Népszava, 1976. június (104. évfolyam, 128–153. sz.)

1976-06-05 / 132. szám

6 Széky Piroska: Próbababák NÉPSZAVA Gerő JánosVallomás a szülőföldről Hol volt akkor a maihoz hasonló hírközlés? Először is: a rádiókat összeszedték. A te­lefon ugyan már működött, de kizárólag a katonaság használhatta, mégis szélsebe­sen elterjedt a hír: kimond­ták végre a fontos törvényt! Még delelére se ért a nap, a derecskei községháza előtt máris jókora tömeg gyűlt össze. Leginkább férfiak, de akadtak asszonyok is. Hadi­özvegyek. Éppen ülésezett a Nemzeti Bizottság, el nem tudták képzelni odabent, miért jött össze a rengeteg ember. László János ment ki a néphez megkérdezni, miért zajonganak? — Maguk csak üléseznek, azt se tudják, hogy már meghirdették a földreformot! — kiáltotta egy nagyobbacs­ka fiú. És valóságot mondott. A Nemzeti Bizottság még nem kapta meg a hírt, a tömeg már megérkezett. Jöttek vol­na enélkül is? Egészen biz­tos, hiszen mindennap össze­verődött egy csapat ember valamelyik párthelyiségben vagy az utcán. Mert megtár­­gyalnivaló mindig akadt. Hol folyik a harc a Dunántúlon, lesz-e végre igazi vásár Deb­recenben, ki jött haza a front­ról, kinél lehet leveles do­hányt kapni?... De honnan kapták, tudták meg most ezt a hírt? Állító­lag Sarkadra vitte a jó újsá­got egy fiatal tanító, aki ke­rékpárral robogott végig a Fő utcán, az kiabálta be az ud­varokba, és az utcán szembe­jövőknek: — Lehet osztani a földet, megvan a törvény! Debrecen ide húsz kilomé­ter. Sarkad majd háromszor annyi. Ha végigkarikázta az utat és minden faluban ki­kiáltotta az örömhírt, aligha­nem berekedt hazáig. Ilyen kicsiségekre akkor senki nem adott... Azzal, hogy Bihar az ország keleti részén fekszik, sokat nyertünk abban az időben. Nemcsak úgy, hogy Szálasi uralmának a szele sem ért el idáig (még Horthy Miklós volt a kormányzó, amikor a szovjet csapatok ideértek), hanem úgy is, hogy itt senki nem éhezett. A gabonaraktá­rakat természetesen lefoglalta a Vörös Hadsereg a front élelmezésére, de a fejadag megmaradt. A jószágok több­sége is — kivéve a lovakat —, azt viszont nem ette senki. Abban az évben igen jó ter­més örvendeztette meg az em­bereket, a tengeri nagy ré­sze szedetlen maradt, kevés veszteséggel tavasszal letörte mindenki. Az elhagyott föl­dekről a nincstelenek, aki bírja­ marja alapon. Márpe­dig, ha tengeri van, akkor minden van. Azt meg lehet főzni, málélisztet lehet belőle készíteni és csereeszközként is kiváló, aprójószágot, kis süldőt lehet érte kapni. Mire elfogyott a só, hozták Mára­­marossziget felől az ott la­kók, s kaptak érte búzát, ku­koricát. Akkor még lehetett menni Erdélybe, s jönni on­nan, a határt nem zárták le, mert a békeszerződést még nem írták alá, amely a hatá­rokat majd meghúzta. A vo­natok is átjártak, a nagyvá­rad—debreceni Derecskén ke­resztül, aki feltért, utazha­t Részlet. tett. Elfogyott a cukor is, de ettől se estek kétségbe az em­berek. A cukorrépát már nem vehette át ősszel a gyár meg­bízottja. Maradt éppen elég, hiába etették a jószágokkal, azok se bírták mind elfo­gyasztani. Hatalmas fazekak­ban és üstökben fortyogott tehát a feldarabolt cukorrépa, és lett belőle melasz. Azt még tovább főzték az asszonyok, és már hasonlított a nyúlós, kocsonyás anyagnak az íze a valódi cukorra. Némi mellék­íze lett