Népszava, 2011. május (138. évfolyam, 101-126. szám)
2011-05-21 / 118. szám
Szegvári Katalin rovata Hogy vagytok, ti régi játszótársak... ? Ma is be tudnék szerelni szelepet egy hathengeres dízelmotorba Olyan, mint volt. Szép beszédű, mosolygós, könnyed, sziporkázik, tele van tervekkel, ötletekkel, pedig fénykorában akár a szépsége is elég lett volna, hogy lubickoljon az életben. Ám mindig kitalált valamit, ami még színesebbé teszi az életét, s ha ahhoz éppen egyetemet kellett végezni, hát belevágott. Mindig több lábon állt. De mindezt nem irigyeltem tőle. Hanem akkor mit? Hogy miközben mi, képernyőn szereplő nők többségünkben szinte megállás nélkül fogyókúráztunk, sanyargattuk magunkat az áhított nádszálkarcsúságért, Zsuzsi vállalta a kilóit. Milyen igaza volt! Olyannak szerették, rajongták, amilyen volt. KZS: Katikám, csak önmagamat vállaltam. És a kilóim is én vagyok. Kérdezek valamit. Kinek írod ezt a sorozatot? Magadnak? Nekünk, régi játszótársaknak? Vagy? Ki kíváncsi még ránk? A múltat megélni volt jó és begyűjteni a tapasztalatokat. SZK: Na jó, Zsuzsi, ezt majd eldönti az olvasó. Emlékszel még arra a napra, amikor beléptél a tévébe? KZS: Az nem volt nevezetes, mert rádiósként többször is szerepeltem a tévében. De az első napomra a rádióban, arra igen. A 19-es stúdióban volt a meghallgatás. Amikor beléptem a stúdióba, elcsúsztam a fényes parkettán, és csak a mikrofonos asztal állított meg. 18 évesen így indult a pályám. A tévében először Takács Marika oldalán tűntem fel a téli táncdalszemlén, a „Made in Hungary”-n. SZK: És az utolsó napra emlékszel? KZS: Már nyugdíjas voltam, de „bedolgozóként” még rendszeresen megjelentem a képernyőn, amikor főnökváltásra került sor. Bementem a következő heti beosztásért, ám azon nem szerepelt a nevem. Érdeklődésemre egy nyiminyami válasz érkezett. Úgy éreztem, hogy egy ilyen közegben nincs keresnivalóm, így hát eljöttem, és nem néztem vissza... 2000-ben, de ahogy látom, mostanság is így hagynak elmenni munkatársakat. Emlékszem, pár nap alatt távolítottak el több mint ezer embert, s akinek a táj-kártyája az üzemorvosnál maradt, az csak biztonsági őr kíséretével, és még csak nem is vendégbelépővel, mehebtett receptet felíratni. t s* MMifc KZS: Új életet kezdtem, illetve főállásban folytattam a tanítást. Amióta az eszemet tudom, tanítok. Már általános iskolás koromban korrepetálással kerestem meg a zsebpénzemet. Nem akarok szerénytelen lenni, de azt hiszem, tudok bánni az emberekkel. Anyukám mesélte, hogy pici lány voltam, amikor a nevelőapám, egy szóváltás után, el akarta őt hagyni. Már az ajtóban állt, amikor odaszaladtam hozzá. Emlékszem, alig értem fel a kezét, hatalmas nagy lapáttenyere volt, egy ujjába kapaszkodtam. Ránéztem, és azt mondtam, ne menj el. Édesanyám haláláig maradt, és tisztességgel felnevelt bennünket. Ez volt az első hódításom. Édesapám meghalt, amikor négy hónapos voltam, és valószínű ösztönösen megéreztem, hogy még egy valaki nem hagyhat el engem. Nagyon szerettem őt, a második édesapám volt. Miután elment az MTV-ből, megalakította a ma már legendás Kertész Stúdiót, ahonnan sok, ma is a médiában dolgozó fiatal került ki. Például Krizsó Szilvi, akiből árad a szó, ha Kertész Zsuzsáról kérdezem. Meséli: Zsuzsi gyereket, felnőttet egyaránt el tud elvarázsolni derűjével, empátiájával. Ha ő volt este adásban, búcsújárás volt a bemondóstúdió előterében. Boldog-boldogtalan jött hozzá tanácsért, segítségért. KZS: Mikor a bemondófolyosói „foglalkozások” nagyon elszaporodtak, úgy gondoltam, most már érdemes lenne gazdaságosabban bánni az időmmel, energiámmal, és kijelentettem: csütörtök este 6 órakor itt és itt várlak benneteket! így született meg a Kertész Stúdió, a Kertész-gyerek tanfolyama, ahol egyaránt helyet kapott a pszichológia, valamint mindaz, amit