Népszava, 1985. július (113. évfolyam, 152–178. sz.)

1985-07-12 / 162. szám

6 P. Bak János emlékesete Szolnokon A Damjanich János Múzeum közművelődési termében tárlatsorozat indult A szol­noki művésztelep alkotói cí­men. . E program nyári kí­nálata P. Bak János festő­művész munkásságának megidézése, életműve válo­gatott darabjainak bemuta­tása. A tárlat meggyőzi az érdeklődőket arról, hogy P. Bak János (1913—1981) mél­tóan képviseli képzőművé­szetünk egyik jelentős feje­zetét; festészetünk ama vo­nulatának volt hivatott meg­személyesítője, amelyik a XX. század elejétől mind a mai napig — emlékezetes művek hosszú során át — alakította, gazdagította a nemzeti jellegzetességeket, azokat a sajátságokat, me­lyek hazánk, népünk művé­szi megjelenítésében a helyi vonások kifejezésének legin­kább megfeleltek. Ennek az irányzatnak, mondjuk, iskolának az elin­dítását, kibontakozását Rud­­nay Gyula nevével szokás jelezni. Éppen Pázmándhe­­gyi Bak János hagyatéka az a példatár, mely félreérthe­tetlenül mutatja, hogy ez a honi különösség, magyar festői nyelvezet több forrás­ból táplálkozik; a főiskolai képzés nyomán — minde­nekelőtt —, valóban a Rud­­nay-tanszék hatására, ám magába foglalja Nagybánya, főként Ferenczy Károly örökségét is. Sokan sokáig úgy vélekedtek, hogy piktú­­■ánk nemzeti karakterének normáit főleg Munkácsy Mi­hálynak köszönhetjük, de már Rudnay Gyula képei is azt bizonyították, hogy a he­lyi jelleg közvetlen megha­tározója a magyar táj és az itt született, itt lakó embe­rek élete. Tanítványai között talán P. Bak János volt az, akinek sikerült a kontrasztos festés drámai hangvételét a pleinair kötetlenebb színvi­lágával árnyalnia. Úgy tudott valóságos helyzeteket, termé­szetes benyomásokat érzé­keltetni, hogy az ábrázolt cselekmény és az azt körül­vevő atmoszféra magától ér­tetődő hitelességgel idézte fel az eredeti látványt, a kép­mezőben élő hasonlatos em­léket. Tehetsége már akadémiai növendék korában megmu­tatkozott. Professzorai és év­folyamtársai egyaránt őszin­te érdeklődéssel, szakmai el­ismeréssel figyelték kezdő lépéseit. Általános egyetér­téssel találkozott az Ösztön­díj Tanács döntése, mely le­hetővé tette tanulmányai folytatását a római Colle­gium Hungaricumban. Az Itáliában töltött idő jótéko­nyan hatott fejlődésére. Az ő pályája is azt bizonyítja, hogy „a római iskola” tagjai között több a kivétel, mint­sem annak a neoklasszicista irányzatnak az általános ér­vényesülése, melyről mosta­nában a rosszul tájékozott műkritikusok, oly sok valót­lanságot hordanak össze. P. Bak János Rómában is to­vább haladt a magyar nem­zeti festészet hagyományai­nak útján, mindössze művé­szi feladatainak komolyan­­vevésében, kompozícióinak feszesebb kidolgozásában kö­vette még tudatosabban a nagy elődöket, hiszen a re­neszánsz halhatatlanjai el nem avuló megoldásokat szolgáltattak az igényes kép­­szerkesztésre, a humanista eszmék maradandó jelképei­nek meggyőző előadására. P. Bak János szemléleti következetességét Rudnay Gyula messzemenően méltá­nyolta, igen fiatalon kine­veztette tanársegédjének. Ez az eset is cáfolata annak a hamis híresztelésnek, mintha Rudnay Gyula csak az ő nyomdokain haladó tanítvá­nyokat tűrte volna meg ma­ga körül. P. Bak János se tartozott az önmagukat fel­adó epigonok közé, de hát nem akadt a Képzőművészeti Főiskolán egyetlen olyan mester se, akinek a növen­dékei annyifelé széledtek volna szét a stílusok, néző­pontok XX. századi szövevé­nyében, mint éppen a Rud­nay Gyulától kikerült, pá­lyakezdő fiatalok. Hogy csak néhányukról történjék emlí­tés ennek alátámasztására: Chiovini Ferenc, Barcsay Je­nő, Vén Emil, Mattioni Esz­ter, Kántor Andor, Boross Géza, László Gyula, Nagy