és a fiúk mégsem teszik meg. Szégyellnék becsapni társaikat,de-ehhez erő kell... Koré Istvánról azt tartották, nem érdekli a közösségi munka, ma az egyik fő szervező. — Reggel ötkor kelni, este, későn hazamenni — meséli —, a vidéki srácok erre hivatkoztak, sőt hivatkoznak és bizony igazuk is van. Elfárad az ember. Jó, ha néha lelket önt valaki belénk. A védnökség szerintem az itt dolgozó több száz fiatal egyéni próbája is. Mérlegre teszi az ember magát „képes vagy-e áldozatokat hozni, vagy csak magaddal törődsz?” — Nehogy azt higgye, a mi életünk itt csupa felajánlásból,örökös melóból áll — mondja nevetve Csajági József, a „Szőnyi Márton” ácsbrigád vezetője. — Rendezünk vetélkedőket, táncmulatságot, jó irodalmi színpadunk van. Nyáron kajakozunk. Csónakázunk, fürdünk, és a klubban is mozgalmas élet van. Egerből, Gyöngyösről kijárnak a főiskolások, együtt szórakozunk. Van pénzünk, és a múlt évben például 1500 kilométeres túrát tettünk az ország legszebb részein. Jókedvvel, örömmel Egy-két év alatt ezek a fiatalok — persze nemcsak ők, hanem az idősebbek is — „arrébb tették” a Tiszát, az örökké szertelen folyót. Megváltoztatták a tájat, és kicsit magukat is. És az utóbbi sem könnyű feladat. Rásonyi Győző főépítésvezető és Postás Tibor építésvezető az óriás turbinakagylókat szerelő fiatalokra mutat: — Ha majd elkészül mindaz, amit itt alkotni kellett, sokan veszik sátorfájukat, és mennek tovább újabb nagy építkezésekre. De valamit itthagynak, a tárgyakon, a beton zsilipeken és erőművi létesítményeken, a csillogó vizű folyón és tavon kívül — a korszerű szellemet, és felfogást, ami abban nyilvánul meg, hogy az ember úrrá tud lenni gyengéi felett, és örülni tud a saját és mások munkájának. Talán ez lesz a védnökség legnagyobb eredménye! Szűts Dénes Huszonöt 6¥®s 2 szocialista munkaverseny-mozgalom Huszonöt évvel ezelőtt, 1948. márciusában, a csepeliek kezdeményezésére az 1848-as szabadságharc centenáriuma tiszteletére több százezer dolgozó részvételével szocialista munkaverseny indult az ország újjáépítésének mielőbbi befejezéséért, majd a fejlődés gyorsításáért. A negyedszázados évforduló alkalmából a szocialista munkaverseny-mozgalom tapasztalatait összegezve a SZOT-ban a következőket mondották az MTI munkatársának: — Huszonöt év távlatában is csak a legnagyobb tisztelet és elismerés hangján, szólhatunk azokról, akik az ország felszabadulása után áldozatkészen vettek részt a széncsatákban, a közlekedés, a termelés helyreállításában. A dolgozók tettrekészségét fejezi ki kezdettől a szocialista munkaverseny-mozgalom, amelynek nagy szerepe volt és van ma is a termelőerők gyors fejlődésében, a szocialista iparosításban, a korszerű közlekedés és kereskedelem létrehozásában, a szocialista mezőgazdaság kiépítésében és fejlesztésében. 2 . A munkaversenymozgalom az újjáépítés kezdetétől a szocialista brigádmozgalom létrejöttéig nagy utat tett meg. Az utóbbi másfél évtizedben a versenymozgalom sok új vonással gazdagodott, szorosabban kapcsolódott a mindennapi feladatokhoz. A párt X. kongresszusa, majd a Központi Bizottság is hangsúlyozta a szocialista munkaverseny továbbfejlesztésének jelentőségét, az Elnöki Tanács és a kormány a versenyben kiemelkedő eredményt elérő dolgozók, kollektívák nagyobb erkölcsi és anyagi elismeréséről, intézkedett. Valamennyi vállalat vezetőinek érdeke, hogy a legmesszebbmenően megbecsülje, újabb kezdeményezésekre ösztönözze a dolgozókat, a szocialista munkaverseny részvevőit Az elmúlt évi eredmények arra utalnak, hogy igen sok vállalatnál sikeresen szolgálta a munkaverseny a vállalati