Népszava, 1987. szeptember (115. évfolyam, 231–257. sz.)

1987-10-07 / 236. szám

NÉPSZAVA 1­987. O­KTÓ­B­E­R 7., SZ­E­RD­A Bemutatjuk Szovjet-Litvániát Bemutatjuk Szovjet-Litváni­át címmel nyílt nagyszabású kiállítás kedden a debreceni ifjúságpolitikai klubban. A Litván Szovjet Szocialista Köztársaság gazdasági, tu­dományos és kulturális ered­ményeit bemutató tárlat Debrecenben október 17-ig látogatható, azt követően pe­dig a fővárosban kerül kö­zönség elé. A Litván SZSZK Minisz­tertanácsa, a Magyar—Szov­jet Baráti Társaság, a bu­dapesti Szovjet Kultúra és Tudomány Háza, valamint a Hajdú-Bihar Megyei Ta­nács által rendezett kiállí­tás megnyitója előtt tartott sajtótájékoztatón Jonas Ra­­manauskas, Litvánia köny­­nyűipari minisztere emlékez­tetett arra, hogy Hajdú-Bi­har megyét és a Litván Szovjet Szocialista Köztár­saságot hagyományokban bővelkedő testvérterületi kapcsolatok kötik össze. Harminc magyar, illetve litván település, intézmény és vállalat tart fenn csak­nem két évtizede közvetlen kapcsolatot, amely napjaink­ban tovább bővül: a kultu­rális együttműködés mellett az utóbbi években a terme­lési tapasztalatok cseréje­­ kiterjedt. Különösen példa­adónak ítélte a miniszter a Debreceni Ruhagyár és a litván Lalija Ruhaipari Egyesülés együttműködését. A tájékoztatót követően a miniszter és Szabó Imre, a Hajdú-Bihar Megyei Tanács elnöke megnyitotta a kiál­lítást. Jelen volt Bíró Gyula, a Magyar—Szovjet Baráti Társaság főtitkára, részt vet­tek az ez alkalomból — a debreceni üzemek meghívá­sára — hazánkban tartózko­dó litván vállalati küldöttsé­gek tagjai. Délután a debre­ceni újkerti Barátság park­ban felavatták Algirdas Bo­­sas klaipedai szobrászmű­vész Szöcske című köztéri szobrát. Csehszlovák—magyar területfejlesztési bizottság A bős—nagymarosi vízmű építésének helyzetéről is ta­nácskozik keddtől a szlová­kiai Rozsnyón a csehszlovák —magyar gazdasági és mű­szaki-tudományos együttmű­ködési vegyes bizottság mel­lett létrehozott területfej­lesztési bizottság. A bizottság ülésén szó lesz még a határ menti területek 1990-ig szóló gazdasági-tár­sadalmi fejlesztéséről, a ke­let-szlovákiai kerület, vala­mint Borsod-Abaúj-Zemplén megye együttműködéséről, a határ menti turizmus bőví­tésének lehetőségeiről és környezetvédelmi problé­mákról is. A háromnapos ülést Jan Ferianc, a szlovák tervbi­zottság elnökhelyettese és Jantner Antal, magyar épí­tésügyi és városfejlesztési miniszterhelyettes vezeti. Savas eső betegíti a fákat Nemzetközi tanácskozás az erdőkről Erdő a változó világban címmel kétnapos tudomá­nyos tanácskozás kezdődött kedden a MTESZ székházá­ban. A rendezvényt — ame­lyen a hazaiak mellett bel­ga, bolgár, csehszlovák, NSZK-beli, osztrák, spanyol és szovjet erdészeti szakem­berek vesznek részt — Her­­pay Imre, az Országos Er­dészeti Egyesület elnöke nyitotta meg. Ezt követően a hazai és külföldi előadók azt ismertették, hogy miként módosul az erdők világa a sokféle hatás következtében, és a szakembereknek mi­lyen teendőik vannak a fa­állomány fenntartásával, továbbfejlesztésével kapcso­latban. Elhangzott, hogy hazánk Európa viszonylag jól erdő­sített területei közé tartozik, összesen több mint 1,6 mil­lió hektáros az erdőterület, félmillió hektárral nagyobb mint negyven esztendeje. Az ezredfordulóig további 150 ezer hektáron telepí­te­­tenek erdőt, s ezzel az or­szág faanyag-szükségletének 70 százalékát a hazai er­dőkből elégítik ki. Napjainkban mind több szó esik arról, hogy a kör­nyezetszennyezés jelentős károkat okoz az erdőkben. Mint a szakemberek el­mondták, a fák betegségét mindenekelőtt az üzemekből és az erőművekből származó ólomoxid és kéndioxid idézi elő. Különösen veszélyezteti az erdőket, ha ezek a gázok a csapadékkal keveredve sa­vas esőként jutnak a talaj­ba. A savas eső hatására ugyanis megváltozik a talaj kémhatása, s a