Népszava, 1976. június (104. évfolyam, 128–153. sz.)
1976-06-05 / 132. szám
6 Széky Piroska: Próbababák NÉPSZAVA Gerő JánosVallomás a szülőföldről Hol volt akkor a maihoz hasonló hírközlés? Először is: a rádiókat összeszedték. A telefon ugyan már működött, de kizárólag a katonaság használhatta, mégis szélsebesen elterjedt a hír: kimondták végre a fontos törvényt! Még delelére se ért a nap, a derecskei községháza előtt máris jókora tömeg gyűlt össze. Leginkább férfiak, de akadtak asszonyok is. Hadiözvegyek. Éppen ülésezett a Nemzeti Bizottság, el nem tudták képzelni odabent, miért jött össze a rengeteg ember. László János ment ki a néphez megkérdezni, miért zajonganak? — Maguk csak üléseznek, azt se tudják, hogy már meghirdették a földreformot! — kiáltotta egy nagyobbacska fiú. És valóságot mondott. A Nemzeti Bizottság még nem kapta meg a hírt, a tömeg már megérkezett. Jöttek volna enélkül is? Egészen biztos, hiszen mindennap összeverődött egy csapat ember valamelyik párthelyiségben vagy az utcán. Mert megtárgyalnivaló mindig akadt. Hol folyik a harc a Dunántúlon, lesz-e végre igazi vásár Debrecenben, ki jött haza a frontról, kinél lehet leveles dohányt kapni?... De honnan kapták, tudták meg most ezt a hírt? Állítólag Sarkadra vitte a jó újságot egy fiatal tanító, aki kerékpárral robogott végig a Fő utcán, az kiabálta be az udvarokba, és az utcán szembejövőknek: — Lehet osztani a földet, megvan a törvény! Debrecen ide húsz kilométer. Sarkad majd háromszor annyi. Ha végigkarikázta az utat és minden faluban kikiáltotta az örömhírt, alighanem berekedt hazáig. Ilyen kicsiségekre akkor senki nem adott... Azzal, hogy Bihar az ország keleti részén fekszik, sokat nyertünk abban az időben. Nemcsak úgy, hogy Szálasi uralmának a szele sem ért el idáig (még Horthy Miklós volt a kormányzó, amikor a szovjet csapatok ideértek), hanem úgy is, hogy itt senki nem éhezett. A gabonaraktárakat természetesen lefoglalta a Vörös Hadsereg a front élelmezésére, de a fejadag megmaradt. A jószágok többsége is — kivéve a lovakat —, azt viszont nem ette senki. Abban az évben igen jó termés örvendeztette meg az embereket, a tengeri nagy része szedetlen maradt, kevés veszteséggel tavasszal letörte mindenki. Az elhagyott földekről a nincstelenek, aki bírja marja alapon. Márpedig, ha tengeri van, akkor minden van. Azt meg lehet főzni, málélisztet lehet belőle készíteni és csereeszközként is kiváló, aprójószágot, kis süldőt lehet érte kapni. Mire elfogyott a só, hozták Máramarossziget felől az ott lakók, s kaptak érte búzát, kukoricát. Akkor még lehetett menni Erdélybe, s jönni onnan, a határt nem zárták le, mert a békeszerződést még nem írták alá, amely a határokat majd meghúzta. A vonatok is átjártak, a nagyvárad—debreceni Derecskén keresztül, aki feltért, utazhat Részlet. tett. Elfogyott a cukor is, de ettől se estek kétségbe az emberek. A cukorrépát már nem vehette át ősszel a gyár megbízottja. Maradt éppen elég, hiába etették a jószágokkal, azok se bírták mind elfogyasztani. Hatalmas fazekakban és üstökben fortyogott tehát a feldarabolt cukorrépa, és lett belőle melasz. Azt még tovább főzték az asszonyok, és már hasonlított a nyúlós, kocsonyás anyagnak az íze a valódi cukorra. Némi mellékíze