koncepciók végrehajtását 1973-ban az a legfőbb feladat, hogy a múlt évi, több tekintetben a vártnál is jobb eredményeket megszilárdítsuk, tartóssá tegyük. A legfőbb teendő továbbra is a munka hatékonyságának javítása, a gazdaságosabb termelés. E feladatok jegyében bocsátották ki a minisztériumok és a szakszervezetek a szocialista munkaverseny idei irányelveit is. 1973 első eredményei arról tanúskodnak, hogy a korábbi kedvező tendenciák folytatódnak, ez egyben azt is jelenti, hogy a vállalatok jelentős részénél a vezetés javulásával együtt a szocialista munkaverseny a népgazdasági tervek, programok megvalósítására serkenti a vállalati kollektívákat. A szombathelyi nyerte a vasútigazgatóságok versenyét Átadták a minisztérium és a szakszervezet vörös vándorzászlóját A hat vasútigazgatóság 1972. évi szocialista munkaversenyében a szombathelyi bizonyult a legjobbnak. Ezzel elnyerte a Közlekedés- ésPostaügyi Minisztérium, valamint a Vasutasok Szakszervezete központi vezetőségének vörös vándorzászlaját. A kitüntetést szerdán dr. Mészáros Károly miniszterhelyettes, a MÁV vezérigazgatója és Szabó Antal, a Vasutasok Szakszervezetének főtitkára nyújtotta át Szabó Bélának, a győztes igazgatóság vezetőjének. A szombathelyi művelődési és sportházban ,ez alkalommal rendezett ünnepségen a legkiválóbb vasúti dolgozókon kívül részt vett a szombathelyi igazgatóság működési területe — Vas, Veszprém és Zala megyék —, a társigazgatóságok, közlekedési intézmények több vezetője. Szabó Béla igazgató ünnepi beszédében közölte, hogy 104,47 százalékos összteljesítménnyel kerültek a múlt évi vasúti munkaverseny élére. A személyvonatok 99 százaléka menetrendszerűen közlekedett, s a teherszerelvények is pontosabbak voltak a korábbinál. A gyorsabb, kulturáltabb vonatközlekedést elősegítette, hogy a Diesel-mozdonyok aránya 63 százalékra nőtt, javult a pályák állapota is. A munkasikereket 160 fővel kisebb létszámmal érték el, mint az előző évben. Ezt a bértömeggazdálkodás és termelékenység emelkedése tette lehetővé. Ugyanakkor mintegy 10 millió forinttal csökkentették az önköltséget. A befejezetlen beruházások állományát 76 millió forint értékkel kisebbítették tavaly. Ez az utolsó három esztendő legjobb eredménye. Az ünnepségen, valamint a szolgálati helyeken rendezett röpgyűléseken 223 „kiváló dolgozó” kitüntetést és csaknem hárommillió forint pénzjutalmat kaptak a vasutasok. Kétszáz szocialista brigádot is megjutalmaztak, s ezek egyúttal elnyerték a mozgalom arany, ezüst, illetve bronz fokozatát (MTI) 3 NEMZETI ÖNISMERET Ezen a napon reggel anyám nemzetiszínű kokárdát tűzött matrózblúzomra, s az elemi iskolában a tanító úr is kokárdás díszben mondotta szép beszédét a nagy nemzeti ünnep — 1848. március 15-e — emlékére. Négy esztendőn keresztül minden márciusban felsorolta Petőfi, Kossuth, Vasvári nevét, s bennünket erősen buzdított, hogy tanuljuk meg jól a történelmet, mert annak ismerete által lehetünk csak igazi, becsületes, hazaszerető emberek. Tanultam is én történelmet, tanultam, de egyre nehezebben értettem, mert abban a történelmi tankönyvben minden oly szép volt, nagyszerű hősök sorjáztak benne —, de abból a mesés szépségből, legendás hősiességből az én gyerekkorom idejére úgy látszott, már nemigen maradt semmi. Ezért volt olyan ez a történelem, mintha egy szép meséskönyv fejezeteiből olvastam volna. A fiam már az általános iskolában komolyabb történelmet tanul. Az ő tankönyvében kevesebb a mesébe illő hős és a győző hadvezér s több az élet valósága: a történelmet formáló erők küzdelme, harca. Igazabb és valóságosabb