Palócföld, 1997 (31. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 3. szám - Csongrády Béla: „Köszönöm, megvagyok", avagy az értelmiségről - fekete-fehérben
Csongrády Béla „Köszönöm, megvagyok", avagy az értelmiségről fekete-fehérben államigazgatásban, törvénykezésben) lehet(ne) tételesen kimutatni létszámát. E helyeken azok dolgoznak, akikben még ma is él valamiféle hivatástudat, szakmai ambíció, azt szeretnék csinálni, amire oklevelük jogosítja őket, amire készültek. Mondjuk gyógyítani és nem gyógyszert ismertetni, tanítani és nem ügynökösködni. De meddig? Arra csak nagyon keveseknek volt (van) induló tőkéjük, hogy saját vállalkozásba fogjanak, viszont bármelyik pillanatban elcsábíthatja őket is mondjuk egy sokszorosan nagyobb kereseti lehetőséget nyújtó biztosító társaság, de arra is van példa, hogy jó pénzért elmennek szakértőnek, menedzsernek (pedig az utóbbi, felfogásunk szerint alapos szakmai felkészültséget igényel és nem elnevezés kérdése) és akkor még nem is említettük a bankszférát, ahol akár kezdő - nyilván beosztott - közgazdák is messze felülmúlják volt általános és középiskolai igazgatójuk, vagy főiskolai, egyetemi tanszékvezetőik fizetését. Salgótarjánban azonban nincs igazán sok lehetőség a pályaelhagyásra, viszonylag kevés a nagy befektető, a vegyes vállalat, a különböző értelmiségiek tudására számító komoly vállalkozás. Ezért - főként a fiatalabb évjáratúak, vagy az idősebbek közül a bátrabbak - elég nagy számban inkább máshol vállalnak munkát. (A legfrissebb példa egy közismert és elismert népművelő, aki a jövőben egy amerikai cég kötelékében hőerőművi vállalkozási igazgató lesz, jó néhány kilométerre innét.) A potenciális pályakezdők egy része pedig eleve a fővárosban, nagyobb - esetleg dunántúli - centrumokban próbálkozik, ahol ab ovo lényegesebben magasabbak a tarifák. A város (nehéz)iparának leépülése, átrendeződése következtében alaposan megcsappant a műszaki értelmiség iránti igény. Egy részüket „felszívják” a kis- és közepes vállalkozások, másik részükre pedig éppen olyan sors vár, mint bármely más, diplomával rendelkező társukra. Viszonylag nagy a kereslet a számítógépeket nemcsak kezelni tudó, hanem működésük elméletéhez és gyakorlatához egyaránt jól értő, úgynevezett rendszergazdák, a több idegen nyelvben is magas fokon jártas fordítók, tolmácsok iránt. Ebből a felemás helyzetből eredően szinte naponta találkozni munkanélküli, állást kereső szakemberekkel, s rohamosan növekszik az „eltévedt”, helyüket, lelki békéjüket kereső értelmiségiek száma. Mert bizony nehéz azt bárkinek tudomásul venni, hogy nincs szükség a sok-sok éves tanulás révén felhalmozott tudására, a mások által is igazolt értelmére, intelligenciájára. Hasonló gondolatok kerítik hatalmába azt a humán értelmiségit is, aki tudja, hogy az új társadalmi hierarchiában szinte véletlenül magasra került xy nem több nála felkészültség, ismeret, szorgalom, tehetség, becsület dolgában, de csak azért mert szerencséje van, s - nem ritkán politikai összeköttetések, gazdasági kapcsolatok, netán kölcsönös érdekeltségek, összefonódások révén - egy jól fizető szférában, munkakörben dolgozhat. (A jutalmakat, prémiumokat, külföldi utakat tekintve még a polgármesteri hivatal is ilyennek számít, nem is beszélve a képviselői „tiszteletdíjakról", amelyiknek egyike másika akár meg is halad(hat)ja más értelmiségiek alapfizetését. Nevezhetjük akár irigységnek is ezt, az értelmiséget alaposan felparcellázó érzést. De helytállóbb az igazságtalanság miatti méltatlankodásként, alkalmasint felháborodásként kezelni. Persze azért senkit nem lehet elítélni, ha a jobb kereset reményében, illetve biztos tudatában pályát vált a korrupciókról, az erkölcstelen ügyletekről most nem beszélünk), mert jobban akar élni, többet akar nyújtani családjának, gyermekeinek. De az a kérdés már jogosan 317