Pesti Hírlap, 1914. augusztus (36. évfolyam, 181-211. szám)
1914-08-15 / 195. szám
cse, mely a szövetséges nemzetek legegyszerűbb fiának lelkében is megérlelte azt a mggyőződést, hogy nem a hatalmasok szeszélyéből, nem uralkodók, államférfiak vagy katonák dicsvágyából, hanem végszükségből szólítják őt zászló alá. Minél kevésbbé akartuk a nagy összeütközést, annál elszántabb lélekkel állunk elébe. És épen, mert a békét akarjuk, tibetien elhatározással fognak harcolni addig, míg a tartós béke föltételeit kiküzdöttük. Soha a jogos önvédelemnek oly világos esete nem állott a józanul ítélők szeme előtt. Egyik délkeleti szomszédunk több mint két évtized óta, szemérmetlen módon folytat aknamunkát a monarchia két államának, elősorban a magyar szent korona országainak, területi épsége ellen. Szervezett összeesküvés dolgozik onnan, az állami tényezők támogatásával, Magyarország és Ausztria rokon népfaju polgárai hűségének megingatására, új területi alakulások álmának terjesztésére,, amelyek a mi területünk szétdarabolását, a mi nemzeti egységünk szétbomlását jelentenék. Tiltakozásainkra hazug kijelentésekkel feleltek, melyek mindenike után csak újultabb erővel folyt tovább az alattomosan támadó aknamunka. Béket üresünk kifelé buzdításként hatott, befelé pedig megingatta a kísértésnek kitett honpolgárok hűségét, mert a gyengeség és a lemondás jelét látták benne. A béke látszatát további tűréssel ideigóráig megóvhattuk, mert ellenségeink a lassú mérgezés és belső rothadás útján is biztosan haladtak céljuk felé. Közeledett tehát az időpont, midőn mégis csak választanunk kell a nyílt összeütközés kockázata és a lassú felbomlás biztossága közt. De mi, a magunk részéról még mindig kitoltuk a válságos elhatározás pillanatát; nekünk volt türelmünk, ellenségeinknek azonban nem volt. Lassan ment nekik a dolog; megtoldották tehát a politikai összeesküvés szervezetét az orgyilkosság egy főiskolájának felállításával, melyben katonai és polgári hivatalos egyének látták el a tanári állásokat. A főiskola kitűnően működött, két éven belül négy merényletet vitt végbe, melyek utolsója az osztrák és a magyar trón örökösének hatalmas egyéniségét távolította el az összeesküvők útjából. És miután mindezek a dolgok kiderültek és bebizonyosodtak, az az állam, amely érettük felelős, mert az ő közegei azokat tűrték, előmozdították, támogatták, szervezték, az utolsó békés felszólításra is csak ravasz kibúvókkal, hazudozásokkal, kétértelműségekkel válaszolt, elárulván ezzel konok elhatározását, hogy leleplezett bűnös üzelmeinek útján tovább fog haladni. Nincs az az isteni vagy emberi jog, amely kis vagy nagy nemzeteket az ily módon szervezett alattomos támadás eltűrésére kötelezné; sőt, nincs isteni vagy emberi jog, mely annak eltűrését megengedné. És mivel minden békés eszköz eredménytelenül ki volt merítve, a fegyveres erő alkalmazása Szerbiával szemben egyenesen kötelességünkké vált. Más út nem állott előttünk. Ezt a kérdést nem lehetett nemzetközi bíróság elé vinni. Én mondom, a pacifista, a nemzetközi békeintézmények egyik lelkes előharcosa. Mert ezek az intézmények csak egyaránt jóhiszemű ellenfelek viszályaiban tehetnek szolgálatot , jelen esetben pedig a reánk nézve kedvező ítéletet ki hajtotta volna végre? Szerbia bíróilag megbélyegzett magatartásának megváltoztatását kicsoda biztosította volna? Az ítélet elfogadása Szerbia részéről és oly hazugság lett volna, amilyen hazugság volt minden biztosság, amit tőle eddig is bőven nyertünk. Nincs itt más mód, mint az összeesküvés és az orgyilkosság szervezetének kiirtása, hatalmi eszközökkel, melyek alkalmazásának határát maga a cél szabja meg. Az osztrák-magyar monarchia ezen határok köztakart