Pesti Hírlap, 1914. szeptember (36. évfolyam, 212-241. szám)

1914-09-19 / 230. szám

A PESTI HÍRLAP 1914. szeptember 19., szombat: átszálltam a koblenzi vonatra. Állandóan kato­nai helyivonatoko­t kellett utaznunk, amelyek tizenöt-tizenhat kilométert tesznek meg órán­kint. Hétfőn délután léptem át a német határt. Hogy hol, azt nem szabad megmondanom. A legfárasztóbb volt az útnak legutolsó, negyven kilométeres, része. Száznegyvenhét kiló súlyú hadifölszerelést kellett lovaimnak cipel­ni. Öreg este volt már, amikor eljutottam a vi­lágverő német hadsereg nyugati nagy főhadi­szállására. Akkor játszódott le a világtörténe­lemnek egyik legnagyszerűbb, de egyszersmind egyik legvéresebb fejezete. Ez a főhadiszállás és ez a hadseregfőparancsnokság mindig a né­met nép legnagyobb és legdicsőségesebb hőseivel dicsekedhetett el. Már a közelléte is lelkesítő a szemlélőre, aki áldhatja a sorsot, amelynek kedvezése folytán ide juthatott. Nem szabad leírnom, de nem is akarom feltárni mindazt, amit láttam. Mindenütt lesel­kednek a mi közös ellenségeink kémei Németor­szág és a szövetséges Ausztria-Magyarország legnagyobb, szinte szent titkaira. * * Mint ma este velem hivatalosan tudatták, Verdun és Páris között egyre áll a harc, amely­ben a németek helyzete a kedvezőbb. Mire ezek a sorok a Pesti Hírlapban megjelennek, az ol­vasók már bizonyára értesültek arról, hogy Franciaországra nézve milyen hátrányos volt a Páris előtt hadakozó német seregek fölénye. Páris ostroma javában tart és a kacér város idegesen és hisztérikusan néz a veszede­lem elé. Egy megbízható jelentés szerint a ha­tóságok hihetetlen mennyiségű birkahúst gyűj­töttek össze. A túl sok birkapecsenye, még ha jó illatú is, nincsen mindenkinek ínyére és ebből az eledelből akármennyi sem elegendő sokáig két millió ember táplálására. Ugyanez a jelen­tés, amelybe tegnap alkalmam volt belepillanta­ni, azt is mondja, hogy ámbár meglehetősen si­várak a viszonyok, mert bizony ma már nem 1870-et írunk és a Bois de Boulogne többé nin­csen a védelmi vonalon kívül. Az elmúlt negy­vennégy esztendő alatt az egykori védelmi vo­nal bele­került az azóta létesült erődítmény­hálózatba Ez az a bizonyos „grande ceinture", amelynek a veszedelméről nagyon komolyan be­szélnek Párisban. A­ város védelmi területének ez a hatalmas kiterjesztése alaposan megnehe­zíti az ostromlók munkáját, hanem hát a vé­dőknek is temérdek csapatra van szükségük, amelyeknek a táplálása súlyos zavarokba ütkö­zik. Maubeuge, a büszke, nagyszerű erődít­mény, elesett. Negyvenezer fogoly és 4­00 ágyú hirdette itt a németek újabb győzelmét. Négy tábornokot is foglyul ejtettek a németek, akik ezzel bokros szívességet tettek Franciaország­nak, mert ezek a hadvezérek ebben a háborúban többé nem fognak stratégiai hibákat elkövetni Németország javára. Maubeuge eleste­ arról ta­núskodik, hogy a német bátorság a császár ke­zére juttatja Észak-Franciaország legerőseb­ben kiépített erődítményeit. Elsőnek Les Ayrel­lest érte ez a sors, amely Mesierestől közvetle­nül délre fekszik. Azután következett Hirson, a Maubeugetől délre, majd délnyugatra az azóta már szintén német csapatokkal megrakott Amiens és Reims között levő csoport: La Ferre, Condé és Laon. Illetékes helyen is hangsúlyoz­zák, hogy ezeknek az erődítményeknek a gyors bevételéhez részben hozzájárult az osztrák-ma­gyar tüzérség is amely már előzőleg is ugyan­csak kitüntette magát Givette és Maubeuge os­trománál. És amíg a németek itt hősies munkájukat végzik, szilárdul bizakodnak abban, hogy Ausz­tria-Magyarország dicső hadserege fel fogja tartóztatni az oroszokat mindaddig, amíg be nincs fejezve a németek nagy műve a dekadens Franciaország leverése. Párisnak el kell esni. Ha majd Franciaország elvesztette a csa­tát, a világ legerősebb hadserege a legjava ere­jével Keletre vonulhat és segíteni fog nekünk minden ellenségünk legyőzésében. Most pedig, miután híven beszámoltam mindarról, amiről értesültem, befejezem tudó­sításomat, amelyet az éjszaka csöndjében írtam, a nyugati német főhadiszálláson, távol a német