Pesti Hírlap, 1907. szeptember (29. évfolyam, 208-232. szám)

1907-09-01 / 208. szám

Regény­csarnok. Háborús idők. — Regény. — 23 Írta: Prosper Merimée. Egy utcafordulónál körülbelül tizenkét katholikus fiatal nemes, akik közül néhányan a Guisek szolgálatában álltak, egészen várat­lanul felbukkantak a protestáns csapat előtt. Komoly összeütközésre lehettek elkészülve, de semmi sem történt. A katholikusok, talán elő­­vigyázatból , talán mert szigorú parancsuk volt így járni el, nem feleltek a protestánsok gya­­lázó kiáltásaira és egy előkelően öltözött ifjú, aki a­ csapat élén lovagolt, közeledett Mergy felé és udvariasan köszöntve öt, barátságos, bizal­mas hangon mondta neki: — Jó napot, Mergy úr. Ön bizonyára látta Châtillon urat? Hogyan érzi magát? Elfogták már a gyilkost? A két­ csapat megállt. Mergy fölismerte báró Vandreuilt, viszonozta a köszöntését és felelt a kérdéseire. Eközben többen beszélgetés­be elegyedtek és miután azok csak rövid ideig tartottak, civódás nélkül váltak el. A katholiku­sok átengedték az út közepét és mindkét csapat folytatta az útját. Báró Vandreuil kissé tovább tartotta visz­­sza Mergyt, úgy, hogy az hátra maradt kevéssé a társaitól. Mikor elváltak, Vandreuil Mergy nyergét nézve, így szólt: — Vigyázzon! Lehet, hogy csalódom, de úgy tetszik, a nyerge rosszul van felcsatolva. Mergy leszállt a lováról és megszorította a nye­regszíj­jakat. Alig hogy újra lovon ült, hallotta, hogy valaki galoppban nyargal utána. Hátra fordította a fejét és egy fiatal embert látott, aki­nek az arca ismeretlen volt e­lőtte, de aki ahoz a csapathoz tartozott, amelylyel előzőleg talál­koztak. — Kárhozzak el! — mondta az ifjú, Mergyhez közeledve — de el lennék ragadtatva, ha találkozhatnék csak egy gyel is azok közül, akik az előbb azt kiáltották­ Le a guitsurdis­tákkal! — Nem kell messzire mennie, hogy egy olyannal találkozzék — felelte Mergy. — Mivel szolgálhatok? — Ön is azon gazemberekhez tartozna véletlenül? Mergy azonnal kihúzta a kardját és a kardlappal egy lapos vágást mért a Guisek ba­rátjának arcára. Az idegen rögtön kirántotta pisztolyát és Mergyre lőtt; szerencsére pisz­tolya csütörtököt mondott. Diane kedvese hatal­mas kardvágással felelt és ellenségét fején ta­lálva, az véresen bukott le a lováról. Az eddig csak nézőként szereplő nép azonnal a sebesült pártjára állott. A fiatal hugenottát kövekkel dobálták meg, botokat emeltek ellene és Mergy belátva­, hogy e nagy tömeggel szemben min­den ellenállás felesleges lenne, sietve lova nyar­galt. De egy utcasarkon túl gyorsan akarva be­fordulni, a lova elesett és ő átesett a lován. Mergy nem sebesült meg, de nem volt ide­­je elég gyorsan felülni, hogy meggátolja a né­pet a köréje sereglésben. A falhoz támaszkodott tehát és egy ideig visszaverte kardjával a tá­madásokat, de egy erős botütés ketté törte a kardját, őt földre teperték és bizonyára szét­­tépik, ha egy franciskánus barát közbe nem veti magát, saját testével védve meg Mergyt. — Mit csináltok, gyermekeim! — kiál­totta a barát — ereszszétek el ezt az embert, ő ártatlan! — Ez egy hugenotta! — ordították szá­zan is dühösen. — Jól van! hagyjatok neki időt, hogy megtérhessen. Még ráér. Mergyt azonnal elbocsátották. A fiatal hugenotta fölállt, fölemelte csonka kardját és drágán készült eladni életét, ha újra megtá­madnák. — Hagyjátok életben ezt az embert, — folytatta a barát, — és legyetek türelemmel. Rövid idő múlva valamennyi hugenotta a mi­sét fogja hallgatni. — Türelem, türelem! — ismételte több fopszos