Népszava, 2007. március (134. évfolyam, 51-76. szám)
2007-03-03 / 53. szám
SZÉP SZÓ Egy „ráadás” fotográfusnő Martos Gábor Amikor idén januárban két hónap után becsukott az Ernst Múzeumban a (M)érték - Világhírű magyar fotográfusok című kiállítás, amelyen Brassai, Robert Capa, André Kertész, Moholy- Nagy László és Martin Munkácsi fényképeinek eddigi legbővebb válogatását tekinthette meg a hazai közönség, akkor néhány tanulság szinte azonnal levonható lett. Az egyik, hogy a magyar fotóművészek legkiválóbbjai joggal foglalnak el nem akármilyen helyet a műfaj világtörténetében. A másik, hogy erre a művészetre mekkora „kereslet” van idehaza is: az öt világhírűvé lett magyar származású fotográfus tárlatát több mint húszezren tekintették meg, többen, mint korábban bármikor bármilyen más fotókiállítást. Harmadrészt pedig, hogy a magyar fotográfiának bizony van idehaza egy múzeuma, a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum, amelynek hatalmas gyűjteménye világhírű. Mármost a fentiek nyomán két kérdés is felvetődhet: egyrészt, hogy mi van a (M)értéktárlaton bemutatott ötnél kevésbé világhírű magyar fotográfusokkal, másrészt meg, hogy vajon az Ernst Múzeumban megfordult több mint húszezer látogató közül vajon hányan jártak már valaha a kecskeméti múzeumban? Vagy ha nem is jártak, legalább tudják-e, hogy ott a hazai fotográfia legkorábbi kezdeteitől, az 1840-es évek elejétől máig csaknem egymillió eredeti pozitívot, negyedmillió negatívot, 150 ezer diát őriznek, hogy legalább negyvenezer fotográfiával foglalkozó személy életrajza szerepel az adatbázisukban? És akkor arról nem is szóltunk, hogy gyűjteményüknek mind nagyobb része érhető el a neten is digitalizáltan. Ha azonban valaki most felmegy a múzeum honlapjára, ott nem a valóságot fogja találni a „jelenleg látogatható kiállításunk” cím alatt, ami ezzel szemben az, hogy Máté Olga képeiből látható bemutató a kecskeméti múzeumban. Máté Olga 1879-ben született, 21 éves volt, amikor megnyitotta első műtermét, 1907-től két éven át Berlinben tökéletesítette a tudását, majd hazatérve rendszeres résztvevője lett a hazai és a nemzetközi fotókiállításoknak. 1912-től a Veres Pálné utcai műteremlakásában dolgozott; a Tanácsköztársaság bukása után itt bújtatta Lukács Györgyöt, amíg az üldözött filozófust ki nem menekítették az országból, s itt készítette híres portréit Kaffka Margitról, Balázs Béláról, Babits Mihályról, Osvát Ernőről, és persze férjéről, az első világháború alatt fiatalon elhunyt Zalai Béla filozófusról. Portréi mellett készített város- és épületfényképeket, valamint több reklámfotót is. Kapcsolatai révén az egyik első fényképész volt, aki hazai tánc- és mozgásművészeti előadókat örökített meg, sok aktfelvételt is készített, de kora mindennapi életének megörökítésére is szívesen vállalkozott. Nem lett ugyan olyan világhírű, mint az Ernstben látott öt kortársa (igaz, amikor ők Nyugatra távoztak, ő itthon maradt), de nagyszerű fotóművész volt, aki úgy is jelentőset alkotott a hazai fotográfiában, hogy élete utolsó húsz évében (1961-ben halt meg) szinte már kezébe sem vette a fényképezőgépet. De amit addig csinált, annak egy - mindenféle értelemben jó - része most éppen látható Kecskeméten. Megér egy kirándulást. Máté Olga: Két dáma kutyával (1918) egy flekk Ficsku Pál Van egy álmom a magyar irodalom megmentésére. Hogy megalakítjuk a Magyar Irodalmi Ligát. Könyvkiadók lennének benne, saját istállóval. Úgy működne, mint az NB I. Lenne profiliga, másodosztály (Tirpák csoport, Pannon csoport), járási, körzeti bajnokság, kerületi csoport, társasházbajnokság. A tizenkét csapatos profiligában ,,istállónként” 24 író szerepelne, fix fizetésért és mondatpénzért. Egy közepes író mondjuk havi hárommilliót keresne, aláíráspénz