Albert, Polony Elemér, Mik­­lóssy Gábor, Koffán Károly, Csáki-s Maronyák József, Lit­­key György, Schéner Mihály, Bér Rudolf stb. Még a sza­bad szellemű Vaszary János osztályának tanulói se mutat­tak annyi felfogásbeli kü­lönbséget, mint a Rudnay­­iskola neveltjei, P. Bak János is — miköz­ben hű maradt az érzékle­tes, anyagszerű festés vív­mányaihoz, a jelenetekben megnyilatkozó emberi vi­szonylatok tárgyköréhez — költői lelkületének engedve egyre szélesebb skálán szólt az érzelmek bonyolultságá­ról, a töprengő lélek elgon­dolásairól, a felejthetetlen impressziók ihletéről. Mi­kor azután a második világ­háború végével Baján bein­dult a Rudnay-féle népi aka­démia munkája, a mester legilletékesebb tanítványai végezték az oktatást-neve­­lést, Kún István, Bácskai Mikss Ferenc mellett P. Bak János. A bajai körből kike­rült festők (Göldner Tibor, Szurcsik János, Weintrager Adolf, stb.) eddigi termése megint csak arra bizonyság, hogy pedagógusaik a szak­mai felkészítés alapvető fel­tételeinek eleget téve végül is feltárták kinek-kinek az önmagára találás lehetősé­geit, az egyéni hajlamok ki­művelésének eszközeit. P. Bak János utóbb öt éven át Szolnokon dolgozott, az ottani művésztelepen, az el­múlt évtizedekben Budán, a Fillér utcában. Az általáno­sító összefoglalások szerint működése az alföldi festészet törekvéseihez kapcsolódott, valószínűleg azért, mert a nemzeti jellegű festői meg­nyilatkozást többen összeté­vesztették ezzel a fogalom­mal. P. Bak János a maga módján igencsak következe­tesen vállalta hivatását; mű­vészi tevékenységében — a sokrétű nemzeti hagyomá­nyok továbbvitele mellett — nem hárította el az együtt­érzés, a megértés, a vigasz teendőinek elvégzését sem. Ezzel magyarázható, hogy a műbarátok, műgyűjtők kö­rében annyira népszerű lett. Bajai, győri és szolnoki em­lékkiállításainak nagy kö­zönségsikere is azt tanúsítja, hogy hazai festészetünk ha­gyományainak továbbélése, új értékeinek felsorakoztatá­sa iránt fokozódik az érdek­lődés. Pogány G. Gábor Dekameron Kasimir módra A meglepő az lett volna, ha a Körszínház a világirodalom dramatizálhatónak vélt érté­kei szisztematikus felgöngyö­lítése során kihagyja Boccac­­ciót és a Dekameront. Igaz­ság szerint már jóval koráb­ban is sort keríthetett volna rá Kazimir Károly, de talán most érezte úgy, hogy e híres novellagyűjtemény színpadi extraktumának is eljött az ideje. Ha akarjuk, akár folyama­tot is észlelhetünk: az Éne­kek éneke, az Ezeregyéjszaka vagy — mint legutóbb — a klasszikus kínai regényiroda­lom (Szép asszonyok egy gaz­dán házban) sikamlós, pajzán történeteinek sorozatához jól kapcsolódik a Dekameronnak a köztudatban erősen élő pajzánsága. A mostani vállalkozás per­sze, éppúgy, mint sok koráb­bi, csak kivonatot, extraktu­­mot adhat. Az 1348-ban ját­szódó történet a hét ifjú fi­renzei hölgy s a három ne­mes ifjú által elmesélt tíz­szer tíz novellával eleve szin­te tálcán kínálja a váloga­tást. A sokféle válogatást, mert hiszen ez a száz novel­la nem csupa pajzán törté­netből áll. Az ekkor har­mincöt éves Boccaccio a trecento szinte teljes polgári (firenzei és itáliai polgári) világképét nyújtja a novella­füzérben. Végső soron tehát egy mai divat s egy eléggé kézenfek­vő lehetőség találkozásából született a Körszínházban látható Boccaccio-feldolgozás. A kiválasztott tíz novella egyszerre reprezentálja a De­kameront mint népszerű ol­vasmányt s mint a kor fog­lalatát, mert szerzőjük látás­módja, elbeszélő kedve, szó­kimondása természetesen ezekben a pajzán történetek­ben is jelen van. Pajzán történetek — emle­getem egyre. Igen, mert amit végül is Szinte Gábornak a XIV. századi Firenzét idéző díszletében látunk, megjele­nésében és színpadi