Népszava, 1975. augusztus (103. évfolyam, 179–204. sz.)
1975-08-23 / 197. szám
6 ónagy Sándor MAG Elindulsz, éhségtől és szomjúságtól űzött száj, arcod körül fény és meleg, pőrén a kitárt ragyogásban egyszerre látható lesz az akarat. Megállsz, a rögökről még széttekintesz, szót váltasz egy hangyával aztán elköszönsz. Eldúdolsz egy dalt az erős vizekről, egy másikat a mindennapiságában is örökké ünneplő földről, mely befogad. Üzenetünk vagy már — Gyökerek: ezután születő távolságok útján: jelenlét! MÍTOSZ és valóság Csontos Gábor: Mese a tűztolvajról Kertész Imre: Sorstalanság Promeu..sz egykoron ellopta a féltékeny istenektől az emberek számára az életet jelentő tüzet: az emberiség gondjaiban osztozó, „Előre Gondolkodó” titánnak keservesen kellett „emberi” etikájáért megbűnhődnie. Csontos Gábor jelenünkben játszódó regénye, a Mese a tűztolvajról is erre a mitikus történetre utal: a regény főhősének, a tanya világából kiszakadt fiatal Gáspárnak is a testét égető szenvedéssel, a tragikus betegséggel kellett megfizetnie a kedvese életének megmentéséért ellopott „tüzért”, az izotópért. Az ősi mítosz szépsége Csontos Gábor művében a fővárosban, a titokzatos rendeltetésű intézetben tétován-riadtan forgolódó parasztfiú megindítóan naiv kísérletén, a különös heroizmus kesernyés tragikumot árasztó erőfeszítésein, a naiv epika szorongással szemlélt fordulatain és balladás, katartikus magaslatba emelkedő befejezésén csillan meg igazán. A regény első felének mármárnaturalisztikus részletezése, lassan csordogáló hétköznapjai még nem sokat sejtetnek ebből a balladai, lírai esőből. " aSÉTite minden mesei motí-ivurára utaló mozzgrngt !végen van a regényben: a szorongással teli, tragikus végű életformaváltás az új, titokzatos világba induló népmesei hősök elszánására utal. Nem a főváros labirintusaiban találja meg ugyan a főhős szerelmét, de csak itt élhetnek egymásnak, hiszen a szerelmüket fenyegető gonoszság — Zsufka apjának harácsoló korlátoltsága, „a boldogság a házzal kezdődik” szemlélet cinikus terveket forgató aljassága — lehetetlenné teszi, hogy a számukra már amúgy is fojtogatóan szűkké vált tanyasi világban éljenek. Az író nagyon jól láttatja művében a tanyasi életforma bezártságát/ az anyagi javak felhalmozását végcélnak tekintő konzervatív szemléletet, amely elől a fiatalok is elmenekülnek, de érzékelteti ugyanakkor a természetközelségben élő ember — a főhős, Gáspár — indulásának szorongó bizonytalanságát, majd a fővárosban bolyongó otthontalanságát is. A nagyváros „kivetette magából” a szerelmeseket — ezt a tragikus, pusztulásba vivő „kivetettséget” azonban némileg kimódolt motivációval, baljósan sejtető jegyekkel jelzi az író. A rejtélyes Intézmény — feltehetően a csillebérci Központi Fizikai Kutató Intézetről van szó — „sötétedő égre rajzolódó kéménye” „mint valami óriás ujja fenyegeti” őket. A lány Gáspárt félti a sugárzásveszélytől, de közben őt „roppantják szét” az „ismeretlen erők”, valójában a hirtelen rátörő vérrák. A beteljesülés felé tartó, de azt — nem tudni miért — el mégsem érő szerelem és a nagyvárosi életformába való beilleszkedési törekvés munkás hétköznapjainak némileg egyhangúan pergetett hetei után azonban jelentősen megemelkedik művészileg a regény. Ahogy a nagy érzéki kaland bódulatán a cigánylány Rozinál, a főhőst testi rabságba kötő folyondárszerelmén átsüt a betegségében éterivé finomult távoli kedves