Pannonia, 1899. január-március (28. évfolyam, 1-74. szám)
1899-01-01 / 1. szám
2. oldal „PANNÓNIA“ a a legmagasabb fokig fogják felszítani s a mindekkoráig hiába várt kibontakozás helyett, a magyarnak legféltettebb kincse, méltó büszkesége : a magyar nemzeti alkotmány az erőszak és szenvedélyek lángjától felgyújtva porrá ég, megsemmisül. A többség hatalma, az igaz, diadalmaskodni fog, csakhogy ezt a győzelmet az egész nemzet fogja megsiratni. Beláthatlanok a törvénytelen állapotnak rombolásai, avagy ki állhat jót azért, hogy az ebből folyó következmények szét nem rombolják-e az egész magyar államot? Hiszen vannak még „jó barátaink“, akiknek erre fáj a foguk. Ezekkel a beláthatlan veszélyekkel szemben micsoda vigasztalást nyújthat az, hogy a kormány felelőssége törvénybe van iktatva? Micsoda kárpótlást adhat az, hogy ezt a felelősséget semmiféle Tisza-lexszel helyettesíteni nem lehet? Nagy veszedelmeknek közeledtét kongatja hát a Sylveszter éjjelének harangja s a nyomában kelő újév egyátalában nem biztat kecsegtető reményekkel. Nincs is okunk az újév jöttén örvendezni s a társadalom szoutSn, a boldog—újév kívánás, talán sohasem volt igazabb, mint most, mikor mögöttünk egy dicstelen évnek múltja s előttünk a beláthatlan bonyodalmakat rejlő jövő áll. A boldog uj esztendő csak akkor fog elkövetkezni, ha a mai pártrendszer falai halomra dűlnek s helyét egy minden tekintetben egészséges pártalakulás foglalja el, visszaadva a nemzetnek az önbizalmat, az országnak a nyugalmat és a tekintélyt. Ezért imádkozunk a mai napon a magyarok istenéhez, kérve, hogy a keserűségek poharát távoztassa el tőlünk. X 1899. január 1. Kazinczy Ferencz és Kassa. Irta és a Kazinczy-körben felolvasta : Kemény Lajos. Ha nem is bizakodnám abban, hogy ama férfiú életének alig vagy kevésbé ismert epizódjai, kitől irodalmi társaságunk nevét kölcsönözte, a Kazinczy-kör tagjait s a vele rokonszenvező igen tisztelt közönséget érdekelni fogja, — maga Kazinczy irodalmunknak oly korszakalkotó szereplője, aki iránt az iskola figyelmünket felgerjesztvén, nemzeti múltunk neves búvárai az ő alakja és alkotásai iránt érdeklő tiszteletünket azóta is mindig ébren tartják. Születése 100 éves fordulóján, 1859-ben, amidőn Magyarország sötét egén már ott ragyogott a fénylő hajnalcsillag, néhai Erzsébet királynénk, — az Akadémia a Kazinczy nagy neve alatt hirdeti a magyarnak az ébredés időszakát. Kazinczy bizony, — pedig irodalmi működésének java részét, nem csak mennyiség tekintetében, idegenből való fordítások alkotják, — azon férfiaink közül való, kiknek munkája a nemzet fenmaradása szempontjából alig mérsékelhető. A felületesség előtt, az előtt, akinek nem adatott mélyebbre látni, nem tetszik elég hatásosnak. És habár hiányzott is abból a lángelme mindeneket magával ragadó ereje, pótolta azt lángbuzgalma lankadatlan példaadással. A jogi tudományokkal Kassák ismerkedett meg s azután mint az nemes urfihoz illett, hacsak nem akarta életét elpipázni, vagy ha a katona élethez nem húzott, vármegyei hivatal után nézett. Abaujban aljegyző lett. Itt töltött idejének legélénkebb emléke, mint feljegyezte, hogy a levéltárban az aktákat rendezte, kihajtogatván őket s igy csinosabb alakot adván az iratoknak. A csin — ez az ő szava — már jelentkezik tevékenységében. A vármegyei hivatal nem tudta betölteni vágyait s előmenetele sem nyilván, készséggel vállalta el a kassai kerületi tanfelügyelőséget, melyet gr. Török Lajos főigazgató ajánlt fel neki. 1787-től viseli buzgósággal hivatalát s mint Pályám emlékezete czimű naplójában írja, a mai Brósz házban lakott. Társulatunk meg fogja jelölni emléktáblával a házat. Különös színben tűnik fel ma előttünk, hogy a tősgyökeres magyar nemesek közt feles számmal akadtak, a kik a jozefinizmus szolgálatába álltak, hogy úgy mondjuk, igájába hajtották fejüket. Keressünk magyarázatot a korban és az emberekben. Az ország anyagi ereje a százados török harczok alatt kimerült, kultúrája elhanyatlott; a vad ellenség Magyarország határaiból kifizetett s óriási területek maradtak siváran, műveletlenül s a