mikroorga­nizmusok elpusztulnak. A jelenség következménye az, hogy a fák kevesebb táp­anyaghoz jutnak, s emiatt lombkoronájuk megritkul. A betegség Európában el­sősorban a tűveletűeket ve­szélyezteti, de más fafajokat is. Hazánkban a tölgyesek 10-15 százalékát érte a kör­nyezeti ártalmak miatt ká­rosodás. A Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Miniszté­rium Erdőrendezési Szolgá­lata az erdők állapotválto­zásának rendszeres figye­lemmel kísérésére az idén 1 100 olyan modellterületet választott ki, ahol valameny­­nyi hazánkban honos fafaj megtalálható. A modellterü­­leteken minden év augusz­tusában vizsgálatokat vé­geznek, s az új információ­kat összehasonlítják a ko­rábbi adatokkal. Beszámoltak a tanácskozá­son egy másik vizsgálati módszerről is, amelyet már három esztendeje végeznek az erdészek. A hazai erdő­terület tíz százalékán rend­szeresen felmérik a károkat. Az eddigi tapasztalatok sze­rint hazánkban a fák nem pusztulnak rohamosan, álla­potukra inkább a változat­lanság jellemző. Né­hány területen pedig — például a tatai medencé­ben és Ajka környékén — a levegő porszennyeződésé­nek megszüntetése, illetve csökkentése miatt egészsé­gesebbek lettek az erdők. Tévedtem tehát, de kíván­csi vagyok arra, hogy azok, akik raktárnak használják az ifjúsági házat, akik hagy­ják kidőlni az elhagyott is­kola falát ahelyett, hogy öre­gek napközi otthonává ala­kítanák át kevés költséggel, sok társadalmi munkával, akik a közterületek, középü­letek karbantartását elha­nyagolják, azok, akik — vá­lasztott vezetők lévén — azt hangoztatják, fittyet hányva minden demokratizmusra és mindenkire, hogy „úgyis úgy lesz, ahogy mi akarjuk”, azok mikor ismerik be a té­vedéseiket? Jóska csak kétszer ment el horgászni,­­vagy ahogy ő mondja, halászni, és most bűnhődik.. . A falusi embernek nem azért kell a kocsma, hogy ott leigya magát. Ellenkezőleg! Azért megy be, mert ott le­het a híreket összegyűjteni. A megyei lap, az országos napilapok és a szaklapok in­formációi mellé kellenek a szűkebb haza hírei is, így például az, hogy kinél van borjú, fejős tehén, malac, hízó, ló, széna, kukorica és sok egyéb eladó. Természe­tesen a világ dolgai is terí­tékre kerülnek. Mindezek ismeretében a más községek­ből „üzletet csinálni” jövők is ebbe az intézménybe, a „becsületsüllyesztőbe­’ tér­nek be elsőként, hogy infor­málódjanak. A falusi kocs­ma mindettől olyan, mint az újságírásban az MTI, a kocs­­máros pedig felér egy jó szerkesztővel. Hála a „rekonstrukciós programnak”, az ég-i italbolt, a „hangulat-karbantartó vál­lalat” is megfiatalodott, kor­szerűsödött. Televízióval, kárpitozott székekkel, rex­­asztallal, sakk­kal próbálják maradásra bírni a vendéget. Pista, a főnök, néha a kazet­tás magnót is bekapcsolja, hogy egy kis lakodalmi rockot adjon a sör és a többi innivaló mellé. Érkezésem­kor épp a legújabb szerze­mények forognak. Üdvözöl­jük egymást, lehalkítja a ké­szüléket, aztán közli: — Meghívtalak egy üveg borra. Mindjárt hozom — teszi hozzá, majd néhány percre elnyeli a pince. Nem maradok addig sem magamra, hisz az egy keze­men bőven megszámlálható helyi értelmiség egyik kép­viselője, „B. B.” (a találé­kony népnyelv az első B.-t jelzőként — bunkó — ra­gasztotta a másik elé) szólít meg. Mint üres buksza a farzsebből, úgy bukik ki be­lőle a szó: — Pont egy ilyen újság­íróféle kellett volna nekem. Szakdolgozatot írtam, leg­alább stilisztikailag meg­fo­­galmazásilag megnézted vol­na .. . — Miért nem szóltál? — Aaa, tudod, nem ér rá az ember... Mindig menni kell... Meg nehezebb is ta­nulni már ebben a korban — mondja negyven éve min­den tapasztalatával, majd tölt magának a söréből, kor­tyol egyet, aztán hallgatunk néhány percet. Nem akarom kérdezni tőle, hogy miért mennek el a fiatalok a tsz­­ből, nem tudakolom, hogy Jóskát, a buszvezetőt miért bocsátották el, és nem