némán könyörgő alakja, ahogy felébred Gáspárban a kétségbeesetten naiv elszánás: az egyszerre gyógyító és pusztító erő, az izotóp megszerzése. Ez a mindent, végső soron önmaga pusztulását is vállaló küzdelem a sugárveszélyes anyag megszerzéséért és a nagybeteg kedveshez való elszállításáért — a kalandregények feszült fordulatait sem nélkülözik ezek a részletek különben —, a tiszta emberi szerelem, érzelem jelenünkben már-már elsüllyedt értékét ragyogtatja fel igaz fénnyel. A Sorstalanság, Kertész Imre első regénye — bizonyos vonatkozásban — mítoszrombolásnak, a sorsmítosz szétfoszlatásának is tekinthető. Az 1944—45-ös német koncentrációs táborokat megjárt zsidó kamaszfiú története egyáltalán nem szokványos lágerregény. A Sorstalanság szenvtelennek tűnő, tárgyilagosan „tudósító” hangja, helyzetleírásai mögött egy könyörtelenül korán felnőtté kényszerített kamasz kényszerű alkalmazkodásának, fizikailag, lelkileg egyre iszonyatosabbá váló szenvedéseinek, önmaga által is higgadt objektivitással szemlélt — megdöbbentő stációi tárulnak fel. Kertész Imrét — bár jelzi az auschwitzi és a többi láger legmegdöbbjét,főbb borzalmait is — nem a megsemmisítő táborok mechanizmusa érdekli elsősorban, hanem a napról napra formálódó, változó emberi tudat. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a „tiszta emberi tudat”, hiszen a kamaszfiú életkora, családi és külső körülményei folytán szinte semmiféle előítéletet, rossz beidegződést nem hozhatott magával, nem is lehet kialakult, összefüggő képe a világról. Ténylegesen ennek a tudatnak a mozgása, változása foglalkoztatta Kertész Imrét, végső soron az a kérdés, hogy a napi eseményekkel sodródó ember képes-e érzékelni e tudati folyamat állomásait és egészét, képes-e összegezni a kóros folyamat végeredményét. Vagyis az emberi ,,sors” lényege, a sorsnak és a szabadságnak — mint egymást kizáró fogalmaknak — a meghatározásai. A filozofikus szintre emelkedő problémák azonban csak a regény végén fogalmazódnak meg ilyen élesen a fiú tudatában: a lágerekben — éppúgy mint a többi ember — ő is csak lép mindig egyet az időben, elfogadja a sors álarcában ráosztott kegyetlen szerepet. Mert ha van szabadság — márpedig van akaratszabadság a főhős végső felismerése szerint —, akkor nincsen „sors”, sem eleve elrendelt és elfogadott emberi sors, sem pedig a történelem kaotikusnak tűnő jelenségeit az emberre egyszerre rázúdító, végzetté növelő, az egyént determináló hálóba fogó, utólag rekonstruált „sors”. A regénynek ez a végső felismerése azonban inkább csak kiindulópontja lehetne egy további gondolatsornak: a „sorssal” szembeszálló aktív tett lehetőségeit végül is az író nem mutatja meg. Tulajdonképpen a tudatvilág fejlődésrajza már a regény ,,tudósító” leírásaiban is nagyon sokszor aprólékos környezetrészletezésbe téved vagy olyan élethelyzeteket fogalmaz meg árnyaltan ez a kamasztudat, amelynek lényeglátó elemzésére még ilyen „sűrített időben” sem lehet képes egy fiú intellektusa. Czére Béla ! NÉPSZAVA 1975. augusztus 23 Csoór István A hangok messzire szállnak Vak ember ment a gáton. Nyugodt lépésekkel haladt a kitaposott ösvényen. Fehér botjával kaszálta maga mellett a hosszúra nőtt füvet, és néha-néha megkoccantotta a telefonoszlopok betonját. Ügyelte a lépéseit és figyelte a tavaszi táj hangjait. A megszokott csendességben is életre keltek olyan apró neszezések, amelyek irányították a folyó