lett azért, de a tésztában, teában, máléban eloszlott, s maradt az édes íz. A cukorrépából pálinkát is lehetett főzni. Sisteregtek-fütyöltek a pálinkafőzők, csurgótt a szesz szerte a faluban, a környéken. Finánc nem volt, nem kellett félni ellenőrzéstől. Mint ahogy a leveles dohány vágását se végezte titokban senki. Azelőtt, ha kopogott kint a járda, álló, be az ágy végibe, egy ócska vederbe, vagy ami éppen kéznél akadt. Most? Kaszakések villogtak borotvaélesen, csavaros dohányvágókat szerkesztettek ügyes mesterek, és tapasztalatcsere-szerűen adták át egymásnak a tudnivalókat. Se pénzügyőrség, se adóhivatal nem jelentkezett, egy jóval jó világ lett egyszeriben. A bálok számának szaporodása is ezt mutatta. Annyi bált tíz esztendeig nem tartottak, mint ebben az évben. Az első igazi táncmulatságot május tizedikén rendeztük az egykori Úri kaszinóban. Előző nap terjedt el a hír, hogy a németek letették a fegyvert, ezt ünnepeltük. A fiatalság már igen ráéhezett a bálra, mert negyvennégy első három negyedében a háború áldozatai miatt az egyház tiltotta a mulatást, ebben az évben meg eddig más tennivalónk akadt, örültünk, ha végre helyreáll a rend, megszűnik a hadiállapot. Ebbe az Úri kaszinóba azelőtt szegény ember legfeljebb takarítani léphetett be. Esetleg a söntésbe, kimérőnek. Most meg a tömeg teljesen összevegyült. Először is: kétszer annyian jöttek el, mint amennyien a terembe befértek. Másodszor: régi kisgazda, nagyobb gazda, új földhöz juttatott, tanító, iparos, a falu mindenféle képviselője ott szorongott. A zenészek: a régi muzsikus cigányok. Ők hamar feltalálták magukat az új rendben. A bál ideje alatt tízszer is elénekelték saját zenekísérettel frissen szerzett, pattogós nótájukat. Jönnek már az angol gépek, bombázzák a Felső-véget. A cigányok hegedülnek, a germánok menekülnek... Bizony, nem hegedültek, amíg a németek itt tartózkodtak. Egy századoS a polgári iskolába szállásolta be magát, azoknak nem kellett a cigányzene. Egyébként nem avatkoztak be a falu ügyeibe. Zárkózottan éltek, a legelőre jártak ki gyakorlatozni. Élessel lőttek, messze elkerülte őket minden élő. Többségük dunántúli sváb volt, akik bánták már, mint a kutya, amelyik kilencet kölykezett, hogy volksbundistának vallották magukat, de szökni, visszakozni nem lehetett. Amikor Erdélyben átszakadt a front, innen indultak bevetésre. Kevés maradhatott közülük életben. Beállt közéjük egy derecskés is, az egyik szőlőskert csészének a fia. Németül egy kukkot se tudott, nyilván a lövöldözési lehetőség, a kalandvágy bolondította meg. De ez már a múlt, és az emberek mosolyogtak a cigányok találékony, de — a bombázáson kívül — semmi valóságot nem tartalmazó muzsikáján. A fiatalok pedig kipirosodott arccal forogtak a teremben, sok részeg is akadt, mert a cukorrépa-pálinka hamarabb megárt, mint az oportó-otelló bor. A kapatosok nem táncoltak, így nagyobb lett a hely, lehetett forogni, repülni. A bál nagyon tetszett a fiúknak, lányoknak. Eljött a béke, annak örültek, hiszen anélkül táncolni sem lehet. Pedig táncolni, mulatni nagyon jó, be kell pótolni az elmulasztottakat. Mert a táncolás a háború borzalmától való megszabadulást jelenti, és azt is, hogy nyugalomban lehet élni, tervezni, vőlegényt-menyasszonyt