Ország-Világ, 1968. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1968-03-20 / 12. szám

Fotó: Ars Iren — ... és hol lenne, ha nem itt töltené a napot? — Otthon, egyedül. Van egy kis szobám, de... — Egy családnál lakom, de ők egész nap dolgoznak ... _— A lányomnál... csak... sajnos, olyan veszekedés ... — Egyedül... — Nem is tudom .. . Itt, a házban jó meleg van. És tisztaság. Színes huzat a székeken és a heverőkön, fe­hér függöny, ápolt növények, a sarokban tv-készülék. Csalá­dias, otthonos, és egy kicsit óvodai hangulattal fogad a sal­gótarjáni „öregek klubja”. Felejthetetlen kép: idős asz­­szonyok ülnek egy hosszú asz­tal körül. Sötét ruhában, sötét kendőben, de valahogy feltű­nően egyenes háttal. Kártyáz­nak Komoly arccal, elmerül­tem Persze nem pénzbe, csak úgy. Ez a játék a csacsi-kár­tya, és akik játsszák, klubta­gok. Mária néni nem játszik. Le­dőlt a heverő végében. A feje alatt színes kispárna. Úgy pi­­hengél ott, kicsire összekupo­rodva, mintha arra ügyelne, hogy ne rontsa el a szobaképet. — Ma nem jól van — súgják a többiek. — Tegnap elesett, amikor hazafelé ment. Nem csoda, hetvenkilenc éves. És olyan síkos volt az út. — Egyre csak bukdostam, az­tán kétszer is elestem — szól közbe Mária néni. — Fölemel­tek, és két jó ember egészen hazáig kísért. Az állán és az orrán megható kis horzsolás, a tegnapi bal­eset nyoma. Olyan lett tőle az arca, mint egy furcsa kis öreg gyereké. — Még eddig egészen jól bírtam magam. Háromhónapos korától neveltem egy kisbabát, a Jessze Jutkát. Olyan szép lett, most tizenhárom éves. Azt mondja, azért vagyok ilyen, mert jól tartottál. Hát a mun­ka most már nem megy. Volt nekem házam, telkem, bútorom meg mindenem, de az én ked­ves rokonaim lassan mindent eladtak. Háromezer forintért adták el a bútoromat. Másfél évig pörösködtem ... Három dumnám... De itt jó. Itt na­gyon jó. Áldja meg az isten a Koppándiné asszonyt, ő mond­ta, hogy idejöjjek. * EMMA NÉNI BEJÖN AZ EBÉDLŐBŐL A SZOBÁBA. Énekelget. „Nem félek semmi­től, csak asszony nyelvétől...” De ahogy leül, elpityeredik. — Nagy bánatom van. A lá­nyom . .. mindig veszekszik. A többi gyerek meg nem is törő­dik velem. Tíz gyerekem volt, öt az enyém, öt meg az uramé, mert özvegy emberhez mentem. Az jó volt, jaj, akkor még jó volt. Szirákon voltam fiatal­­asszony. Most van negyven uno­kám, hat dédunokám, de hát... A cerepi fiam ... azért az jó ... Mellettünk feltűnik egy má­sik fekete kendő, egy erős kéz szelíden megdúbolja Emma né­ni fejét, barackot nyom rá, az­tán lehúzza a kendőjét, egészen az orráig. „Nem búsulunk, hal­­lod-e?” — Ó, ez az Emma, mindig csak menne — mondja valaki. — Ha nem lenne itt, ki tudja, hol találnának rá esténként. Hát igaz, nem volt könnyű ne­ki sem. Én meg . .. P ERZSI NÉNI HÁTA NEM EGYENES, mint a kártyázóké. Szénből, fából, egy kisebb he­gyet elhordott már a hátán. — A háború előtt naponta négy zsák szenet vittem a há­tamon. Négyszer fordultam, nem is tudom, az hány kilo­méter . . . Egy pengőért adtam egy zsákkal, úgy neveltem a gyerekeket. Ilona, Józsi, István, Ernő, Gizella. A Giziék ... Ti­zennégy évig rájuk dolgoztam. Fát vágtam, hordtam a vizet a kőműveseknek a házépítéshez. Négyszobás házuk van, de ne­kem nincs ott már helyem ... Az Ilona lányom jó, ő Pesten van és küld néha ócska ruhát is. A bíróság 50—50 forint szü­lőtartást ítélt meg a gyerekek­től . .. Pedig azért van, aki sze­ret engem. A télen kilenc hely­ről kaptam kóstolót. A Vörös­hadsereg úton lakom, egy kis szobában. 250 forintot kapok havonta. Három hónapra 16 fo­rint a lakbér, ez olyan ked­vezményes, és 15,60 volt a vil­lanyszámla. A múlt hónapban kerestem 30 forintot hósöprés­sel. Hétköznap itt ebédelek. Vasárnapra tejbekását szoktam főzni, meg veszek három kif­lit és egy kis túrót. Tavaly még hordtam fát a Vadaskertből. Egy háttal el lehetett adni 15 forintért. Úgy találkoztam, megrakodva, a Koppándiné asszonnyal is. Mondta, hogy ez már nem nekem való, jöjjek inkább ide. * EBÉD. Szépen megterítik az ebédlő hosszú, fehér asztalát. Helyére kerül a kártya, a tár­sasjáték, a klubtagok a fürdő­szobába tipegnek, kezet mosni. Az ételt a Jóbarát vendéglő­ből hozzák. Ma: valami jó illatú leves és rizseshús, baromfiból. Illetékesek szépen megkérték a vendéglő illetékeseit: „Gondol­jatok arra, hogy ti is lesztek öregek. Általában valami köny­­nyebb menü kellene.” Azóta sok-sok dicséret elhangzott már. A vendéglő valóban „jó barát­nak” bizonyult. A sok kendős-kontyos ebé­delő között egy férfi forgoló­dik. Tálal... Vilimek István. 6

Next