aka­rok egyebet sem megkérdez­ni, mivel már választ kap­tam azoktól, akiknek a jél­szava és a hallgatása is töb­bet mond, mint esetünkben akárhány mondat. Témát váltok ezért. — Jövőre lesz a volt alma materünk jubileuma, s ebből az alkalomból emlékkönyvet adnak ki. Onnan tudom — magyarázom —, hogy fel­kértek egy írásra. — Jó volt az a gimnázium, hallod, de azért azt a te apád, meg az enyém sem merte megcsinálni, mert nem volt hozzá erkölcsi alap­ja­, amit most megcsinálunk. Én is most, hogy jártam eb­be az iskolába, vittem a ta­nárnak két szép harcsát . . . Mégsem mindegy, hogy egyest vagy kettest ír be az indexembe. A számláról kérdezném — bár tudom, hogy 180 forint az említett ragadozók kilója —, de nem teszem, mert a választ tudom, Pista pedig közben feljött a pincéből, töltött is már, bekapcsolta a magnót, s a Betli trió szi­rupos csacska éneke betölti a helyiséget: „Az egyiknek sikerül, a másiknak nem ...” Ékes László Dallos Ferenc köszöntése Dallos Ferenc, nyugalmazott miniszterhelyettest, a Mi­nisztertanács Tanácsszervek Osztályának volt vezetőjét 80. születésnapja alkalmá­ból kedden köszöntötték. A kormány üdvözletét és jókí­vánságait Horváth István, a Minisztertanács elnökhe­lyettese tolmácsolta és átad­ta a kormány ajándékát. Meleg hangon emlékezett meg Dallos Ferencnek az államigazgatásban eltöltött több évtizedes eredményes munkájáról. Az ünnepségen részt vett dr. Papp Lajos ál­lamtitkár, a Minisztertanács Tanácsi Hivatalának elnöke és Budzsákk­a Mátyás, az MSZMP KB közigazgatási és adminisztratív osztályá­nak helyettes vezetője. (MTI) Csokonai-díj Szabó Magdának Születésnapja alkalmából Csokonai-díjjal tüntette ki Szabó Magda írót, a város szülöttét a Debreceni Váro­si Tanács. Kedden, az át­adási ünnepséget követően Szabó Magda író-olvasó ta­lálkozón vett részt, majd az Ady Endre Gimnáziumban, a KPVDSZ Művelődési Ház­ban és az Újkerti Általános Művelődési Központ Könyv­tárában találkozott olvasói­val. (MTI) Láthatatlan felújítás Az áru nem kiabál. Ez a találó megállapítás egy vas­utastól származik, s nem árt figyelembe venni a pálya­udvarok felújításakor. Elvégre kétféle pályaudvart kü­lönböztetünk meg: a teherpályaudvart és a személy­­pályaudvart. A ferencvárosi rendező pályaudvar kor­szerűsítése szép csendben folyik, még akkor is, ha a népgazdaság számára különös fontosságú. A Keleti pályaudvar felújítása viszont százezrek szeme láttára történik. Fogalmazhatnék úgy is: a vizsga nyilvános. — Először is egy félreér­tést szeretnék eloszlatni — mondja Sára Sándor műsza­ki ellenőr. — A Keleti pá­lyaudvaron nem a hagyomá­nyos értelemben vett felújí­tással találkozhat az utas. Itt szó sincs festésről, mázolás­ról, vagy éppen állványozás­ról. A legfontosabb felada­tunk, hogy egy Dominó 70. típusú biztosítóberendezést létesítsünk. A kívülálló számára nem sokat mond ez a szakszerű megfogalmazás. Úgy talán már közérthetőbb, ha hoz­zátesszük, hogy általa szű­nik meg a kézi váltóállítás. — A jelenlegi berendezé­sek több évtizede működnek már — magyarázza Szabó István állomásfőnök. — Nem csoda, hogy elhasználódtak, balesetveszélyessé váltak. A Polónia expressz két évvel ezelőtti balesete is ezt iga­zolja. Az átépítés halasztha­tatlanná vált. A vágányok még érintetlenek A munkálatok április óta tartanak. Eközben a vonatok jönnek-mennek. A Keleti — a Nyugati mellett — a leg­fontosabb személypályaud­varunk. Huszonnégy órán­ként 200—220 nemzetközi és belföldi szerelvény fordul meg itt. És a nyári napokon 80—100 ezer ember. De a felújítás szinte senkinek nem tűnik fel. — Csak csodálkoznak az emberek — jelenti ki Né­meth Ágnes személyszállítá­si vezető. — Végigsiklik a tekintetük a tizenegy érin­tetlen vágányon, és nem ér­tik, miért indul a szokásos­nál kevesebb vonat. Hu­szonnyolc szerelvény ugyan­is most máshonnan indul, és máshova érkezik. — A