megmaradni. Szigorúan cum moderamine inculpatae tutelae, a jogos önvédelem korlátai közt kívánt eljárni. A Szerbia sorsa iránt érdeklődő hatalmakat, elsősorban Oroszországot, nyíltan biztosította, hogy nem célja Szerbia területi megcsonkítása, sem állami létének megtámadása, hanem csupán hatályos biztosítékok megszerzése a támadó jellegű politikai aknamunka és a szervezett orgyilkosság megszűnése tekintetében. Minden jóhiszemű aggodalom ezzel el volt oszlatva, minden bevallható indoka a beavatkozásnak el volt távolítva. És Oroszország mégis beavatkozott. Mit jelent ez? Szerbiát akarta megvédeni? Miért? Hiszen biztosítva volt, hogy Szerbiának, mint államnak, mint nemzetnek nem lesz bántódása. Kit akar tehát Oroszország megvédeni? Kinek szólhat a védelem? Csak annak, akit egyedül akartunk megfenyíteni és megfékezni: a biztonságunkat fenyegető politikai propagandának és az orgyilkosság szervezetének. Le kell szögezni azt a szégyenteljes tényt, hogy Oroszország nem Szerbia mellett, hanem ezen sötét tényezők mellett ragadott fegyvert. Nem egy kis nemzet szabadságát védi, hanem forradalmárok és királygyilkosok szövetségét. A nemezis ki nem maradhat. De már ma levetette Oroszország azt az álarcot, melyen sokan keresztülláttak, de mely sokakat félrevezetett: Oroszország nem akarja azoknak a pánszláv felforgató és támadó üzelmeknek megszűnését, legyenek bár tervszerű gyilkosságokkal összekötve, amelyek nemzeti és állami létünket fenyegetik, nem engedi, hogy azoktól szabaduljunk, fegyveres erejével akarja biztosítani azok folytatását. Ezek az üzelmek az orosz politika előőrsei, Oroszország állott mögöttük. Oroszország volt a tulajdonképeni támadó, az álszenteskedés homályában, amíg lehetett, most pedig nyíltan, mert már csak így lehet. Mit Oroszországnak Szerbia, mit a többi Balkán-államok; mindezeknek érdeke a békés belső fejlődés és az osztrák-magyar szomszéd lojálisan odakínált jóindulatának élvezése volna. De az orosz célok mások és a célok szolgálatának kíméletlenül feláldozza ezeket a kisebb tényezőket. Most lehullott képa juttató politikájáról a lepel, sarokba szorítva az események logikája által, maga a cár adta tudtul az egész világnak, hogy az ő célja az összes szlávság egyesítése Oroszország vezetése alatt. Ez az a valóság, amelylyel szembe kell szállnunk és amilyen komoly, ép oly lélekeme- Az orosz legenda. Irta: SZÁSZ ZOLTÁN. Tömérdek változás várható a most egész földünket körül viharzó háborútól s nem a legkevésbbé jelentős az, hogy kissé alaposabban megismerjük az északi kolosszust, Oroszországot. Titokzatosnak, de kinyilatkoztatásteljesnek, nehézkesnek, de rettenetes erejűnek, ólomlábúnak, de végleg nehezen megdönthetőnek tartotta a középeurópai gondolkodás a cár hatalmas birodalmát. Imponált ez még Bismarcknak is, a kis szláv nemzetek majdnem mind valóságos áhítattal csüngtek az oroszság rettenetes hatalmának képzetén s a hetvenegyben letiport franciák, mikor hisztérikus revanche-hajlamuk számára drágán kitartott szövetségesül megszerezték maguknak Oroszországot, azt vélték, megfelelő ellensúlyt nyervén a németség erejével szemben, kitűnő fogást csináltak. De nemcsak politikai téren volt Oroszország s az oroszság presztízse hatalmas. Ennek a kancsukától szabdalt, Szibéria számára folyton meg-megtizedelt, pálinkával és valami rettenetes, vallásnak nevezett pópa-maszlaggal hódított országnak szellemi élete, főleg irodalma, sokak véleménye szerint kinyilatkoztatásszerű nagyszerűségeket tárt volna fel az emberiség számára. Az esztéták és sznobok egy fajtája nem győzte eléggé hangoztatni az orosz néplélek páratlan mélységét, az orosz írók utolérhetetlen finomságát. A nagy orosz realista regényíróknak Nyugateurópán való hóditó