menti tanya felé. Sűrűn járt erre, és így hallásába belefészkelték magukat a tájat szétszaggató tanyák, fasorok és füzesek váltakozó hangjai. Jobbról a Körös széles játszója terült el, kötésig érő cigányzabbal és lenyakazott fűzcsonkokkal. Itt van a fácán nyári szállása. Most kotlik a tyúk, de lehet, hogy már csipog körülötte a fácáncsibe. Míg látó volt, látta, azóta pedig megfinomodva, mint köszörűn fent, éles kés csillámló villáma, vágódnak elébe a képek és a kísérő hang életre kelti benne a szökő nyulat vagy a megrettenő fácánkakast és a náderdőben hangosan csivitelő nádi verebek ezreit. A nyúl rianásától megretten néha. Bevárja egész ütőtávolságig, és csak akkor toppant hátsó lábával, ha árnyéka elkószál mellette. A hízott kaninyúl talpa csattan, mint a bőrlégycsapó. A süldő nyúlé enyhébb, kecses suhanásnak tűnik csupán. A fácán már gyávább. Nem várja be az embert. Nem rebben fel, hanem kapkodó lábbal fut a gazban, fejét sunyin lehúzza, és lépéseinek apró percenései jutnak el hozzá csak. Beljebb a folyó fészkeli magát ágyában. Ha nyugodt, lépést tart vele. Ilyenkor rezdületlen a víz, nem hangos, az ivó vad apró lefetyelése is alig jut el hozzá. Néha zajos, kivált ha a szél beleköt csendes nyugalmába. A játszadozó szellő csak fésüli a víz hátát, végigkóstol rajta, és az apró rebbenésű kölyökhullám annyi hangot ad, mint egy hasas béka fejese. A másik oldalon a víztől elzárt terület széles nyújtózkodása ad hangot. A gát padkáján a kazalba rakott rőzsében vaddarazsak lármáznak. Veszedelmes helye ez a gátnak, de a vak ember már megszokta. Nyugodt lépésekkel megy el mellette, így nem lehet baj, csak akkor, ha botjával belepiszkálna a fészekbe. Ez halállal járna. Volt már ilyen. A kis unokája mesélte. Az erdészet lovait támadták meg a darazsak, és annyi szúrást ejtettek, mint szitán a lyuk, és annyi daganat nőtt rajtuk, mint beteg almán az ótvar. A gát melletti tanyák is élettel vannak tele. Soros a határban a tengeri, élesítik a kapát. A hídépítésből ittmaradt sincsünk fekszik a paraszt lába közt, a kapanyél a tanya kéményét célozza, és a jól irányzott ütések csipkés szélűre verik a kapa élét. Megáll ilyenkor a vak ember. Arra fordul a hang irányába, és régi látásába visszacsalja a tanya képét. Rendszerint ráköszönnek, hogy a hang megvilágítsa a munkálkodó embert: — Jó napot, Mihály bátyám! Meleg van ... A vak ember vissza: — Te vagy az, János? Kalapálsz? Szép a tengeritek? Két kazal közt találkozik néha két gyerekkel. Testvérek. Balogh Ferenc gyerekei. Beljebb van a téesz hizlaldája, ott sertésgondozó Balogh Ferenc. Innen járnak be az iskolába. Néha gyalog, néha kocsival. Nevetve közelítenek felé, és amikor mellé érnek, lehúzódnak a gát éléhez. Onnan köszönnek hangosan, tele szájjal, megnyújtva a szót, mintha a vak ember nem is hallana: — Csókolommm! Váltanak néhány szót és mennek tovább. A gyerekek a falu felé, a vak ember az ellenkező irányba, a vejéhez, az unokájához és a lányához a tanyára. Vezeti a taposott út, a telefondrót állandó zümmögése. Ez is mindig beszél. Mond valamit, de ez már nem emberi hang. Van, amikor a szél játszik a dróttal, van, amikor szellő sem rezdül, mégis dúdol valamit, olyan hanggal, mint az éledő tűz. Hasonlít a citerahúréhoz is, amelyiken emberi kéz babrál. Nem nótát penget az ujj, csak unalomból matat rajta, és a hang sírva hullámzik a faltól falig, míg el nem nyeli a szoba alvó csendessége. A