hangvé­telében erősebben tűnik Bal­zac Pajzán históriái drama­tizált változatának, semmint a Dekameron válogatásának. Miért? Mert itt erősebb a hangsúly a pajzánságon, a nem is kétértelmű szerelmi cselvetéseken, játékokon, mint a korareneszánsz világ életörömén, s a földi örömö­ket túláradó boldogsággal és szenvedéllyel felfedező és magáévá tevő, átélő ember új vonásain. Az ugyan közhely, hogy épp a Dekameronban rajzo­lódik ki először és a maga vonzó teljességében a közép­kor béklyóitól megszabaduló ember képe, — de azért ezt a közhelyet is illene valami­képp érzékeltetni az előadás­ban. Így ugyanis, amit lá­tunk, majdnem felcserélhető­­nek tűnik: ha a neveket és a ruhákat megváltoztatjuk, a történetek bármely korban lejátszódhatnak. (A legtöbb történet különben is vándor­­motívumokra épül). De hát nem ez az első olyan előadás a Körszínházban, melyet fel­­cserélhetőnek vélünk vala­mely korábbi produkciójuk­kal. (Vagy valamely ezután következővel). Ezt a fajta színpadi eszköz­tárat persze ma már abszo­lút gördülékenyen használja Kazimir társulata. Az egyéb­ként kissé terjengős és ne­hézkes összeállítás vagy dra­­matizálás nagyobb zökkenők­től mentesen sorakoztatja a történeteket. A zene most a Carmina burana néhány részletéből és Mikó István dalaiból áll. A Thália társu­latának tagjaihoz Kazimir főskolai osztályának kedves és tehetséges növendékei csatlakoznak. A kötelező ru­hátlan lányok ezúttal üdéb­bek és fiatalabbak, mint ko­rábban. Móric Tivadar jel­mezeiben a társulat csinos fiatal nőtagjai igézőek, csá­bosak, a fiúk (férfiak) daliá­sak, szemrevalók. Noha ez a fajta dramati­­zálás alig enged teret a szí­nész karakterfestő képessé­gének, s inkább csak az is­mert alaksablonokat igényli, Bitskey Tibor, Konrád An­tal, Kovács István, Nagy Gá­bor, de főként és elsősorban Incze József még e korláto­kon belül is igyekszik hite­les figurákat teremteni. Ha­sonlóképpen él Balogh Eri­ka, Drahota Andrea, Gór- Nagy Mária, Lengyel Erzsi egy-egy alakrajza. A közönség mindamellett tűrhetően érzi magát. Kelle­mesen sikamlós históriákat lát megelevenedni, gusztusos idomokon legeltetheti a sze­mét, és még a szolid, szalon­képes ízlésen sem esik csor­ba, hiszen malackodásig so­sem fajulnak a dolgok, és a pornótól is fényévekre mara­dunk. Kell ennél több? Eset­leg más? Vagy másképp? Talán mégis kellene ... Takács István A margitszigeti színpadon ma, pénteken este mutatják be a Car­ment francia nyelven. Cynthia Clarey és David Griffith vendég­­szereplésével MTI Fotó : Földi Imre felvétele Horizont — Franciaországba utazott a balatonmáriai Kis-Balaton Táncegyüttes. Július 12—25. között először a nizzai Euro Folklórfesztiválon szerepel, majd a La Grand Motte-i fesztiválon mutatkozik be. Az együttes repertoárjára ti­zennégy táncot vett fel, köz­tük a zempléni karikázót, a tardonai leánytáncot, a rá­baközi verbunkost.­­ Új képzőművészeti al­kotással gazdagodott Sárvár. A város új köztéri szobrát a Thermál Szálló bejáratánál állították fel. Körössényi Ta­más szobrászművész alkotá­sa Nádasdy Ferencet, a híres fekete béget ábrázolja, jobb­kezében egy török dárdával. A fegyver árnyéka egyben a szobor talapzatán kiképzett napóra mutatója.