a médiában, illetve a közszereplések során megtanultam. Minthogy kölcsönösen fejlesztettük egymást, az ő igényeik alapján nőttek ki a különböző személyiségformáló tréningek, közszereplésre felkészítő tanfolyamok. Nagy nevű és jó hírű intézmények kérték a segítségemet. A csoportfoglalkozások mellé felzárkóztak az egyéni foglalkozások. Hála istennek ezek mind a mai napig kiapadhatatlan lehetőségek! Beszélgetésünk elején azt mondtam, hogy célszerű mindazt, amit a múlt adott, hasznosítani. Immár 46 éve (!) ötvözöm, amit a médiában eltöltött időszakom, illetve a pszichológusi végzettségem megadott. Nemcsak tanítom az értelmes, kifejező beszédet, hanem a hozzám fordulókkal megpróbáljuk azt is megfejteni, vajon milyen lelki oka lehet annak, ha valaki nem tud idegenek előtt megszólalni, miért izzad, ha nyilvánosság előtt kell szerepelnie, miért akad össze a lába, ha sok ember elé kell kiállnia, netán miért dadog. A közlés belső indíttatásának akadályait kutatom akkor is, amikor olyan terápiás módszereket sajátítok el, amelyekkel meg tudjuk szólaltatni a tudatalattit, ami segít átfogalmazni a múltbéli történéseket. Új megközelítésben látjuk a dolgokat, segítséget kapunk abban, hogy előre tudjuk vetíteni a megoldást, hogy sikerüljön kijelölni a célt. Nagy segítség ez annak, akinek éppen megbuggyant az élete vagy ha túl sok göröngyön bukdácsol. Egyszer egy fiatalembernek egy privát beszélgetésben felvetettem, hogy érdemes lenne pszichológushoz fordulnia. Mire ő felcsattant: pszichológushoz nem megyek, nem vagyok én hülye! Pont az okos megy pszichológushoz - mondtam -, hogy mihamarabb megoldódjanak a problémái. Ellenállt. Én pedig megadtam magam. Jó, akkor gyere el hozzám! Hozzád szívesen elmegyek, de pszichológushoz!? Azt már nem! Pedig tudta, hogy én is az vagyok... Most éppen egy gyönyörű, fiatal lánynak szeretnék segíteni, aki dadog. A logopédusok az egyik legnehezebb feladatnak tartják a dadogás feloldását, mert általában lelki okok vannak a háttérben. A pszichológusok pedig a beszédmechanizmussal nincsenek annyira tisztában. Ezért aztán, én - kettő az egyben - egyik legizgalmasabb feladatomnak tartom. Bizakodom, mert egy ízben már jó eredményt értem el, ugyancsak egy ifjú hölggyel. Felszínre kerültek nála a dadogást kiváltó okok. A tizedik találkozásunk körül azt mondta, köszöni szépen, nem jön többet. Rájött, hogy már nincs értelme dadogni. A dadogás arra kellett, hogy felhívja magára a figyelmet, hogy észrevegyék és törődjenek vele. SZK: Nem is hirdeted magad, hogy kerülnek hozzád az emberek? KZS: Szájhagyományozós módszerrel. Nem kell hogy hirdessem magam. Akinek rám van szüksége, az megtalál, így is meglehetősen sokan fordulnak hozzám ahhoz képest, amennyi időm van. A bensőm nem enged nemet mondani annak, aki bennem bízik. Csillog a szeme, kislányos hévvel magyaráz. Boldog ember, szép kapcsolatban él, és megadatott neki a segítők öröme. Amennyit ad, annyit is kap. Persze kell a pénz is, de látszik, nem csak az anyagiak motiválják. Nem szégyelli bevallani, szereti, ha szeretik, ha megbíznak benne, ha olyan titkok tudója lehet, amit a páciensek soha, sehol, senki másnak nem mondanának el. Valaki egyszer így mondta neki: Jó, hogy vagy! Egy ember, akinek füle, szíve és lelke van. Hiába nem akar a tévéről beszélgetni, csak szóba hozom, hogy hitelességét a képernyőn alapozta meg. Azon kevés bemondók egyike volt, aki két műsorszám között nem betanult szöveget mondott. De ő ismét a rádióról beszél. Nem vitás, az volt az igazi szerelem. 