történelmet tanul. Én a kokárdás külsőségekből és a szép, szívmelegítő, kicsit önkényesen és tendenciózusan válogatott történelmi képekből ismerkedtem a haza múltjával. A mai gyerek inkább az észre ható, erőteljesebb és megalapozottabb ismeretanyag útján érkezik el népünk múltjának, hazánk történetének ismeretéhez. Ez a különbség egyik lényeges jelzője annak, hogy ma a negyven éven felüli évjáratúaknál a történelmi ismeretekben és a hazához való viszonyban inkább az érzelmi motivációk az elsődlegesek. Mert hiszen a nyíló értelembe plántált első ismeretek maradandóak, különösen azért, mert azokban az ismertekben az érzelmi töltés dominált. De a kétfajta megközelítés — a régi iskolából és a mai iskolából hozott történelemszemlélet — közötti különbséget nem lehet és nem szabad negyven alattiak és felettiek szemléletbeli választóvonalaként kezelni, mert ez merő valótlanság, sőt, ostobaság lenne. Az azonban vitathatatlan, hogy ezek az alapvetési különbségek a hazához való viszony kötőanyagában jelentenek minőségi eltérést (bár történelemtanításunkénak még sokat kell javulnia). Míg a negyven év felettieknél gyakrabban megfigyelhető a nagy nemzeti tettek emléke fölötti érzelmi vibrálás túlfűtöttsége, addig a fiatalabbaknál racionálisabb a történelemszemlélet.örténelmünk vonulatának nagy hegyeit és hullámvölgyeit szervesebb egységben ismertette és ismerteti meg a mai iskola. S ami még lényegesebb: a hullámhegyeket és a hullámvölgyeket sem fehér-fekete alapon interpretálja, s a valóságos — gazdasági, társadalmi — mozgató rugókat a mai történelemtanítás jobban megmutatja a nyiladozó értelmű gyerek számára. Óv a sírva vigadó, tartalmatlanul kuruckodó hazaszeretettől és erősíti az értelem számára szóló hazaszeretetet, a nemzeti múltjának szóló, cselekvésre sarkalló üzenetét. Az azonban biztos, hogy a nemzeti önismeret személyiséget, magatartást és cselekvést meghatározó ereje nem gyerekkorban, hanem annak a föleszmélésnek az idején hat igazán, amikor az ember azt kérdezi önmagától: mi végre is vagyok a világon, mit is jelent az, hogy magyarnak születtem? Mert ide minden ember eljut műveltségének, képzettségének színvonalán. S ön válaszában már nemcsak az iskolában tanultak, hanem a felnőtté váláskor létező valóságközeg hatása is benne van. Elsősorban nem pátosszal telített, fennkölt gondolatok a cselekvés sugallói, hanem az egyszerű napi élet ezerszínű hatása. Hogy mit ért meg történelmünk üzenetéből, az nagymértékben attól függ, hogy mit értett meg a műből és a kettő összefüggéséből. Mert ebben a megértésben a személyes s a közvetlen környezeti tapasztalat nagymértékben jelentkezik: javít vagy ront. Ebből talán az is kiderül, hogy múlt ,és jelen a magyar történelmi sorsnak egymástól el nem választható fázisa. Sajnos, különböző nézetek, vélemények nehezítik az egységesebb történelemszemlélet formálódását. Kisebb erővel jelentkezik egyfajta belső szomorúságból sarjadó jelenség, amely azt kérdi, mit ér az ember, félmaroknyi önmagában? Ebben a gondolkodásban az a rossz érzés munkál, édesmindegy, hogy mit csinálunk, kicsik vagyunk, szavunk nem hallatszik még a nyárfa tetejéig sem. Ez a lehangoltság a nemzeti sors meg nem értésének és mai életünk s jövőnk felszínes ismeretének tünete. • Nagyobb hatóerejű az, amikor létünket, sorsunkat úgy, olyan „fémjelzéssel” akarjuk tudtól adni a világnak, hogy nagyobbnak, többnek láttassunk, mint amilyenek vagyunk. Ez is a nemzeti önismeret felszínességének és jelenünk nem értésének gondolati és lelki problémáit tükrözi. Többek között ezek kísérő tünetei annak az erőteljes és