magára hagyatott természet szabálytalan munkáját nem igazítván emberi kéz, vadonná lett a Duna és Tisza alsó mentében. Nem volt, a ki a pusztaságból emberi szem előtt kedves lakóhelyet varázsolt volna belőle. A kiirtott, rabságba hurczolt magyar pórnép helyébe a német kormány ugyan megkezdte a telepítést, de a jövevények idegenek voltak. Az ellenreformáczió kíméletlensége kiüldözte a városokból a magyar mesterembereket s helyükbe, ha talán épp oly szorgalmas s képzett iparosok vándoroltak . „PANNÓNIA“ TÁRCZÁJA. Polykrates gyűrűje vagy a szilveszteri fánk. (Humoreszk.) Kiváncsi vagyok, hogyan fogja összeegyeztetni Polikratesz gyűrűjét a szilveszteri fánkkal? — kérdi gondolatban a nyájas, sőt a nyájnélküli olvasó is. Polikratesz gyűrűjét, melyet körülbelül kétezernégyszázharmincz ével ezelőtt nyelt el egy hal, s urának nem csekély ijjedelmére vissza is szolgáltatott, — a szilveszteri fánkkal, miután eddigelé csak czimer fánkot, spritzelt-fánkot, forgács-fánkot, fidorong-fánkot, no meg farsangi fánkot ismerünk ? Mintha bizony Szilveszter estéjén nem lehetne farsangi-fánkot enni ? ! Hogy azonban ne a végén kezdjem, hanem az elején, hát Polikratesszel kezdem, Számosz sziget urával, ki mellesleg mondva tengeri rablással is foglalkozott, ami az ókorban a görög szigettengeren nem volt éppen valami becstelen mesterség. Polikratész egykor Amazisz egyiptomi király előtt kérkedett szerencséjével. A bölcs király megintette őt, hogy el ne bizakodjék, de szinte megrettent, mikor ugyanazon napon három oldalról is kapott diadalhíreket, sőt a győzelmek bebizonyítására el is hozták neki, egy fekete edényben, legnagyobb ellenségének fejét. A fekete edény a borzalom emelésére szolgált. Keresztelő szent János fejét például már fehér tányérban tálalták fel Herodes feleségének. A mi korunk még humánusabb. Nálunk legfeljebb vaddisznófőt raknak az asztalra, amint azt Döbrentey felköszöntője is bizonyítja: »Ecce caput porci, vivat Laurentius Orczy!« Amazisz ezek láttára és hallatára arra kérte Polikrateszt, hogy váljék meg attól, amit legjobban szeret, hogy ezáltal az isteneket kiengesztelje. S Számosz zsarnoka szót fogadván, a tengerbe hajította pompás szmaragd gyűrűjét, melyet minden kincsei között legjobban kedvelt. Deime a gyűrűt elnyelte egy hal, a halat kihalászta egy halász, elvitte Polikratesz konyhájára és igy a gyűrű ismét visszakerült urához. Itt ugyan elhallgathatnék Polikratesz históriájával, de a történeti igazság kedvéért meg kell említenem, hogy Amazisz ezek után rossz véget jósolt Polikratesznek, ami csakugyan be is következett, mert a kisázsiai perzsa szatrapa nemsokára keresztre feszíttette Polikratesz uramat. Tehát a Polikratesz gyűrűje le lenne bonyolítva, s mostan következik a Szilveszter estéjén feltálalt farsangi fánk. Elemér és Evelin szerették egymást. Ez ugyan nem valami feltűnő dolog, s hasonló esetek nap nap mellett fordulnak elő, de Elemér és Evelin jegyben is jártak . Ez már ritkább eset. Sőt ami a dolgot még érdekesebbé teszi, komoly jegyesek voltak, akiknek feltett szándékuk, hogy férj és feleség lesznek, nem úgy, mint számtalan fiatal ember, aki csak azért csap fel vőlegénynek, hogy a menyasszony vagy esetleg annak szülői, addig, amíg valami jó állásba jut, teljesen eltartsák, koszttal, kvártéllyal ellássák, hogy később, ha fényesebb kilátásai vannak, bucsuzás nélkül váljék el a kapufélfától. A gyűrűváltás tehát nem volt ürügy, sem a spekuláczióra, sem a szerelmeskedésre, mert az utóbbinak szép színbe való helyezésére szinte jegyben járnak sokan. A jegygyűrű ugyanis sok oly dologra jogosít fel, ami anélkül a nők jóhírnevén csorbát ejthetne. Elemér tehát és Evelin annak rendje és módja szerint jegyesek voltak. Mint ilyenek ki is sétálhattak, karonfogva is jártak, sőt a ligetbe is kimehettek, de csak nappal. Este ugyanis csak azok járnak oda, akik nincsenek eljegyezve. Egy nap megálltak a hídon. Evelin az orrocskáját akarta kifújni. Kettyűs kézzel azonban nem volt képes zsebkendőjét elővenni, lehúzta tehát keztyüjét, mire csengő koppanást hallottak, valami fényes tárgy