gáton is vannak jelek számtalan helyen. Egyenletes, sima az út, de ott, ahol a rámpák szaladnak fel a gátra, keréknyomos, felvágott, mint az utcák útja. Irányt ad ez is. Az első a Rókási-rámpa, így hívják. Még a nagyapjától hallotta. Valamikor sok róka tanyázott itt. A közeli szivattyú lármája is ismerős. Olyan az érzése, mintha állandóan vascsövet sikálnának drótkefével. Bántó a zaj, hideg szaladgál a hátán. Alig csendesedik a szivattyú zaja, újabb jön, frissebb. A gáton két kicsi domb emelkedik. Cső van az emelkedés alatt, és abban egész nyáron zubog a víz. Viszi a Körösből át a másik oldalra, és inni ad a szomjas, fekete földnek. Időzni szokott itt a vak ember. Nem sokat, néhány percet, míg szusszan, míg ismerkedik a táj átformált hangjaival. Ott lent, ahol a cső vége nyakig merül a vízbe, hortyogó a zaj. Érezni lehet a víz forgását és a parányi tölcsért, ami szüntelen kavargással szívja magába az ujjnyi hullámokat. Feljebb a gáton már nyel és fúj egyszerre. A csőben a víz csapkodása olyan, mintha tenyérrel ütögetnék az ember csupasz hátát. Szereti ezt az új hangot a vak ember. Kedvvel hallgatja, és megérzi benne az erőt, ami a csizmája alatt szinte bizsergeti a földet. Botjára támaszkodik, fekete szemüvegét a nap felé fordítja és arcán érzi a sugarak enyhe melegét. A nap oldalba kapja és árnyékát ledönti a gát rézsűjén, a szivornya kavargó vizére. Vele kavarog az árnyéka is, de ezt már nem látja a vak ember. Nem látja a fű hullámzását, a víz játékát. Magát sem látja. Nem néz a tükörbe, nem figyelheti a ráncok szaporodását. Csak az ujjaival érzi a régi srapnel nyomát, olyan a helye, mint az érett narancs héja. Akkor csak a dörrenést hallotta és utána elsötétült a világ. Azóta sötét, csak a régi nyomok, jelek, hangok indítják útnak, vagy állítják meg. Könnyen igazodik, bennük. Otthon, a ház körül, akkor is, ha postás zörget a nyugdíjjal. Rávezeti az ujját a papírra és darabos, nagy betűkkel rávési a nevét: Vámos Mihály nyug. földmíves. Az új postással is hamar megismerkedett. A köszönésétől megrettent egy kicsit. Új hang, új ember. A beszédje bördős, a táskában a matatása lassú, a szuszogása falós, nyugodt, mint akit a tűzvész sem riaszt meg. Úgy érzi, alacsony, kövér ember, vérmes, aki szereti a hűvöst, a hideg sört és a vasárnap délutáni hosszú szunyókálást. Ilyennek mondta a felesége is, csak kevesebb szóval: — Hájas ember, inkább csősznek való ... — Piros az orra? — Olyan borvirágos-féle ... — Akkor nem rossz ember. Inkább a bort igya, mint a petrót... Időzni szokott a szivornyánál a vak ember. Alatta a vascsőben zubog a víz, háta megett, a szivattyúnál sikálják a vasat és előtte a tanya, ahova igyekszik. Három telefonoszlopot koppant meg a bot és ott a rámpa. A lejáró végén kocsiút fordul be az udvarba. Szalad elébe a kutya, veri a lábát a kölönc és hangos csaholással bekíséri a verécéig. Elindult a vak ember. Otthagyta a csodálatos hangokat és hallgatta tovább a gát tavaszi zaját. Az ürge iramodását is észrevette és képzeletével látta, amint az apró állat kikandikál a lyukból. Fejét többször felemeli, lehúzza, mintha kabátgallér mögé dugná fázós nyakát. Hallja talpainak sűrű szemű neszezését, az is csak olyan, mintha tompa végű tűvel vastag falú tűpárna vásznát lyuggatnák át. Feldobja magát az erőtlen hang és utána elnyeli az ürgelyuk ásítása. Fehér botjával topogott a gát kemény földjén, kaszálta maga mellett