­­ Feltárták a régészek az első székesfehérvári királyi palota maradványait. A te­lepülés történelmi belváro­sában, a székesegyház kör­nyékén megtalált négyzetes alakú kővár feltehetően a XI. században épült. A lele­tek, valamint a falmaradvá­nyok tanúsága szerint a XIII. század végéig szolgált ural­kodói szálláshelyül. Óbudai vigasságok Óbudai vigasságok címmel különböző kulturális prog­ramokból álló sorozatot ren­deznek július 13-tól augusz­tus 19-ig, minden szombaton és vasárnap a III. kerületi Fő téren. Szombatonként 11 órakor a Micimackó című gyermek­­műsor látható, 16.30 órakor pedig Vásári komédiát lát­hatnak az érdeklődők, mind­kettőt a Színművészeti Főis­kola hallgatóinak előadásá­ban. Vasárnaponként 18 óra­kor — szintén a főiskolások tolmácsolásában — vidám műsor látható, Comedia dell’ arte címmel. Állandó prog­ramok is lesznek a téren: 11 és 19 óra között népi ipar­­művészeti vásár, 14-től 16 óráig pedig századeleji ját­szóház várja a látogatókat. Több programot rendez­nek a Zichy-kastély kertjé­ben is (Fő tér­ 1.): július 20-án és 27-én 20.30 órai kezdettel fiatal cigányprímá­sok mutatják be műsorukat Ördög bújt a vonóba címmel. Augusztus 3-án 15 órakor a Bakfark Consort lép fel, 4-én és 10-én 20.30 órakor Hacki Tamásnak és vendégeinek koncertje hallható, 10-én 14.30 órakor pedig a Mákvi­rág együttes lép színpadra. A Tamayo — Salvador Fla­menco duó műsora 17-én 11 órakor hallható, 19-én pedig népzenei napot rendeznek a kastély kertjében. PÉNTEK, 1985. JÚLIUS 12. NÉPSZAVA Összefoglaló a könyvhétről így látták a kereskedők Az idei ünnepi könyvhetet közvetlenül követő gyorsje­lentés után mostanra elké­szült az Állami Könyvter­jesztő Vállalat összefoglaló jelentése is. Ismeretes, hogy az idén két nappal rövidebb volt a könyvhét a korábbiak­nál, s az ünnepi kiadványok száma is csökkent. A tavalyi százharminccal szemben most csak hetvennyolc új­donság jelent meg. Az ere­deti gondolatnak megfele­lően az idei könyvhét első­sorban ismét a kortárs ma­gyar irodalom ünnepe volt. A kiadványok több mint hat­van százaléka élő magyar író munkája. Az Állami Könyvterjesztő Vállalat közvélemény-kuta­tást rendezett boltvezetői kö­rében, s a nagy többség he­lyeselte a könyvhét időtar­tamának és a kötetek számá­nak csökkentését. Vélemé­nyük: a vásárlói érdeklődés úgysem tartana tovább; a könyvheti könyvek úgyis ha­mar elfogynak. A válaszok összegzői e véleményekhez a­­ következő megjegyzést fűz­ték: „...a vásárlók érdeklő­dése valóban nem tartható ébren túl hosszú ideig, s a könyvheti újdonságok egy része elfogy az első napok­ban. Irreális — kereskedelmi szempontból pedig gazdaság­talan — elképzelés lenne azonban, ha azt várnánk, hogy a könyvheti újdonsá­gok teljes választéka az utol­só percig, valamennyi bolt­ban kapható legyen.” A kereskedők­­ szerint a könyvheti lista tematikai összetétele találkozott a vá­sárlóközönség egyre megosz­tottabb érdeklődésével; a ve­vők többsége elégedetten tá­vozott a könyvárusítóhelyek­ről. Ezt igazolják a szám­adatok is. Az Állami Könyv­­terjesztő Vállalat által a könyvhéten eladott könyvek forintértéke 4,1 százalékkal, összpéldányszámuk pedig 1,5 százalékkal volt nagyobb a múlt évinél. Az újdonságok számának csökkentése elle­nére is! Persze nem feled­hetjük, hogy az ünnepi könyvhéten nemcsak az ak­korra megjelenő kiadványo­kat árusítják, hanem a meg­előző hetekben könyvesbol­tokba kerülteket is. Mindezek ellenére a könyvkereskedők úgy vélik, hogy számos könyvheti kö­tet példányszáma lehetett volna magasabb. Vélemé­nyük sze­nt a hetvennyolc újdonság mintegy 58 száza­lékát a kapottnál nagyobb példányszámban tudták vol­na eladni. A vállalat megfo­galmazása szerint: „Ez évben is problémát okozott a reális­­ példányszámok kialakításá­nál a könyvheti jegyzék ké­sői kézhezvétele. A példány­számok módosítására az idén sem volt lehetőségünk.” Javaslatuk: a kijelölt könyvek jegyzékét már az előző év novemberében kap­ják meg a könyvterjesztő vállalatok, hogy felülvizs­gálhassák és időben módo­síthassák példányszámigé­­nyüket. Továbbá: a jegyzék­re csak olyan művek kerül­jenek, amelyekből a propa­ganda hatására fokozódó vá­sárlói igényeknek megfelelő példányszám­ biztosítva van. Mindehhez