azért, de a tésztában, teában, máléban eloszlott, s maradt az édes íz. A cukorré­pából pálinkát is lehetett főz­ni. Sisteregtek-fütyöltek a pá­linkafőzők, csurgótt a szesz szerte a faluban, a környé­ken. Finánc nem volt, nem kellett félni ellenőrzéstől. Mint ahogy a leveles dohány vágását se végezte titokban senki. Azelőtt, ha kopogott kint a járda, álló, be az ágy végibe, egy ócska vederbe, vagy ami éppen kéznél akadt. Most? Kaszakések villogtak borotvaélesen, csavaros do­hányvágókat szerkesztettek ügyes mesterek, és tapaszta­­latcsere-szerűen adták át egymásnak a tudnivalókat. Se pénzügyőrség, se adóhiva­tal nem jelentkezett, egy­ jó­­val jó világ lett egyszeriben. A bálok számának szaporo­dása is ezt mutatta. Annyi bált tíz esztendeig nem tar­tottak, mint ebben az évben. Az első igazi táncmulatságot május tizedikén rendeztük az egykori Úri kaszinóban. Elő­ző nap terjedt el a hír, hogy a németek letették a fegyvert, ezt ünnepeltük. A fiatalság már igen ráéhezett a bálra, mert negyvennégy első három negyedében a háború áldoza­tai miatt az egyház tiltotta a mulatást, ebben az évben meg eddig más tennivalónk akadt, örültünk, ha végre helyreáll a rend, megszűnik a hadiálla­pot. Ebbe az Úri kaszinóba azelőtt szegény ember legfel­jebb takarítani léphetett be. Esetleg a söntésbe, kimérő­nek. Most meg a tömeg tel­jesen összevegyült. Először is: kétszer annyian jöttek el, mint amennyien a terembe befértek. Másodszor: régi kisgazda, nagyobb gazda, új földhöz juttatott, tanító, ipa­ros, a falu mindenféle képvi­selője ott szorongott. A zené­szek: a régi muzsikus cigá­nyok. Ők hamar feltalálták magukat az új rendben. A bál ideje alatt tízszer is el­énekelték saját zenekísérettel frissen szerzett, pattogós nó­tájukat. Jönnek már az angol gépek, bombázzák a Felső-véget. A cigányok hegedülnek, a germánok menekülnek... Bizony, nem hegedültek, amíg a németek itt tartóz­kodtak. Egy század­oS a pol­gári iskolába szállásolta be magát, azoknak nem kellett a cigányzene. Egyébként nem avatkoztak be a falu ügyeibe. Zárkózottan éltek, a legelőre jártak ki gyakorlatozni. Éles­sel lőttek, messze elkerülte őket minden élő. Többségük dunántúli sváb volt, akik bán­ták már, mint a kutya, ame­lyik kilencet kölykezett, hogy volksbundistának vallották magukat, de szökni, vissza­kozni nem lehetett. Amikor Erdélyben átszakadt a front, innen indultak bevetésre. Ke­vés maradhatott közülük élet­ben. Beállt közéjük egy de­recskés is, az egyik szőlőskert csészének a fia. Németül egy kukkot se tudott, nyilván a lövöldözési lehetőség, a ka­landvágy bolondította meg. De ez már a múlt, és az em­berek mosolyogtak a cigányok találékony, de — a bombázá­son kívül — semmi valóságot nem tartalmazó muzsikáján. A fiatalok pedig kipirosodott arccal­­ forogtak a teremben, sok részeg is akadt, mert a cukorrépa-pálinka hamarabb megárt, mint az oportó-otelló bor. A kapatosok nem táncol­tak, így nagyobb lett a hely, lehetett forogni, repülni. A bál nagyon tetszett a fiúknak, lányoknak. Eljött a béke, an­nak örültek, hiszen anélkül táncolni sem lehet. Pedig tán­colni, mulatni nagyon jó, be kell pótolni az elmulasztotta­kat. Mert a táncolás a háború borzalmától való megszabadu­lást jelenti, és azt is, hogy nyugalomban lehet élni, ter­vezni, vőlegényt-menyasszonyt