választani ... A kaszinói bál tehát csak nyitánya lett a mulatságok sorozatának. Ettől kezdve minden vasárnap szólt a zene, ropogott a csárdás, búsongott a tangó, izgágán recsegett a slowfox. Itt is, meg a Gazdakörben, a Magyar Élet Pártja egykori székházában is. Miképpen bírtuk szusszal, azt ma már el se tudom képzelni. Világosodott, amikor a lányokat — ki-ki a maga választottját — hazakísértük. Utána mentünk dolgunkra. Én akkor már nem dolgoztam a géplakatosműhelyben, a debreceni Társulati Kereskedelmi Iskola „növendékeként” lassan közeledtem az érettségihez. Tanáraim soha nem vették észre rajtam a fáradtságot. Talán el se hiszik, ha megmondom, hogy egész éjszaka mulattam. Úgy gondolom, nem túlzás, ha azt állítom: maga a kor tett frissé bennünket. A hosszú várakozás, félelem korszaka után kitört belőlünk az életöröm, minél többet akartunk behabzsolni a boldogságból. •Nemcsak táncoltunk. Kacagni se kacagtunk annyit soha, se előtte, se utána, mint akkor. Mentünk az utcán, egymásra néztünk Péter barátommal, s mint a süldőkölykök, tele szájjal, hangosan nevettünk minden semmiségen. Elég volt egy csúnya öregaszszonyt vagy italos embert látni, fulladoztunk a nevetéstől. Mi legtöbbször Méhészéknél jöttünk össze a Sirály régiben, egy parányi kis házban. A nagy házban a felnőttek már aludtak, mi még soroltuk a hallott és a velünk megesett ügyeket, csakhogy beszélhessünk. Az utcán, amikor végre hazafelé mentünk, egyáltalán nem csendesedtünk el. Baloghéktól vagy Oláhéktól utánunk is morogtak néha, hogy „mi van, megvesztetek?!” Egyáltalán nem vesztünk meg! A sok hallgatás, reszketés természetes ellenhatásaként robbant ki belőlünk a jókedv. Egyebekben is más világ járta. Minden gondon hamar segítettünk huzavona nélkül. Tüzelőt például nem lehetett kapni már az előző évben sem, most meg egyáltalán. Apámat a frontra vitték, négyen maradtunk otthon, nekem kellett gondoskodnom a család ilyen természetű szükségleteiről. Ami fa kiszedhető volt az udvaron, azt már mind kiszedtem. Még egy árva napraforgókóró se maradt a ház körül. Mondtam a nemzeti bizottság elnökének, hogy nekem pénzem nincs, de tüzelő sincs otthon. Így felelt: — Ott van mellettetek a teniszpálya meg a búzaraktár nagy udvara, tele fával. Vágd le a száraz ágakat, legalább jót teszel vele. Még aznap átbillentettem egy kislétrát a szomszédba, és egy fűrészt is természetesen. S micsoda kaiasztást vittem véghez! A száraz hamar elfogyott, azért amelyik combvastagságú ág egy kicsit gyengébben hozta a leveleket, az áldozatul esett a fűrészemnek. Mikor végignéztem a pusztításomat, magam is megijedtem. Mintha vihar söpört volna végig a tájon. Azt hittem, baj lesz belőle. Nem lett. Nem szólt senki pn rossz szót sem, a fák pedig a következő ,5,1Vgennoronásan utánanetelták a ritkítást. Szebbek lettek, mint valaha, mintha csak nekem, meg édesanyámnak akartak volna kedveskedni. . - 1972. június Morvay László: Családi femkép Turbók Attila REBBENŐ MADÁR Hány hit szigora szunnyad a tücsökcirpelés alatt, hány kibuggyant könnycsepp szélesíti a tavat és bugyogva, zuborogva hány medencecsontot görget a folyó, hányféle édes suttogás neszét födi a hó? Hány ölelés, gőg, förtelmes kaland szittyóiból rebbent a madár, kémlelve, jövőt