Örömhir, 1925 (9. évfolyam, 4-10. szám)
1925-07-05 / 4. szám
2 1925 julius 5. ÖRÖMHÍR szakadjanak el mindentől, ami szivüknek kedves, hiszen nem engedte el az édesapja ravatalához kérezkedő fiút, ki tanítványa lett, nem engedett visszapillantani az elhagyott életkincsekre, mert ő magát adta egyetlen kincsül, a szivet egészen, osztatlanul követelte, mint ő is egészen, osztatlanul övéivé lett. Egészen osztatlanul... Testvérem, ki e sorokat olvasod, megérzed-é e szavak lelkét, kitárod-e szivedet egy szent tekintet előtt, mely néz, lát téged, felelni tudsz-é Péterrel: „Uram, én mindent elhagytam éretted“ ... Mindent?... Álljunk meg e szónál. .. Gondolkoztál valaha a fölött, hogy mibe kerül neked keresztyénnek lenni. Ne mosolyogj! Mert a keresztyénség áldozat. Ha te nem hoztál áldozatot hitedért, egyházadért, lelked békéjéért, a keresztyénséged még nem az igazi, csak másolt, imitált, mint a csinált virág; műkeresztyénség a mienk. Nézz végig a történeten... Mennyi áldozat! Az első keresztyének kibeszélhetlen szenvedések lángtengerén át mentek az örök békesség felé. Hazánkéban az evangélikusok ellen törvényt hozott a rákosi és budai országgyűlés 1523. és 1525-ben: lutherani omnes comburatur , minden lutheránus megégetendő... A gályarabság örök fájdalmas dicsősége a mi üldözött egyházunknak. Karaffa vérpadon evangélikusok feje hullott a tőkéhez. Valahol egy templomunk, egy- egy iskolánk áll, az jele, diadaljele az evangélikus szivekben élő, áldozatos egyházszeretetnek: minden köve, téglája a hívek, a szerető szivek buzgóságos szerelmének adománya. Oh hogyan épültek a mi templomaink! Boldog volt, ki egy téglacsomót vihetett fel az állványon, édes volt a seb, melyet a munka, a tenyeret feltörő nehéz építő munka okozott, dicső volt verejtéket hullatni a templomért. Harangjainkban visszacsendül múltúnk dicsősége: a gazdag tallérja s a szegény koldus garasa eggyé öntve, eggyé forrasztva cseng bennük, mintha az egybeforradó szivek intelme, buzdítása volna. .. Áldozat nélkül nincs barátság, nincs hazaszeretet, de különösen nincs egyházszeretet. Gondold végig: mit adtál te egyházadért? Mit szenvedtél Krisztusért? . . . Keresem az áldozatokat. Nem találom ... . Hallod, hogyan káromolják az élő Isten áldott nevét, melyet te áhitattal, imádkozva veszel ajkadra ?. . . S te neked egy tiltakozó szavad sincs ez ellen... Hallod? Hogyan ócsárolják vallásodat? „Se hideg, se meleg“... „Két* színű“ . . . Otromba, lelket sértő viccekkel kergetik a vért arcodba ... S te ?... Fanyarul együtt mosolyogsz, mintha nem a lelked legdrágább kincséről volna szó. Gonosz gyermek, ki édesanyja szidalmazása ellen nem tiltakozik ... Mit adtál te egyházadnak? Panaszos az adó*filléred, nyűgös az adako zásod ... Kér az egyház tőled: egy kis gondot, egy kis önfegyelmezést, egy kis lemondani tudást valami rossz szokásodról, egy kis éberséget a vigyázásban, öntudatosságot a hitvallásban, meghódolást az Ige hatalma előtt, meghajlást az imádkozásban, részvétet a nyomorba jutott testvérek iránt... S te ? Nyomorúságos mentegetőzések, szégyenletes sopánkodások mögé bújsz, mikor az egy* házad feléd nyújtja kérő kezét . . . Krisztus ma is keresi tanítványait... Itt jár és toboroz . .. Ezerszer talál*kozhatnál vele, ezerszer elébe kerülhetnél s megragadhatnád megtartó kezét, odahajthatnád válladat cirenei Simonként keresztje alá, de te úgy teszel, mintha nem látnál, nem hallanál, mikor előtted jár. Pedig az nyeri meg az életet, ki elveszti azt az Űrért. Azé a boldogság, ki annak káprázatáról le tud mondani ő érette. Az él, aki bűnös ó*emberével meg tud halni Érette. Az lép be a dicsőség sugárzó országába, ki alázatosan, önmagát megtagadva tudott szolgálni az ő kicsinyeinek.