szétáramlásától kezdve, egészen az orosz hallétig, az oroszság e legfrissebb diadaláig, a kritikátlan lelkesedők s a bizarrságok, kezdetlegességek s exotikumok rosszhiszeműen tudatos támogatói nem győztek eléggé lelkesedni és lelkesíteni az orosz szellemért, lélekért , általában mindazért, ami orosz. Ennek a hatalmas országnak tehát nagy volt a presztízse mindenfelé s valóban, tekintve azt a tiszteletteljes respektust, melyet a cár birodalmának népe s e nép géniusza iránt a nagy nyugati társadalmak éreztek, nem is lehet csodálkozni azon, hogy kis szláv népek egyenesen áhítattal néztek föl reá. Most, a háború első hotelben, persze már kezd foszladozni a fátyol, mely a nagy északi medvét szfinxszé drapírozta. Magyar huszárkardok, német srapnel-szilánkok tépik szét a fátyolt. Talán feltárnak a hasadékok egy-két olyan igazságot, amelyet már most le lehet olvasni. Oroszország presztízsének alapját azok az óriási méretek adták, melyek képzetéhez fűződtek. Egy birodalom, mely kétharmad Európára s fél Ázsiára terjed, melynek százhetven millió lakossága van, hogyne imponálna ez az átlagelmének, melynek leginkább a nagy számok imponálnak. Hogy ez az óriási terület töméntelen, politikilag és közigazgatásilag lazán összefüggő országra bomlik, különböző műveltségű és vallású népek csak valami homályos cártiszteletben tudatossá tevő lakóhelye, hogy mindenféle közlekedés e földrésznyi birodalomban tökéletlen és hiányos, erre a méretcsodálók rendesen nem gondolnak. Mindaz, ami Oroszországban szétszórtan, itt-ott felbukkanva, szervezetlenül hever; kultúra, ipar, hadsereg, szellemi élet, hazaszeretet, az Németországban például sokkal kisebb területen mint tökéletesen szervezett, egyöntetű, tudatos egység szerepel. De amellett, hogy Oroszország a méretek hazája, egyben a titokzatosságé, is. S ez a titokzatosság, a rejtelem, ami tökéletes ellentéte a legvilágosabb valaminek, a számnak, Oroszország előbb jelzett presztízs-alapjának, szintén nagy mértékben hozzájárul a russomániához. Ma, az utazások korszakában, az Európa-, sőt Amerika-járt emberek, legnagyobb része nem volt Oroszországban. Érzésünkben ez az ország inkább is volt Ázsia, mint Európa. Szimbolikus apróságok: a vasutak nagyobb nyomtávolsága a ti chrill-bek is hozzájárultak ahhoz, hogy egy egész külön, idegenszerű világnak tekintsük. A vakhit s a tiszta bálványimádásnak veható szentkép-szobor-kultusz gőze is ott leng fölötte. S végül az a tudat, hogy az orosz nép primitív, műveletlen, kultúramentes, szintén emelte érdekességét. Az analfabéta orosz muzsik legendás alakká lett, pedig csak szimpla, buta paraszt. Mert csodálatos: a kulturember, főleg ha nem egészen és igazán az, tiszteletteljes sóvárgással néz a kezdetlegesség, sőt barbárság felé. Friss, elhasználatlan, őserejű nép s még egy csomó ilyen hangzatos jelzőt terem ez a tisztelet! Valójában a kezdetlegességnek ez a tisztelete, sőt a kultúra fölé való emelése egyike a legtévesebb felfogásoknak. Egy egészséges és helyes irányú művelődésben benn van mindaz az érték, ami a barbárságban vagy kezdetleges műveltségben dicsérhető, lévén maga a kulturálódás Buli egyéb, mint az értékeknek kitenyésztése és kiválogatása. Amiként naivitás azt hinni, hogy a barbár ember, vagy akár csak az egyszerű életű paraszt testileg erősebb, mint a kulturember, és oly téveszme a primitív népekben a léleknek, a szellemnek oly erőit keresni, ami a kulturnépeket megszégyenítené. Igaz, hogy a primitív népeknek nagyobb a vallásképzőerejük, mint a kulturnépeknek, de ez épen nem szól fölényük mellett, mivel a vallások a világmagyarázásnak oly kezdetleges formái, melyeket természetszerűleg és üdvösen helyez- 15 PESTI HÍRLAP 1914. augusztus 13., csütörtök.