kerengve, hogy meglássam, idegszálammal megkötözzem? Gulyás Mihály Egy nagy család előzményei Próbálom magam elképzelni — mondjuk hatévesen szociális lényként, kialakult-e bennem valamiféle csoporttudat, egyáltalán volt-e elképzelésem arról a világról, melybe — mint mindenki más — a születéstudatomtól független törvényei szerint csöppentem. Persze, a születés! Hát ez igazán megér egy misét. A legnagyobb dolog időben nemzettek, s mert testvéreim is hozzám közeli hónapokban látták meg a napvilágot, azt kell hinnem, szüleim, pihenten és ráérősen, meggondoltabbak lehettek. A megfáradt test elaltatta éberségüket, magyarán: nem voltak résen, és beütött a babi. Az első gyereket mindenképpen akarták. Feltételezésem szerint szüleimnek volt elképzelésük optimális gyermeklétszámról, például tudtak osztani, tisztában voltak az osztandóval és az osztóval. Az egy kenyérre vetített családlétszám dolgában igazán járatosak lehettek, hiszen mindig azzal, a kenyérrel volt a baj s szinte az idők kezdetétől változatlan osztandóval. Hogy a számításukba mégis hiba csúszott, csakis a nemzés pontatlanságával magyarázható, azzal, hogy az eredmény mindig más lett, mint amit legyünk egészen pontosak, akit vártak. Igen, az első gyereknek egy éven belül meg kellett érkeznie, kilenc hónapnál korábban semmiképpen, de a házasságkötés első évfordulójára feltétlenül. Több okból. Az első és legfontosabb az ifjú pár „szempontja” volt. Testünk csupa rejtelem, próbára kell kényszeríteni, rendelkezik-e a teljes emberi élet képességével. Nemcsak azért vagyunk a világon, hogy dolgozzunk és feléljük javainkat: az eredménytelen szeretkezés — bizonyos idő eltelte után — a hiába való befektetés nyomasztó hiányérzését kelti. Ha kitartóan dolgozunk és nincs látszatja, szorongás lesz úrrá rajtunk: „hiba van a kréta körül ...” A második „szempontot” a rokoni és falusi környezet tartja napirenden. Ha szemtől szembe nem is, a kommunikáció áttételein tudatja a házaspárral „elvárásait”: „kívánunk sok boldogságot — most egy évre apróságot”. Ha fél év elteltével „még sehol semmi” — az ilyesmi ránézésre is kiderül — a férfiak ocsmány megjegyzésekre ragadtatják magukat, felajánlják segítségüket stb. Hát azért is iparkodni kell hogy befogják a szájukat. Elbeszélésekből szereztem róla tudomást, hogy szüleim „le akartak horgonyozni” az első gyereknél. Nagyapám második házasságából egy gyermek született, anyám, s ő már dédelgetett „egykeként” nevelődött. Apám sokgyermekes cselédember első fia volt, tehát a maga bőrén tanulta meg az „osztandó” tiszteletét. Tizenöt év alatt hatan születtek, s még alig látszott ki a földből, máris munkára fogták. Nagyapám csordás volt, de elvállalta a kondásságot is — nyolcéves apám és hatéves nagynéném őrizte a kondát, a sok éhes szájról apámnak volt fogalma — és nem akart több gyereket. Idősebbik bátyámat tehát úgy járatták, hogy a szegényparaszti környezet „kis hercegnek” csúfolta. Egy fedél alatt laktak az apósékkal, következésképp az unokának alig érte lába a földet, hol az egyik kapta ölbe, hol a másik, és versengve hordták rá a szebbnél szebb ruhákat. Valójában tehát négyen dolgoztak egyre. Bátyám kirítt jólöltözöttségével és nebáncsvirág természetével a partosi gyerekek közül, amit