hang. — Már nagyon régen mondják ezt nekünk és egyelőre a hugenották vasárna­ponkint isten tiszteletük alatt megbotránkoztat­ják énekükkel a becsületes keresztényeket. — Eh, nem ismeritek azt a közmondást, — folytatta a barát jókedvűen. — Addig éne­kel a bagoly, am­íg elreked? Hagyjátok őket még huhogni egy ideig, nemsokára, az augusz­tusi Mária-ünnep kegyéből, majd latinul fog­ják énekelni a misét. Ami pedig ezt a fiatal parpaillet-ot illeti, engedjétek őt át nekem, jó keresztényt faragok belőle. Menjetek, ne éges­sétek el a pecsenyét, csakhogy hamarabb ehes­setek belőle. A tömeg morogva oszlott szét, de egyet­len szidalommal sem érintette többé Mergyt. Sőt még a lovát is visszaadták neki. — íme, életemben először örülök, atyám, —• mondta Mergy, — hogy a reverendáját lát­hatom. Legyen meggyőződve hálámról és fo­gadja el, kérem, ezt az erszényt. — Ha a szegényeknek szánta azt, fiam, úgy elfogadom. Tudja meg, hogy érdeklődöm önért. Ismerem a bátyját és jóakarattal va­gyok ön iránt. Térjen át még ma, jöjjön ve­lem és az ügye hamar el lesz intézve. — Ami ezt illeti, atyám, köszönöm. Sem­mi kedvem áttérni. De honnan ismer engem? Hogy hívják önt? — Lubin testvérnek hívnak ... és ... kis gazfickó, nagyon gyakran látom önt egy bizonyos ház körül settenkedni . . . Csitt! . . . De mondja csak. Mergy úr, hiszi most már, hogy egy barát jót tud tenni? — Nagylelkűségét mindenütt hirdetni fogom, Lubin atya. •— És nem akar áttérni? — Nem; mégegyszer is mondom, soha sem fogok a templomukba menni, csak ha ön prédikál. — Amint látom, jó ízlés,sem bíró ember. — És önnek a legnagyobb bámulója va­gyok. — Becsületeim*! Bánt, hogy ön tovább­ra is eretnek akar maradni. De figyelmeztet­tem, megtettem, amit tehettem, jöjjön, aminek jönnie kell, én mosom a kezeimet. Az ég áldja, fiam! — Isten önnel, atyám­. Mergy fölszállt a lovára és kissé tört ta­gokkal, de nagyon elégedetten tért haza, hogy ilyen jószerrel megmenekülhetett. A könnyű lovasság. Augusztus­ 24-én este egy század könnyű lovasság jött be Párizsba a­ Saint Antoine-ka­­pun át. A lovasok poros öltözéke és csizmái azt mutatták, hogy messze útról jönnek. Az al­kony utolsó fénysugarai megvilágították a ka­tonák bronzszinti arcait, amelyeken bizonyos nyugtalanság mutatkozott, olyan, mint amit valami esemény közeledténél érezünk, amit még nem ismerünk, de gyászos természetűnek gyanítunk. A csapat kis léptekben haladt egy nagy térség felé, ami az egykori Tournelles-palota mögött terült el Itt a kapitány parancsot adott megállani, aztán tizenkét emberét a zász­lótartó vezénylete alatt előőrsekül küldötte ki, ő maga pedig őröket állított föl a körülöttük levő utcák torkolatainál; az őrök meggyújtot­­ták a kanócokat, mintha csak ellenséggel álla­nának szemben. Miután a kapitány e rendkí­vüli elővigyázati rendszabályokat megtette, visszatért századának élére. — Őrmester! — mondta keményebb, pa­­rancsolóbb hangon, mint egyébkor. Egy vén lovas, aki aranysujtásos kala­pot és hímzett csarpot viselt, tiszteletteljesen közeledett főnökéhez. — Valamennyi lovasunk el van látva kanóccal? — Igen, kapitány. — A puskaportartók meg vanak töltve? Van elég golyó készletben?