választani ... A kaszinói bál tehát csak nyitánya lett a mulatságok so­rozatának. Ettől kezdve min­den vasárnap szólt a zene, ro­pogott a csárdás, búsongott a tangó, izgágán recsegett a slowfox. Itt is, meg a Gazda­körben, a Magyar Élet Pártja egykori székházában is. Mi­képpen bírtuk szusszal, azt ma már el se tudom képzelni. Vi­lágosodott, amikor a lányo­kat — ki-ki a maga válasz­tottját — hazakísértük. Utána mentünk dolgunkra. Én akkor már nem dolgoztam a gépla­katosműhelyben, a debreceni Társulati Kereskedelmi Isko­la „növendékeként” lassan kö­zeledtem az érettségihez. Ta­náraim soha nem vették ész­re rajtam a fáradtságot. Ta­lán el se hiszik, ha megmon­dom, hogy egész éjszaka mu­lattam. Úgy gondolom, nem túlzás, ha azt állítom: maga a kor tett frissé bennünket. A hosszú várakozás, félelem kor­szaka után kitört belőlünk az életöröm, minél többet akar­tunk behabzsolni a boldogság­ból. •Nemcsak táncoltunk. Ka­cagni se kacagtunk annyit soha, se előtte, se utána, mint akkor. Mentünk az utcán, egy­másra néztünk Péter barátom­mal, s mint a süldőkölykök, tele szájjal, hangosan nevet­tünk minden semmiségen. Elég volt egy csúnya öregasz­­szonyt vagy italos embert lát­ni, fulladoztunk a nevetéstől. Mi legtöbbször Méhészéknél jöttünk össze a Sirály régiben, egy parányi kis házban. A nagy házban a felnőttek már aludtak, mi még soroltuk a hallott és a velünk megesett ügyeket, csakhogy beszélhes­sünk. Az utcán, amikor végre hazafelé mentünk, egyáltalán nem csendesedtünk el. Ba­­loghéktól vagy Oláhéktól utá­nunk is morogtak néha, hogy „mi van, megvesztetek?!” Egyáltalán nem vesztünk meg! A sok hallgatás, reszketés ter­mészetes ellenhatásaként rob­bant ki belőlünk a jókedv. Egyebekben is más világ járta. Minden gondon hamar segítettünk huzavona nélkül. Tüzelőt például nem lehetett kapni már az előző évben sem, most meg egyáltalán. Apámat a frontra vitték, né­gyen maradtunk otthon, ne­kem kellett gondoskodnom a család ilyen természetű szük­ségleteiről. Ami fa kiszedhető volt az udvaron, azt már mind kiszedtem. Még egy árva nap­­raforgókóró se maradt a ház körül. Mondtam a nemzeti bizottság elnökének, hogy ne­kem pénzem nincs, de tüzelő sincs otthon. Így felelt: — Ott van mellettetek a te­niszpálya meg a búzaraktár nagy udvara, tele fával. Vágd le a száraz ágakat, legalább jót teszel vele. Még aznap átbillentettem egy kislétrát a szomszédba, és egy fűrészt is természetesen. S micsoda kaiasztást vittem véghez! A száraz hamar elfo­gyott, azért amelyik combvas­­tagságú ág egy kicsit gyengéb­ben hozta a leveleket, az ál­dozatul esett a fűrészemnek. Mikor végignéztem a pusztí­tásomat, magam is megijed­tem. Mintha vihar söpört vol­na végig a tájon. Azt hittem, baj lesz belőle. Nem lett. Nem szólt senki pn rossz szót sem, a fák pedig a következő ,5,1Vgen­nor­onásan utánanetel­ták a ritkítást. Szebbek lettek, mint valaha, mintha csak ne­kem, meg édesanyámnak akartak volna kedveskedni. . - 197­2. június Morvay László: Családi fem­­kép Turbók Attila REBBENŐ MADÁR Hány hit szigora szunnyad a tücsökcirpelés alatt, hány kibuggyant könnycsepp szélesíti a tavat és bugyogva, zuborogva hány medencecsontot görget a folyó, hányféle édes suttogás neszét födi a hó? Hány ölelés, gőg, förtelmes kaland szittyóiból rebbent a madár, kémlelve, jövőt