húszmillió, ajándék lakás Parnasszusra néző lakóparkban, autó az élménygyűjtéshez, számítógép, korlátlan internethasználat, satöbbi. Sztárok lennének az írók. Olyanokat tudnának leírni, hogy: haza és haladás. Földet vissza nem veszek. Nindzsa teremtésben vesztes, csak én. Máma már a gumibot is aluszik, nem halad tovább. Egy jó mondat tízezer forint lenne, egy szép szonettért járna százhúszezer. Hasonlat ötezer, jelzőpénz kettő. Lenne pontpénz is. (.) Tizenkét istálló huszonnégyes kerettel, az 288 író. A másodosztállyal együtt 864. Ennyi író élne a létminimum felett. Az állam jóvoltából. Létrejönne a kiadó rekonstrukciós program, minden kiadó háromszázmilliót kapna. Beszállna az OTP (a lila gőzösöket támogatná), a T-Com, a MÁV, a Tirpák csoportot a Borsodi Sörgyár szponzorálná, a Pannont a Soproni Ászok. No így gondolom én a jövőt. Vasárnap reggelenként a napilapok így tudósítanának: Osiris Kiadó-Móra Kiadó: döntetlen. Budapest Sportaréna, 12 435 néző. Jók: Lázár E., ill. Janikovszky E. Magvető- Palatínus: döntetlen. Kongresszusi Központ, 5264 néző. A Magvető frontembere, Kertész hiányzott, külföldi próbajátékon van. Az Európa Kiadó meccse elmaradt, a Liga még vizsgálja, szerepeltethet-e a kiadó ennyi idegenlégióst. Persze az utánpótlásra is gondolni kell. Egymilliárdból beindulna a Bozsik program, Bozsik Péter vezetésével. Legyen az irodalom a szenvedélyed. Ne szívj, ne igyál, költsd a zsebpénzedet könyvre. Hát ilyeneket szoktam én álmodni hajnalonta. A Magyar Irodalmi Liga tervezete 2007. MÁRCIU SZENTGYÖRGYI RITA Valami szerethetőt szeretne letenni a mozgóképek bőségasztalára az angol Peter Webber. A számos díjra jelölt Leány gyöngy fülbevalóval rendezője nem tudott ellenállni a csábításnak, hogy visszatekintsen a krimiirodalom és mozitörténet legnagyobb szörnyetegének múltjára. A pályafutását dokumentumfilmesként kezdett Webber esztétikai műgonddal, a vámpírtörténetek és a hitchcocki borzongás elegyítésével készítette el a Hannibal ébredése című horrorthrillert, melyet a hazai mozik március 8-án mutatnak be. Az emberevő sorozatgyilkossá váló litván árva bosszúhadjáratát a II. világháborúban elszenvedett kegyetlenségekkel magyarázza a nagy sikerű Hannibal Lecter-regények írója, Thomas Harris, aki elsőként vett részt forgatókönyvíróként a filmváltozatban. A Hannibal mozilegenda (A bárányok hallgatnak, Hannibal, A vörös sárkány, Hannibal ébredése) felett a hollywoodi filmmogul, Dino De Laurentis és felesége, Martha De Laurentis producerek bábáskodnak. Anthony Hopkins Hannibal-nimbuszával a huszonhárom esztendős Gaspard Ullielnek birkózott meg, akit A hosszú jegyesség című Jeunet-filmben Audrey Tautou partnereként fedeztek fel. Az angol-franciacseh produkcióban készült Hannibal ébredése európai premierjét a nagy sikerű amerikai fogadtatás után Prágában tartották. Peter Webber rendező a bemutató előtt nyilatkozott a magyar és a cseh sajtónak. - A Leány gyöngy fülbevalóval művészi esztétikája után mi késztette arra, hogy ennyire eltérő műfajban tegye próbára képességeit? - A kihívás és Hannibal Lecter személye. A Leány gyöngy fülbevalóval egy kis független film volt, ezzel szemben a Hannibal ébredése igazi mainstream mozi. A Vermeer flamand festő életének képzeletbeli epizódját felidéző Leány gyöngy fülbevalóval után számtalan ajánlatot kaptam halott festők életének megfilmesítésére Leonardótól Caravaggión át Van Goghig. Mindegyikre nemet mondtam, mert más irányban akartam továbbmenni. —Milyen irányban? - Mondjuk kortárs történetek nyomában, sok akcióval, hanghatással, robbanással. A Hannibálban mindez megvan. Kevés benne a dialógus, de így is sok ahhoz képest, amit elképzeltem. Én valójában képekben szeretek elmesélni történeteket, a tiszta filmezés izgat. - Ösztönzőleg hatottak önre