Örömhir, 1924 (8. évfolyam, 2. szám)
1924-09-07 / 2. szám
2 ÖRÖMHÍR 1924 szeptember 7 ifjúság. Csak minden erőt kifejleszteni, csak minden értéket napfényre hozni! Csoda hatalom egy nép lelke. Akik a magyar sorsnak útjába tilalomfát, vagy fejfát vertek le, szemüket befogják majd a felkelő magyar dicsőség napsugara előtt. Mig a győztesek éldelegve elpusztulnak, mi a létünkért viaskodva, hatalmasan megizmosodunk, így válik javunkra a mi lezuhanásunk. Tanítóink! Csak ezt lássátok szüntelen! Csak fejlesszétek a magyar gyermek minden jó tehetségét. Lélek és test, fej és szív, gondolat és érzés, akarás és hangulat, mind-mind csodás arányúvá fejleszthető. Csak érteni kell hozzá. Művészet az oktatás. Nincs szebb, csodásabb hangszer, mint a szív, a gyermek szive; mennyi szépséges akkordot ver az ki, ha jól van hangolva. A szív az ember. Azt finom kézzel érintsétek s egy világ tárul elétek, mesés kincsek ragyognak szemetekbe. A nagy tanítók nagyszivű emberek voltak. A világ örök tanítómestere, az Úr, a názárethi jézus azért örök, azért járnak Hozzá tanulni, lábaihoz letelepedve, a különböző idők bölcsei, mert a szive, a világ üdvözitéseért, az emberi nem boldogításáért égő szive, annak végtelen emberszeretete sugalmazta tanításait. A legnagyobb bölcsesség a szeretet. A legnagyobb őrültség a gyűlölet. Szeressétek a gyermeket, szeretve tanítsátok s csodákat fogtok tenni és csodákat fogtok látni. Gyermekeink! Ti hozzátok is van szavam... Az Úré legyetek! Sziveteket adjátok át a Mesternek, ő formálja azt. Nektek szól: „akinek van, annak adatik; akinek nincs, amije van is, elvétetik tőle“. Talentumotokat kamatoztassátok és el ne ássátok!... Legyen ő a ti telketekkel! Az Úr adjon nektek szerencsét, boldogító előmenetelt! ”. „Mert evangélikus vagyok.“ Egyik előkelő testvérünk beszélte el. Kis fia együtt játszadozott a többi, hasonló korú gyermekekkel, játék közben valamin összevesztek. Apja csak arra lett figyelmes, hogy kisfiát közrefogják s kényszerítik kiabálva: „esküdj meg, esküdj meg!“... A gyermek állhatatos marad. — „Nem esküszöm, de amit mondtam úgy van, mert én evangélikus vagyok!“... Az apa gyönyörködő büszkeséggel csókolta össze derék kis fiát... A kimondott szóhoz nem kell eskü, mert evangélikus mondta. — Mert evangélikus vagyok. Nincs létjoga egyházunknak más, csak az, hogy hitében bensőséges, erkölcsében komoly, emberszeretetében messzeségeket és mélységeket átfogó, elhatározásaiban mindig Istenre néző embertípust akar és tud nevelni. Uj és jobb embert, kiben a Krisztus él, beszél, ki annyira magára öltözte, annyira lekópizálta, lemásolta magára a Jézust, hogy elmondhatja Pál apostollal: „Nem én élek többé, hanem él bennem a Krisztus!“ Tele van közéletünk a hazugság szellemével. Ahová nézünk, mindenütt ez az ármányos démoni hatalom árnyéka terpeszkedik. Nem hiszünk egymásnak. A bíró kénytelen a hamis eskü következményeire utalni, valahányszor megesketi vallomására a tanuskodót. Valamikor ez az evangélikus szellemű példaszó járta a Luther földjén : Ein Wort, ein Mann — egy szó, egy férfi; a kimondott, az adott szó egy életet jelent. Ma hol vagyunk ettől az erkölcsi életnézettől ? Szeretném, ha mindenütt hallatszanék: — mert evangélikus vagyok. Nem esküszöm, mert szavam tiszta lelkiismeretű, az Isten előtt szóló ember szava, mely erős, mint a villám, nincs annak szüksége semmi eskü nélkül is áll az megerősítésre,