40 évig tartott. Az évfordulót még a rádió Márványtermében ünnepelték. Rá két hónapra szűnt meg az utolsó műsora. Azt mondja, új idők jöttek, új emberek, új igények. Tudomásul vette, de a rádióért jobban fájt a szíve, mint a tévéért. KZS: A rádió remek embereket, lehetőségeket adott. Ott tanultam meg rögtönözni, rendszerezni, precíznek lenni. Ott éltem meg, mi az, csoporthoz, közösséghez tartozni. Az első szabad megszólalásokra Szepesi György ösztönzött. Aztán Bodnár István bízott bennem annyira, hogy csak a műsor gerincét jelölte ki, a többi az én dolgom volt. A rádióban az élő színházi közvetítések jelentették a torta habján a meggyszemet. Riportert, szerkesztőt is a rádió csinált belőlem. SZK: Mit nézel a tévében? KZS: Leggyakrabban a káváját. Időnként egy előre kiszemelt filmet. Műsorokat nem tudok neked említeni. Inkább maradok a rádiónál. Ott a zene és az okos szó. KZS: Azt nem állítom, hogy egyáltalán nem érdekel, de az érdeklődésem kimerül abban, hogy követem az eseményeket. Komoly környezeti ártalomnak, szennyezésnek tartom, hogy a csoportérdekek által diktált politika rátelepszik a hétköznapjainkra, és megnehezíti a létet. Miközben a politikusoknak a közügyekkel kéne foglalkozniuk, valójában részérdekeket tupíroznak „politikává”. A mostani pszichológus mivoltom egyébként is egyértelműen kizárja, hogy pártállása szerint ítéljek meg valakit, hisz nekem attól függetlenül kell segítenem mindazoknak, akik hozzám fordulnak. Tulajdonképpen hálás vagyok, hogy akkor és úgy ért véget a tévés pályám, mert volt időm a váltásra, arra, hogy új dolgokat tanuljak és más kerüljön a fókuszba. Ösztönösen kerestem és találtam meg azokat a tevékenységeket, amelyek teljessé tették az életemet. Orosz-pszichológia szakot végeztem, az egyiket még rádiós koromban, a másikat már tévésként jól hasznosítottam. A rádióban - a többi között - az orosznyelvlecke-sorozatok oszlopos tagja voltam, míg a tévé mellett a Kertész Stúdióban remekül kamatoztattam pszichológiai tanulmányaimat. SZK: Mikor jártál legutóbb a rádióban, a tévében? KZS: Bemondói minőségemben akkor, amikor magam mögött hagytam mindkét intézményt. Szakértőként, pszichológusként, régi időkre emlékezni, gyakran hívnak. Az új tévés épület nekem rideg falanszter. Hiányzik belőle a Szabadság téri étteremből kiáramló sült olaj szaga. Is. De ne hidd, hogy egy percig is elszomorodom. Nem a nosztalgia rovatba írom azt sem, hogy néha elgondolkozom, vajon a képernyőn keresztül hány ember életének voltam részese? Hány boldog/boldogtalan pillanatban jelentem meg az otthonokban. Tudtam-e valamit adni a nézőknek? Milyen emlékek kötődnek hozzám? Kaptam már olyan visszajelzést is, hogy „A hangjából tudom, hogy láttam már valahol!” SZK: Hogy telik egy napod? KZS: Igyekszem szépen és értelmesen élni, de a szándéknál nem mindig jutok tovább. 11 előtt nem jöhet hozzám senki, mert addig teszek-veszek, rendet rakok magamban és a környezetemben. 11-kor érkezhet az első vendég. Hangsúlyozom: nem páciens és nem beteg, hanem vendég. Sok a kötöttségem, de mégis szabad vagyok. Színházba, moziba járunk, sokat utazunk, még mindig szeretem a kalandokat, azt hiszem, sikerült megőriznem a rugalmasságomat, nyitottságomat. A minap sétáltunk a párommal, és megállt mellettünk egy autó. A lengyel vezető azt kérdezte, merre van a Szegedi út. A Pasarétről nehéz ezt elmagyarázni, ezért beültünk mellé, és navigáltuk. Egészen a Müpáig. Onnan aztán villamossal, metróval, gyalog hazabattyogtuk. SZK: Volt olyan, amit megbántál, ami felesleges volt? KZS: Nem. Amiről azt hittem, hogy az, arról is kiderült, hogy valamire jó volt. Amikor a gimnáziumban autószerelést tanultunk a politechnikaórán, azt hittem, csak elfecsérelt idő, amit ezzel töltök. Pedig nem, ma is be tudnék szerelni szelepet egy hathengeres dízelmotorba. Szóval, mostanáig nem bántam meg semmit. De talán rájöttél, nem a múltban élek. A MA a minden. Ebben hiszek. Igyekszem eszerint élni, és minden este megköszönöm a napot. Hidd el, van miért hálásnak lennem. Csak ezt kívánhatom másoknak is! SZK: Érdekel a napi politika?