a szomszédság nem hagyhatott szó nélkül. Apám rátartóan, olykor kimondottan nyeglén verte vissza az irigy vádakat. EDben ekkor a pap köpése volt, s mert egyszem fiát a parókián végzett ..ingyenmunkákra”s magával vitte, az esperesnek is szemet szúrt a gyerek. „Mi az, fiam, urat akarsz a kölyködből?” kérdezte gúnyosan. Apám megfelelt: „Azt, urat!” És valóban voltak ilyen vágyálmai, iskoláztatni fogja vagy legalábbis valami jó pénzes szakmára adja. Anyám, az én szótlan, hamar pityergő édesanyám keresztülhúzta számítását. Mindene a lány volt, egy „olyan kis aranyos”, akit még jobban lehet öltöztetni, babusgatni, miképp vele is tették. Ami ruha lekerült fiáról, megannyi, még használható holmi, igyekezett megszabadulni tőle — babonaságból, hogy „ne legyen rá szükség ...” Szegény a szegénytől ilyesmit nem fogad el — még csak az hiányzik, hogy felismerjék a gyerekén! — a szomszédságban lakó cigányok jártak jól vele. Titokban, amikor anám nem érhette tetten, hogy létszámemelésen járatja az eszét, rózsaszín rékliket horgolt, szüntelenül hímezte a köténykéket, törülközőket, abroszokat , kelengyét álmai leányának. Négy terméketlen év után meglett a második fiú, s amikor elsőszülött fia „felment” iskolába, a harmadik — én. Apám majd kitért a hitéből. A család kiemelkedéséről szőtt tervek füstbe mentek — viszszasüllyedt rétege illúziótlan valóságába, átvette környezete beletörődő szólásmondását: „Ha az Úr nyulat ad, bokrot is ád hozzá ...” Nem tudom, szeretett-e kicsi koromban, de arra jól emlékszem, eseményszámba ment, ha térdére ültetett. Érzelmeim a .ritkasági érték” felbjzottságával reagáltak rá. boldogan hordoztam körül tekintetem irigykedő bátyáimon a ..trónról”. a befogadás és védettség e kivételes állapotában nem cseréltem volna senkivel. Leginkább a második fiú sínylette meg a csalódás elemi erővel robbanó dühét. Amikor én megszülettem — s a gének kombinációja megint megcsalta reményeiket — apám beletörődő kedvetlenséggel elégítette ki a szomszédok kíváncsiságát. ..A szokásos ...” Igen, a második ..melléfogás” keserűségén edződött türelem egykedvűségével fogadott el. De a második gyereke — ezt mindig éreztem — szálka volt a szemében, rá hamarabb kezet emelt; amit nekem elnézett, őt azért feltétlenül megdorgálta. S mindez alighanem érthető — ő volt az, aki miatt nem hagyhatott fel a próbálkozással. „nem köthették be a zsákot . .Gyanítom, nemcsak édesanyám volt annyira oda a lányért, bár nem vallotta be, titkon ő is reménykedett. Kisebbik bátyám tehát a család „fekete báránya” lett, édesanyánk elfogulatlan kedveskedése se tudta feloldani állandósult szorongásait. Míg hat évvel idősebb bátyámat szinte imádásig szerettem, úszottam egyetlen szavára, őt folyton „maceráltam”, csúfoltam. Azért kaphattam annyira rá, mert apám elnéző részvétlenségét ösztönzésnek éreztem, előtte egy ujjal se mert nyúlni hozzám. Szegény céltáblája lett vásottságomnak. Ha lánynak születik, engem és az, utánam következőket „megtakarítják”. Nem, még véletlenül se „üt be” a harmadik, apám ugyancsak tudott volna vigyázni. S az sem kétséges, hogy ők ketten, a szorgalom és munkabírás ritka emberpéldányai a hegyet megmozgatták volna, hogy két gyermekük vigye valamire, sőt sokra vigye! Apám polgáriról