a hosszúra nőtt füvet és amikor a bot harmadikat koppant a betonoszlop derekán, lefordult a gátról. Lent a levegő tömöttebb, sűrűbb. A szellő elakad a virágzó zsálya rengetegében, erőtlenül dől hátra és a napos oldal csendességében pihenni tér. Az út kanyarulatában megtorpan a vak ember. Ott, ahol a kutyaugatás is fogadja, ahol a kémény az égő szikkózó keserű szagával szórja tele a levegőt. Megállt a vak ember és botjával kereste a kitaposott utat. Nem találta, helyette apró göröngyöket kotort félre és lassú közelítése mind nagyobb és nagyobb földhányást éreztetett előtte Friss a föld szaga, nedves, hűvös. Érzi a feléje áramló levegőt, olyannak, mintha a szél a Körös vizéből fürdés után kerülne a napra szárítkozni. Nem tudott tovább menni. Zavaros érzések keringtek benne. Eltévedt? Nem jól számította ki a lépést? Elvétette a rámpát? A kutya sem ugat. A távolról közelítő zaj annyira feszíti, nyomja a levegőt, mintha az elébe toppanó percben szétrobbanna a világ. Mi ez az új? Kutatott emlékében, mihez tudná leginkább hasonlítani. Gépektől jön. Gépek sokaságától. Mintha réggel összeakasztott teherautók motorjai zúgnának és repesztenék millió cseréppé a csendet. Néha erőlködő a hang, olyan mint a cséplőgép bugása, amikor a dob nagy kévét nyel el és fuldokolva, böfögve köpködi ki magából a szalmát. Tovább tapogatott maga körül a vak ember. Hátul nem érez változást, csak előtte. Feljebb és feljebb kotor a botjával, szemüvegével egy vonalban is földet érint a bot, de a földhányás kalapját még így sem éri el. Kiáltani szeretne. Valakit hívni, aki megmutatná a tanyát. Gondolt arra is, hogy visszafordul és a gátról észreveteti magát. Indulni akart vissza, amikor nyargaló gyerekhang ölelte át nagynagy cirógatással: — Nagyapám! Nagyapám! Hallja a csatos szandál közelítő csattanásait és fentről, a magasból a boldog kacagást: — Ide nézzen, nagyapám, milyen nagy vagyok!... A vak ember is mosolyog és arra néz, ahonnan az érkező hang simogatja. — Min állsz, bogaram? — Hegyen!... — Nafenét, hát mikor nőtt? — Most meg tegnap meg azelőtt ... Gép csinálta ... Magyaráz a gyerek kézzellábbal és mutogat a gépek felé. — Bágerek. Kanálist ásnak a víznek. Tudja, milyen nagy kotróval marja a földet? Nagyon naggyal, mint a sajt... Fene éles foga van, azzal harap bele ... Semmi neki felemelni ... Magasra viszi, mint a ház és kibillenti egyből... Szuszog a gyerek, szedi a levegőt és maszatos ujjával pontot szúr a levegőbe. Beszél tovább, mindent mond, amit tud és a vak emberben új fogalom nő naggyá, elevenné. Képzeletében valamihez hasonlítja, ami hangot csinál, ami földet ás, mar, harap és hegyet épít az ember lába alá. Uralja a határt, átszökik a gáton, átnyargal a víz hátán és a túlsó parton a vizet szűrő halász csendes szóval, megszokásból csak annyit mond: bágerek. A zajban, szélben éledő tavaszban megindult az unokája felé. — Errébb lépjen, nagyapám ... Másztak fel a depónia tetejére és ott megállották. Nem szóltak, nem beszéltek, csak nézték a széles határt. Ahonnan szelek jönnek és ahova szelek mennek. Sokára a vak ember szólalt meg. Halk volt a hangja, mint amikor az esteli csendet nem akarja elriasztani, csak ül a közepében pipázó nyugalommal és hallja, hogy perceg a szó az öreg mestergerendában, az óra mutatója pedig halad előre, viszi magával a mát és hozza elébe a holnapot: — Meséljél, kicsi bogaram ... Ravasz Erzsébet: Petőfi-illusztráció