Papp János (szerk.): Justh Zsigmond parasztszínháza - Bibliotheca Bekesiensis 9. (Békéscsaba, 1973)
Elek László: Justh Zsigmond
lelkiismeretet okoztak az embereknek, s ez a kor sem szerette ezt.” Justh - akár kora, a magyar dualizmus - tele volt ellentmondással. Ott dédelgette magában családja erős negyvennyolcas hagyományait, büszke volt közvetlen rokonainak Akadémiát támogató anyagi áldozatára és Aradig kitartó, birtokvesztő, börtönt vállaló emberségére. Megvetette a bécsi udvarnál sürgő-forgó arisztokratákat, akiknek „egész piciny agyvelejüket ez az egy szó: Bécs feküdte meg”. Ugyanakkor azonban ellentétben az ebből a szemléletből egyenesen következő hagyományos nép-nemzeti iránnyal, új, külföldi minták követője lett. Minden újszerűre reagáló, szenzibilis lelke volt, külföldi útjain számos modern élményre tett szert, iránytűje azonban mindig magyar maradt, akkor is, amikor a kor legképzettebb kritikusa, Péterfy Jenő azt észlelte első kötetét bírálva, hogy „az előkelő irodalmi divatnak hódol”, és novelláiban francia vicomte-figurákat rajzol. Itthon a földbirtokos arisztokrácia tagjai kozmopolita csodabogárnak tartották az irigykedő dzsentrikkel együtt, mert nem értették meg állandó külföldjárását, és megütköztek lakosztálya külföldi bútorzatán. Különösen a „hindu szobának” idegen hangulatot árasztó keleti bútorait és a párizsi grand szalonok szecessziós, modern képcsarnoknak is beillő fogadószobáját látva, nem beszélve arról a sűrű egymásutánban megismétlődő vendégfogadásról, amelyek idején a szenttornyai kastélyt hangulatos tusculummá varázsolta a munkába belefáradt, vagy az idegen élményt vadászó külföldi barátok, írók, művészek, színészek számára. Ez már egyenesen a magyar nemesi tradíciók nyílt megsérté se