­­— Igen, kapitány. •— Jól van. — A kapitány lépésben jár­­tatta lovát kis csapata előtt; az őrmester egy lóhossznyi távolságban követte őt. Észre vet­te, hogy kapitánya boszús és nem merte őt megszólítani. Végre mégis bátorságot vett ma­gának. — Kapitány úr, megengedhetem a le­génységnek, hogy enni adjanak lovaiknak? Tudja, hogy nem ettek reggel óta. — Nem. — Egy marék számát sem? Ez hamar, meglenne? — Egyetlen lóról sem szabad a szerszá­mot levenni. — Mert ha egész éjjel dolgoztatjuk őket . . . mert, mint mondják . . . talán . . . A tiszt türelmetlen mozdulatot tett. •— Menjen vissza a helyére, — mondta szárazon és tovább lovagolt. Az őrmester visz­­szatért a katonák közé. — Nos, őrmester úr, igaz? Mi lesz? Mit csinálunk? Mit mondott a kapitány? Húszféle kérdést is intéztek az őrmester­hez az öreg katonák, akiket a­ hosszú szolgá­lati évek és a szokás följogosított fölebbvaló­­jukkal szemben ilyen bizalmasságokra. — Szép dolgokat fogunk látni, — felel­te az őrmester fontoskodó arccal, mint aki többet tud, mint mond. — Hogyan? Hogyan? — Egy pillanatig sem szabad a lovakat lenyergelni . . . mert, ki tudja? Minden perc­ben szükség lehet reánk.­­— Ah! Verekedni fogunk? — kérdezte a trombitás — és kivel? — Kivel? — mondta az őrmester a kér­dést ismételve, hogy ideje legyen gondolkozni. — Parbleu! Furcsa kérdés! Kivel vereked­nénk meg, ha nem a király ellenségeivel! — Igen, de kik a király ellenségei? — kérdezte tovább a makacs kérdezősködő. — A király ellenségei! Ez szép! . . . ő nem tudja, kik a király ellenségei! — és az őrmester szánalmasan vont vállat. — A király ellenségei a spanyolok, de nem jöttek volna csak egy suttyomban, anél­kül, hogy őket észre vennénk, — jegyezte meg a lovasok egyike. —1 .Ab!/ V— vélte egy másik, —• ismerek én más ellenségeket is, akik nem spanyolok. •— Bertrandnak igaza van, — mondta az őrmester — és én tudom, ő kikre gondol. —­ De hát kikre, végre is. — A hugenottákra, — mondta Ber­trand. — Nem kell boszorkánynak lennünk, hogy ezt kitaláljuk. Mindenki tudja, hogy a hugenották Németországból vették hitüket és meg vagyok róla győződve, hogy a németek el­lenségeink, mert gyakran harcoltam ellenük, nevezetesen Saint-Quentinban, ahol úgy vere­­­kedtek mint az ördögök. — Mindez nagyon szép dolog, — vélte a­ trrombu­llás, — de a­­béke most már meg van kötve. Elégett trombitáltunk e végből, azt hi­szem ! — A bizonyság arra, hogy a hugenották nem ellenségeink, mondta egy fiatal lovas, aki jobban volt öltözve, mint a többiek, — az, hogy La Rochefoucauld gróf fogja a könnyű lovasságot a flandriai hadjáratban vezetni, már pedig mindenki tudja, hogy a gróf is protestáns. Az ördög vigyen el, ha e tetőtől talpig nem az! A la Condé sarkantyúi vannak és a kalapja á la hugende.­­— A pestis vigye el őt! — kiáltott föl az őrmester. — Te azt nem tudod, Merlin, mert akkor még nem voltál velünk. La Rochefou­cauld vezényelte a tartalék sereg lesben állá­sát és majdnem valamennyien ott vesztünk La Robrayban, Poitou mellett! Furfangos, ra­vaszsággal teles­pékelt fickó ez! ■ — jriat fazt (mondta, .■— tette hozzá Ber­trand — hogy egy szakasz rejtre többet ér egy század könnyű lovasságnál. Olyan biztos va­gyok benne, hogy mondta, mint hogy ez a ló sárga. A királyné egyik apródjától tudom. Általános fölháborodás nyilvánult a hall­gatóságban, de az csakhamar helyet engedett ama kíváncsiságnak, vajon ki ellen készül ez a háborúskodás és a rendkívüli elővigyázati rendszabályok? — Igaz-e, őrmester úr, — kérdezte a trombitás, — hogy tegnap meg akarták ölni a királyt? — Fogadjunk, hogy azok az . . . eret­nekek voltak. — A Croix de Saint-André korcsmáro­­sa, akinél tegnap villásreggeliztünk, — mond­ta Berfolla­ndí­­— azt mondta, hogy le akarták rombolni a misét. .(Folyt. köt.) ;r. ::­*v;31'zír•■ v ; Y'”':* ■■' ' • V,: ’ ví' , 1907. szeptember 1., vasárnap. P­E­S­T­I H­Í­R­S, A 1­­0Ó

Next