A Pesti Hirlap Nagy Naptára, 1930 (40. évfolyam)
NAGY-MAGYARORSZÁG TÜKRE - Szemelvények a korszak irodalmából - Justh Zsigmond: A falu ajándoka
s nélkül, úgy, mint ahogy a pesti ember ma már alig hallja. Egy este szerették volna látni a táncát, vájjon az is olyan-e mint dala. A fiatal majorosné lett a táncosnője. A budafoki menyecske pestiesen táncolt, a jobb kezét folyton a vállára akarta tenni, ami nálunk, Kopogón nem szokás. István eleinte csak tűrte, tűrte (nem tudom, mire vehette a keze járását), járta mellette mereven, tisztességtudással, majd megsokalva a dolgot, egyet mozdult: — Ugyan vegye le már a kezét! — mondta és egy heves kézmozdulattal kibontakozott a majorosné ölelő karjai közül s úgy folytatta tovább a táncot. Szent Antal is ilyen erős ember lehetett, — jegyezte meg egy festőbarátunk nevetve. Tán igaza volt. Ha azt mondtam volna neki: „István, ugorj ki az ablakon, ez jót fog tenni az egészségemnek” — bizonnyal megteszi. De azért soha annyira nem jutottam vele, hogy közvetlenül szívből-szívbe beszéljen velem. Ha megszólítottam, vagy glédába állt, vagy elkezdett piszkálni valamit az ujjával és félre tekintett. Sehogy sem tudtam tisztába jönni vele. Egyetlen bizalmasabb pillanata este volt, ha írtam, ilyenkor belopózkodott a szobámba s magas székemre téve egyik nehéz kezét, elnézte, hogy írom teli egymás után a lapokat. Csak nézte, nézte, anélkül, hogy értett volna belőle valamit. Hisz alig tudott irni, Írást s kivált az én írásomat olvadni meg éppen nem. Egy este kijelentettem neki, hogy pár hét múltán téli utunkra indulunk. Megkérdeztem, mit szól hozzá ? Nem maradnál-e inkább otthon? Nekem mindegy, ő volt az egykedvű s kérdéseimre már megszokott felelet. Másnap reggel adtam ki hevi bérét, akkor megkért, hogy eresszem Orosházára az egyik nénjéhez, ki ott van férjnél. Kieresztettem. Én magam meg természetesen Szabad-Szt.-Tornyára mentem, hol az egyik gazdánál voltam ebédre hiva. Délután, hogy elhaladtam a csárda mellett, idetértem. Nagy dalolással voltak a legények, szerettem volna új nótát tanulni . . . Belépve az ajtón, kit látok a csárda közepén, az én Istvánomat, tántorogva, magasra emelve egy butelkát, amelyet, mielőtt még megláthatott volna engem, a földhöz vágott, így tántorgott előre, — egyszerre megismert... a kezében volt egy pohár, még azt épp ajkaihoz akarta emelni, de hogy meglátott, egy nagy ívvel lehajította az ablakba. Az nagy csörömpöléssel összetört. E pillanatban vettem észre, hogy nincs rajta a fényes huszárruha, a régi sötét paraszt-mondar volt a testén. Belenézett egy pillanatig a kerekre tágult két nagy szemével a szemeimbe, aztán tántorogva visszasietett legénytársai közé s új nótára kezdett. Társai csakúgy, mint ő, ünnepi fekete posztóruhákban voltak. Most mind dalol, erős hangon, hogy csak úgy rengenek belé a kis épület falai, az István hangja azonban még így is kihallatszik a vad, szilaj karból. A kedvenc dalomat fújják, az István kezdte. Miért? Tán hogy ezzel hazugságát mossa le? De lehet-e? Hisz tudhatta, hogy éppen csak ezt az egy hibát nem bocsátom meg senkinek. Miért nem kéredzkedett el tőlem? Miért nem vallotta be, hogy ide jó, hogy legénytársaitól akar elbúcsúzni, mielőtt messzi, igen messzi útjára indulna? Bántott a hazugsága, utáltam a helyet és még sem tudtam felkelni ülőhelyemből s elhagyni ez ocsmány kis zugot. Mintha csak vártam volna még valamit. A fehér faltól élesen váltak el a dalos legények fekete ruhái, az elrekesztett „kármentő” mögött tarka ruhás, vigyorgó csaplárosné. A túl asztalnál az István egy öreg nagy- bátyja, meg egy nagybeteg unoka-