járul még az a javaslat, hogy a könyv ünne­pe az ideihez hasonlóan to­vábbra is öt nap legyen, az ünnepi kiadványok reális száma 60—80 mű, s az új­donságok összetétele iránti igény változatlanul: „zömé­ben közepes árfekvésű, mai magyar, első kiadású szép­­irodalmi és ismeretterjesztő művek”. Megszívlelendő ja­vaslatok, lévén, hogy könyv­­kereskedőktől származnak, akik tapasztalataikat, infor­mációikat közvetlenül a vá­sárlóktól, az olvasóktól kap­ják. (mátyás) Táncfigurák Folklórprogram a Dominikánus Udvarban Vajon afféle pörgekalapos, piros csizmás, árvalányhajas „hagymás magyar” tánc, amelynek „originale” csikós­gulyás stílusához fütyülős barack is dukál? Szerencsére nem! Szerencsére a rende­zők, a budapesti Szabadtéri Színpadok Igazgatósága, s a helyszín — a Hilton Szálló Dominikánus Udvara —, de legkivált az előadók: a Zsu­­rovszky Zoltán vezette Ko­dály Kamara Táncegyüttes és kísérője, Ökrös Csaba és együttese tökéletes garancia volt arra, hogy a magyarok­ból, s többségében­ külföl­diekből álló közönség, eredeti népzenére, eredeti néptáncot lásson. Mégpedig magas mű­vészi kivitelben. A derűs, hangulatos est mindkét részében egyenlő arányban oszlottak meg a tánc- és zeneszámok, sőt, az utóbbiak részenként is szim­metrikusan ékelődtek a lát­ványos néptáncképek közé. Csaknem ugyanilyen szabá­lyosság érvényesült az alko­tók megválasztásában is. Mindkét részben helyet ka­pott egy-egy régi koreográ­fia a mestertől, Tímár Sán­dortól, jelezve, hogy Zsu­­rovszky és társai éppen az ő hatására léptek arra az útra, amelyen a folklór és a szín­pad kapcsolatát, vagy az eredetiség és a feldolgozás viszonyát illetően ma is jár­nak. S hogy merre tartanak, ar­ról már a saját munkák ta­núskodnak. Zsurovszky Szat­mári­­táncai, Dél-Alföldi Olá­hosa vagy a bensőséges-att­raktív Gyimesi táncok; Far­kas Zoltán lendületes-friss Duna menti táncai, továbbá a közös remekmű, a Párhu­zam, amely a társulat eddigi történetében a sajátos művé­szi profilt is jelképezi Az arányos szerkesztéssel, valamint a szerzők s műfa­jok váltogatásával nemcsak a műsor belső egyensúlya született meg, de az előadói gárda folyamatos cserélődé­se, a női, férfi- és csoport­táncok egészséges váltakozá­sa is megvalósult. Pedig ta­lán éppen ez volt a legnehe­zebb, hiszen gondoljuk csak el, mekkora feladatot jelent­hetett összesen hat párral, azaz tizenkét táncossal (s rá­­adásul mindig ugyanazzal a tizenkettővel) megőrizni az előadás állandó lendületét, s a legvirtuózabb táncok egy­másutánjában mindvégig egy szinten tartani a techni­kai színvonalat, a kifáradás ■ nak még a látszatát is elke­rülve ! Nos, a prímás Ökrös Csa­ba, a remek cimbalmos Ba­logh Kálmán, az énekes Be­­recz András s a zenésztársak segítségével a Kodály Kama­ra Táncegyüttesnek mindez sikerült. S ezzel ismét igazo­lódott, hogy az intim hangu­latú, egyéniségekben és kis formációkban gondolkodó színpadi néptáncművészet is képes igazi értékeket felmu­tatni anélkül, hogy pusztán idegenforgalmi látványosság­gá válnék. Kaán Zsuzsa Pedagógus képzőművészek nyári tábora Gyulán A pedagógusok szakszerveze­te az idén is országos nyári tábort szervez a pedagógus képzőművészek számára Gyulán. A július 15-én kez­dődő 3 hetes eseményről dr. Marsy Gyuláné, a Gyulai Városi Tanács művelődési osztály vezetője elmondta, hogy 46 alkotókedvű óvónőt, általános és középiskolai ta­nárt, de néhány főiskolai ok­tatót is várnak az 1972 óta nyaranta megrendezett tá­borba. A programban a tovább­képzést a rajzpedagógiai elő­adások szolgálják, amelyeket szakemberek tartanak. A tá­borozók munkáiból pedig — főleg festmények, szobrok — tárlatot rendeznek először a megyei, majd az országos ki­állítótermekben. m. n.

Next