az előző Hannibal filmek vagy inkább elbátortalanították? - Egyedüli felelősségem az volt, hogy ne okozzak csalódást a Hannibal-rajongóknak, hogy méltó maradjak különösen A bárányok hallgatnakhoz. Nem mintha a sorozat a nagy kedvenceim közé tartozna, de A bárányok hallgatnak a maga nemében remekmű, kiváltképpen Anthony Hopkins alakítása okán. Hannibal valamiféle szintézise a zsenialitásnak és a gonosznak, ám túl egyszerű volna elintézni azzal, hogy szélsőségesen erőszakos, manipulatív, pszichopata. Thomas Harris regényein keresztül felfedeztem, hogy Hannibal az emberi létállapot metaforája a maga összes képességével és gyengeségével. Elég, ha csak azokra a diktátorokra, katonákra gondolunk, akik kínzásokat, csonkításokat végeztek a háborúkban Boszniától Irakig. - Milyen festészeti és mozgóképes hatásokat szőtt bele a film képiségébe? - Delacroix háborús freskói éppúgy beindították a képzeletemet, mint az orosz filmek vagy a francia film noir. Különösen a történet első részében Elem Az emberi létállapo Prágai találkozás Peter Webbe Eredendő gonoszság és ördögi vonzerő - A főszereplő Gaspard Ullielben éppen az a vonzó, hogy éles kontrasztot képez az érett Hannibal Lecht Evetke Van egy kis retrós hangulatú vendéglő, melyet az alapítók a francia író, költő, jazz-zenész Boris Vian regényéhez, a Tajtékos napokhoz címeztek. Vian azt írja a mű előszavában, hogy „csak két dolog van: a szerelem meg a New Orleans-i muzsika vagy a Duke Ellington-féle. A többinek el kéne tűnnie, mert a többi rút...” Minthogy most csak a laza fílinghez illő gépzene szól, szerelem se sistereg a levegőben, nézzük azt, ami kedélyesen „rút”. Közepén a „művész zongorája” áll. Azt beszélik, ez a különös instrumentum koktélokat készít a zene dallamára. Ezt ugyan nem próbáltuk ki, de messze hangzó koncerteket, vagyis hangos koktélokat „mixelnek” itt jazzfanoknak jobb estéken. A pódium a télutó sápadt, délutáni fényében úszik. Ha nincs rendezvény, a dobogó a csendesen füstölgő vendégek helye. Otthonos kuckó, ahonnan rálátni a nagy zenei etalonok képeire, az eklektikus berendezésre, mely hetvenes évekbeli családi ebédlőt idéz. Ám legkevésbé sem franciás. Ez az étlapra és az itallapra is igaz, bár rengeteg könnyű, mediterrán jellegű ételt tartanak, melyeket hófehér, négyszögletes tányérokon elegáns kompozícióként tálalnak. Vian koktéljainak sem látom nyomát, vagy csak az én étlapomból hiányzik ez az oldal. Közvetlen, barátságos, ifjú hölgy fogad, aki imád beszélgetni derűs dolgokról, mígnem a legkomorabb vendég is megenyhül, s olyan érzése támad, mintha nem is Pesten, de a világ jobbik felén volna. Tíz perc múltán megérkezik a kakukkfüves vasalt csirke zöldcitromos vajjal, díszítve friss zöldpaprikával, kígyóuborka-szeletekkel, naranccsal. Igazán szép látvány, félve nyúlok hozzá, mintha egy idillikus tájképet vágnék át késsel. Pedig csak a nagy műgonddal pácolt húst aprózom, s ahogy a nagy könyvben meg van írva, omlós, minden falatnak másként van jó íze. Ám a köret, a szappanos állagú „fáradt olajjal” telített tepsis krumpli éppolyan illúzióromboló, mint a friss zöldségek mellett a szárított petrezselyem halotti hamvai. Ettől az üde fogás komolytalan, íze, stílusa megtörik. A gyümölcssaláta mentaszirupban fürdő körte ananászkockákkal, banánkarikákkal, almával koronázva tajtékos tejszínhab födte csúcsaival valóban finom, fenséges és komoly benyomást kelt. Az alapjában jó, de vegyes színvonalú étkek különös ellentmondásait pedig feloldja Vian megfellebbezhetetlen filozófiai alapvetése, mely illik a hely szelleméhez: káprázat a világ, emlékezetünkben minden egyenértékűvé válik, a komoly és komolytalan végül már egy és ugyanaz. Tajtékos napok étterem IX., Ráday utca 3. Ebéd egy személyre 3000 Ft Viani ebéd a Tajtékosban