egészséges állapotnak, amely a nemzeti önismeret jelennek szóló üzenetét cselekvően érvényesíti abban a felfogásban, hogy a magyarság léte és jövője az emberiség haladásával történő lépés tartásban van. Vegyük azt a történelmi realitást, hogy itt, a Duna—Tisza közén élünk, s olyan, az emberiség történetében jelentkező progresszív és korszerű társadalmi építkezésen dolgozunk, amilyet a bennünket körülvevő népek hozzánk hasonlóan csinálnak. Magában véve az a történelmi körülmény, hogy százmilliókkal — számos néppel és nemzettel — eszmei szövetségben, jelentős jövőt formáló cselekvési közösségben élünk, végérvényesen elhárította fejünk fölül az egyedüllét, a társtalanság őrlő kínját, amelytől történelmünk valóban felelős gondolkodói, költői soha nem tudtak megszabadulni. Vegyük figyelembe azt is, hogy Földünknek ezen a darabján nincsen olyan és annyi természeti és ásványi kincs, amennyire szükségünk van egy modern, erős ország megépítésére és fenntartására. Az első eset évezredes történelmünkben, hogy létünket, fennmaradásunkat jelentő szükségletünket úgy biztosítjuk, mint a népek között egyenlő, nemzeti önérzetében tiszteletben tartott, belső társadalmi életében szuverén nép. Vegyük figyelembe még azt is, hogy történelmünkben mindazok a nagy koreszmék, amelyek fölemelték a magyarságot: függetlenség, belső egyenlőség és egység (amelynek hiányáért sok nemzeti katasztrófát jegyez a krónika); szabadságjogok ,mindenki számára; emberi méltóságába emelni az embert; megmenteni a nyomortól, s műveltté tenni a nemzetet... Ezek a nagy célok, amelyekért nagy elődök küzdöttek, és milliók pusztultak, ma napi valóságként itt vannak, vagy holnapra megvalósulnak. Ha a nemzeti önismeret oldaláról közelítjük a múltat, és a jelenhez kötjük, akkor egyetlen józan mércénk lehet: a szigorú realitás, s az alkotó, munkás, cselekvő emberi magatartás. Nincsen másfajta megközelítési mód! Következésképpen: nincsen másfajta tartalmas gesztusa a hazaszeretetnek sem. Ez az igény nem más, mint leírása a meglevő helyzetnek: milliók — hangsúlyosan is mondom! — milliók gyakorolják a hazához kötődésnek ezt a reális, gyarapító formáját S ha valami nagyobb baj, megrázkódtatás éri a hazát, mint például a tiszai nagy árvíz: százezrek lépnek elő s tesznek mindent, néha emberfelettinek tűnőt is. Talán nem is tudják sokan megfogalmazni, hogy történelmünkből milyen útravalót hoztak, de azt egészen pontosan tudják; ez a haza az övéké, amelyben nem megtűrtek, hanem teremtő, építő, küzdő, felszabadult emberek. Alaposabb, s mélyebb nemzeti önismeretre van szükség ahhoz, hogy történelmi múltunk mára ható üzenetét jól felfogjuk és szocialista nemzetté válásunkhoz belőle több impulzust nyerjünk. Szükséges ez ahhoz is, hogy egész eszmerendszerünk hatása még inkább mai építőmunkánkhoz kötődjék, jobban megvilágítsa szocialista törekvéseink szervesen összefüggő nemzeti és nemzetközi jellegét. De a nemzeti önismeret a cselekvő, alkotó felfogású, valóságos hazaszeretetnek is fontos kötőanyaga. S abban is segítségül szolgál, hogy népünk pontosabban érzékelje helyét és szerepét. Nincsen senkinek szüksége arra, külországban járván, hogy többnek vagy kevesebbnek türgesse fel hazáját. A haza ezt nem igényli. Eredményesen és céltudatosan hasznosítjuk történelmi múltunk tapasztalatait, amelyben igen jelentős szerep jut a magyar munkásosztály évszázados harcának. Ez az osztályharc a mögöttünk maradt száz esztendő történetének egyik meghatározó vonása. Jelenre szóló tanulságának még szélesebb körű ismertetése a munkáshatalom számára nélkülözhetetlen érték. SIKLÓS JÁNOS