kerengve, hogy meglássam, idegszálammal megkötözzem? Gulyás Mihály Egy nagy család előzményei Próbálom magam elképzelni — mondjuk hatévesen szociá­lis lényként, kialakult-e ben­nem valamiféle csoporttudat, egyáltalán volt-e elképzelésem arról a világról, melybe — mint mindenki más — a szü­letés­tudatomtól független tör­vényei szerint csöppentem. Persze, a születés! Hát ez iga­zán megér egy misét. A leg­nagyobb dolog időben nemzet­tek, s mert testvéreim is hoz­zám közeli hónapokban látták meg a napvilágot, azt kell hin­nem, szüleim, pihenten és rá­érősen, meggondoltabbak le­hettek. A megfáradt test el­altatta éberségüket, magyarán: nem voltak résen, és beütött a babi. Az első gyereket minden­képpen akarták. Feltételezé­sem szerint szüleimnek volt elképzelésük optimális gyer­­meklétszámról, például tudtak osztani, tisztában voltak az osztandóval és az osztóval. Az egy kenyérre vetített család­létszám dolgában igazán jára­tosak lehettek, hiszen mindig azzal, a kenyérrel volt a baj s szinte az idők kezdetétől változatlan osztandóval. Hogy a számításukba mégis hiba csúszott, csakis a nemzés pon­tatlanságával magyarázható, azzal, hogy az eredmény min­dig más lett, mint am­it­ le­gyünk egészen pontosak, akit vártak. Igen, az első gyereknek egy éven belül meg kellett érkez­nie, kilenc hónapnál korábban semmiképpen, de a házasság­­kötés első évfordulójára fel­tétlenül. Több okból. Az első és legfontosabb az ifjú pár „szempontja” volt. Testünk csupa rejtelem, próbára kell kényszeríteni, rendelkezik-e a teljes emberi élet képességé­vel. Nemcsak azért vagyunk a világon, hogy dolgozzunk és feléljük javainkat: az ered­­ménytelen szeretkezés — bi­zonyos idő eltelte után — a hiába való befektetés nyo­masztó hiányérzését kelti. Ha kitartóan dolgozunk és nincs látszatja, szorongás lesz úrrá rajtunk: „hiba van a kréta kö­rül ...” A második „szempon­tot” a rokoni és falusi környe­­zet tartja napirenden. Ha szemtől szembe nem is, a kommunikáció áttételein tu­datja a házaspárral „elvárá­sait”: „kívánunk sok boldog­ságot — most egy évre apró­ságot”. Ha fél év elteltével „még sehol semmi” — az ilyes­mi ránézésre is kiderül — a férfiak ocsmány megjegyzé­sekre ragadtatják magukat, felajánlják segítségüket stb. Hát azért is iparkodni kell hogy befogják a szájukat. Elbeszélésekből szereztem róla tudomást, hogy szüleim „le akartak horgonyozni” az első gyereknél. Nagyapám má­sodik házasságából egy gyer­mek született, anyám, s ő már dédelgetett „egykeként” neve­lődött. Apám sokgyermekes cselédember első fia volt, te­hát a maga bőrén tanulta meg az „osztandó” tiszteletét. Ti­zenöt év alatt hatan születtek, s még alig látszott ki a föld­ből, máris munkára fogták. Nagyapám csordás volt, de el­vállalta a kondásságot is — nyolcéves apám és hatéves nagynéném őrizte a kondát, a sok éhes szájról apámnak volt fogalma — és nem akart több gyereket. Idősebbik bá­tyámat tehát úgy járatták, hogy a szegényparaszti kör­nyezet „kis hercegnek” csú­folta. Egy fedél alatt laktak az apósékkal, következésképp az unokának alig érte lába a földet, hol az egyik kapta öl­be, hol a másik, és versengve hordták rá a szebbnél szebb ruhákat. Valójában tehát né­gyen dolgoztak egyre. Bátyám kirítt jólöltözöttségével és ne­báncsvirág természetével a partosi gyerekek közül, amit