felújítás alatt ezek­nek nem találtunk helyet az állomáson — mondja Sza­bó István. — Nincs, ahol fel­készülnének az indulásra. — Miért nem folytatják rögtön az útjukat? — Ha a beérkező vonato­kat azonnal elindítanánk, ugyancsak háborognának az utasok. Joggal. Két út kö­zött mindenképpen sort kell keríteni a takarításra, a karbantartásra. Németh Ágnes azt mond­ja, hogy az idén mindössze egy utaspanaszuk volt. Ez, persze, nem jelenti azt, hogy több bosszúságra nem adott okot a felújítás. — De kitűnik belőle — mondja —, hogy az utasok megértették: az ő érdeküket is szolgálja az átépítés, s nemcsak a vasutasok mun­káját könnyíti meg. — Mindenesetre vegyük számba, mekkora ára van a korszerűsítésnek — fag­gatom a személyszállítási ve­zetőt. — Mennyit késnek mostanában a vonatok? — Tegnap például 15 perc volt az egy vonatra jutó ké­sés. A szerelvények 92 szá­zaléka pontosan érkezett, de a többi sem az állomás fel­újítása, hanem a pályaépíté­sek miatt maradt el a me­netrendtől. Jövőre a jelenleginél is kevesebb vonat indul a Ke­letiből. Elsősorban az úgy­nevezett hivatásforgalom, vagyis a munkásvonatok szá­ma csökken, a nemzetközi expresszek maradnak. — Jövő májustól a csar­nok vágányait újítjuk fel — magyarázza Gál István, a MÁV fejlesztési osztályveze­tő-helyettese. — A munka előreláthatóan egy évig tart. Eredményeként az öt régi helyett négy új vágány lesz a csarnokban. A peronokat magasabban helyezzük el, hogy könnyebb legyen a fel­és leszállás. A korszerűsítés ára A jóváhagyott tervek sze­rint 541 millió forintba ke­rül a váltóberendezés cseré­je. De nem az egész átépí­tés. Az utasok közérzetét ja­vítandó, a külső peronok fölé is tető kerül. Több mint 300 millió forintért. — Miért ez a mellbevágó összeg? — kérdezem az osz­tályvezető-helyettest. — Minden tetőt műemlék­­jellegű oszlopok tartanak majd. Nincs miért tagad­nunk, ára van annak, hogy a pályaudvar egységes képet nyújtson. A gyorsaság és a bizton­ság mellett lesz még egy vi­tathatatlan előnye az új biz­tosítóberendezésnek, mun­kaerő takarítható meg általa. És ez nagy szó, mert végre olyan munkahelyet számol­hatnak fel, ahova mindig is nehéz volt embert kapni. A csarnoktól néhány száz méterre a sínek között áll az 1-es számú állítóközpont. A jelenlegi. — Mi csak toronynak csú­foljuk, mert magasabb a többi épületnél, hogy belás­suk a környéket — mondja az egyik váltókezelő. Nem látszik különösebben erős­nek. Nem is nagyon értem, miért számít nehéz fizikai munkának egy irodában dol­gozni. Azt még csak belá­tom, hogy nagy a felelőssége. Egy rossz mozdulat, és kész a baj. Az automata váltóbe­rendezés átvállalja majd ezt a felelősséget, kizárja a hi­­bázás lehetőségét. Azz erőpróbától a vezérlőteremig Alattunk sínek mindenfe­lé. A vonatok mozgását a 27 kézi állítású váltó határoz­za meg. — Egy szerelvény előtt át­lagosan nyolc váltót kell át­állítani, amíg befut a pálya­udvarra — meséli Fazekas Vilmos, miközben könnye­dén húzza fel a váltó kar­jait. Gyakorolhatta eleget ezt a munkát. Mint megtudom, egy műszakban legalább két­száz váltót kell átállítania. — Egy kar 100—120 ki­logrammot nyom, amikor fel kell emelni — mondja egy­szerűen, inkább csak a szak­szerű tájékoztatás kedvéért. — Hogyan bírja? — kér­dezem. — Kikészül a láb. — És a kéz? — Az megszokta már. A régi gőzmosoda épülete is az átváltozás időszakát éli. Ez ad helyet hamarosan az automata váltóberendezés központjának. A földszinten klimatizált jelfogótermet ala­kítanak ki. Még nem készült el, de már most olyan, akár egy telefonközpont. Az eme­leten lesz a vezérlőterem, ahol villogó lámpák és gom­bok sokasága előtt ülnek majd a jövő váltóállítói. És ez a jövő már nincs is olyan messze. Két év múlva je­lenné lesz. Varga Zsolt Naponta kétszáz-kétszázhúsz vonat Műemlékjellegű oszlopok tartják majd az új Teknős Miklós felvételei tetőt iS 5

Next