a szomszédság nem hagyhatott szó nélkül. Apám rátartóan, olykor kimondottan nyeglén verte vissza az irigy vádakat. EDben ekkor a pap köpése volt, s mert egyszem fiát a parókián végzett ..ingyenmun­kákra”­­s magával vitte, az esperesnek is szemet szúrt a gyerek. „Mi az, fiam, urat akarsz a kölyködből?” kérdez­te gúnyosan. Apám megfelelt: „Azt, urat!” És valóban vol­tak ilyen vágyálmai, iskoláz­tatni fogja vagy legalábbis va­lami jó pénzes szakmára adja. Anyám, az én szótlan, ha­mar pityergő édesanyám ke­resztülhúzta számítását. Min­dene a lány volt, egy „olyan kis aranyos”, akit még jobban lehet öltöztetni, babusgatni, miképp vele is tették. Ami ru­ha lekerült fiáról, megannyi, még használható holmi, igye­kezett megszabadulni tőle — babonaságból, hogy „ne le­gyen rá szükség ...” Szegény a szegénytől ilyesmit nem fogad el — még csak az hiányzik, hogy felismerjék a gyerekén! — a szomszédságban lakó ci­gányok jártak jól vele. Titok­ban, amikor anám nem ér­hette tetten, hogy létszámeme­lésen járatja az eszét, rózsa­szín rékliket horgolt, szünte­lenül hímezte a köténykéket, törülközőket, abroszokat , kelengyét álmai leányának. Négy terméketlen év után meglett a második fiú, s ami­kor elsőszülött fia „felment” iskolába, a harmadik — én. Apám majd kitért a hitéből. A család kiemelkedéséről szőtt tervek füstbe mentek — visz­­szasüllyedt rétege illúziótlan valóságába, átvette környezete beletörődő szólásmondását: „Ha az Úr nyulat ad, bokrot is ád hozzá ...” Nem tudom, szeretett-e ki­csi koromban, de arra jól em­lékszem, eseményszámba ment, ha térdére ültetett. Érzelmeim a .ritkasági érték” felbjzottsá­­gával reagáltak rá. boldogan hordoztam körül tekintetem irigykedő bátyáimon a ..trón­ról”. a befogadás és védettség e kivételes állapotában nem cseréltem volna senkivel. Leginkább a második fiú sínylette meg a csalódás elemi erővel robbanó dühét. Amikor én megszülettem — s a gének kombinációja megint megcsal­ta reményeiket — apám bele­törődő kedvetlenséggel elégí­tette ki a szomszédok kíván­csiságát. ..A szokásos ...” Igen, a második ..melléfogás” kese­rűségén edződött türelem egy­kedvűségével fogadott el. De a második gyereke — ezt min­dig éreztem — szálka volt a szemében, rá hamarabb kezet emelt; amit nekem elnézett, őt azért feltétlenül megdorgálta. S mindez alighanem érthető — ő volt az, aki miatt nem hagyhatott fel a próbálkozás­sal. „nem köthették be a zsá­kot . .Gyanítom, nemcsak édesanyám volt annyira oda a lányért, bár nem vallotta be, titkon ő is reménykedett. Ki­sebbik bátyám tehát a család „fekete báránya” lett, édes­anyánk elfogulatlan kedveske­dése se tudta feloldani állan­dósult szorongásait. Míg hat évvel idősebb bátyámat szinte imádásig szerettem, úszottam egyetlen szavára, őt folyton „maceráltam”, csúfoltam. Azért kaphattam annyira rá, mert apám elnéző részvétlenségét ösztönzésnek éreztem, előtte egy ujjal se mert nyúlni hoz­zám. Szegény céltáblája lett vásottságomnak. Ha lánynak születik, engem és az, utánam következőket „megtakarít­ják”. Nem, még véletlenül se „üt be” a har­madik, apám ugyancsak tudott volna vigyázni. S az sem két­séges, hogy ők ketten, a szor­galom és munkabírás ritka emberpéldányai a hegyet megmozgatták volna, hogy két gyermekük vigye valamire, sőt sokra vigye! Apám polgáriról

Next