határtól és még távolabb az én hazámtól. Feh­éri Arm­and: Mit ír a Figaró? Semleges államokból hazautazó magyarok, mint ritka kincset mutogatnak néha egy-egy francia új­ságot. Szerkesztőségünk ily módon jutott a párisi ,,Le Figaro" egy utóbbi számának birtokába. Az alábbiakban közlünk belőle néhány mutatványt, mely nekünk is kiváló örömünkre szolgálhat. * Egy szentpétervári távirat azt jelenti a Figa­rónak, hogy az oroszok Neidenburgnál egy hetven­ezer főnyi sereget teljesen tönkre vertek és ezen a napon valóban csodálatos lendülettel harcoltak. (A mi szerény tudomásunk szerint Neidenburgból a mazuri tavak közeléből egészen ellenkező jelentést küldött arról a csatáról Hindenburg tábornok.) * A lap első oldalán Robert de Leseau úr egy cikkében nem kisebb hazugsággal traktálja a Fi­raro olvasóit, mint azzal, hogy Németországban szigorú büntetés terhe alatt megtiltották minden családnak, hogy több élelmiszert tartson a házánál, mint amennyi két napra elegendő. * Szentpétervári távirat azt jelenti a Figarónak, hogy az orosz seregek Kön­igsbergbe érkeztek és ott egyszerűen elgázolták a német helyőrséget. •­­ Közli a Figaró a Petit Journalnak igen elke­seredett hangon írt cikkét, amely azt a kérdést in­tézi a francia hadvezetőséghez, hogy rengeteg be­hívott tartalékos katonát miért szabadságolt? A Pe­tit Journal azt írja, hogy a közvéleményben ez na­gyon kellemetlen benyomást keltett, mert hiszen mindenki tudja, hogy Franciaországnak annyi ka­tonára van szüksége, amennyit legnagyobb erőfeszí­tésével ki biz­állítani. Mégis a katonai hatóságok ezeket sem fel nem ruházzák, sem fel nem fegyvere­zik, hanem haza küldik. A Figaro a maga részéről helyesli ezt a kérést és azt írja, hogy a közvélemény­ben arról az intézkedésről olyan hírek vannak elter­jedve, amelyeket kötelessége elhallgatni. (Mi már ismerjük ezeket a híreket, amelyek úgy szólanak, hogy a francia raktárak egy nagy része, mikor a mozgósítás megtörtént, üresen találtatott.) Hogy az a kevés számú német katona, aki fran­cia fogságba került, még ott is megőrzi önérzetét, azt a Figaro auxerrei levelezője is bizonyítja. A le­velező leírja, hogy e városkába néhány német fog­lyot hoztak. Zornet UT, a polgármester beszélgetést kezdett velük. Az egyik fogoly egy aviatikus, aki combjába kapott golyót és így került francia fog­ságba. Ezer-ezeregyszáz méter magasan repült a francia hadállások felett és csak akkor szállott le, mikor motorját egy lövés találta és gépe használha­tatlanná lett. A polgármester úr ama kérdésére, hogy miért harcolnak a németek, a német katona azt felelte: — A németek a becsületüket védelmezik! — Ön is a becsületét védelmezte? — kérdezte tőle a polgármester. A fogoly komoran nézett rá és csak ennyit fe­jelt: — Én csak a kötelességemet teljesítettem . . . A polgármester úr még megengedte magának azt a fényűzést is, hogy francia győzelmeket jósol­jon az elfogott német katonának. A német katona erre a jóslatra így felelt: — Nagyon nehéz promenád lesz, az az önök számára! . . . * A francia demokratikus érzést élénken jel­lemzi, hogy a Figaro külön cikkben nagy hazafias tirádák kapcsán jelenti be a hadvezetőségnek ama világra­szóló intézkedését, hogy Rotschild Henrik doktort a drámaíró milliomost másodosztályú tartalékos or­vossá nevezte ki és akiint ilyent, úgy látszik kü­lönleges vagyoni helyzetére való tekintettel, nem a harctérre, hanem a párisi katonai kormányzó mellé osztották be. A Páris megdermedt, kihalt éjszakáját a követ­kező leírással jellemzi a Figaró: „Az újságírók, akiket hivatásuk most vissza­tart az Íróasztalunk mellett, egész életekben emlé­­­kezni fognak a párisi éjszakákra a háború alatt. Amint nincsen több nyitott kávéház, nincs több éj­szakázó sem. S minthogy nincs több színház és az emberek takarékoskodnak és a divatos kabarék ép­pen úgy zárva vannak, mint a kis korcsmák,­­ az emberek nem vacsoráznak többé. Az éjszakázók, a vacsorázók eltűntek a járdáról, a kocsik eltűntek az utcáról. Éjfélkor alszik Páris. És miért is volna éb­ren? Egyetlen autóbusz sem rázza meg a kövezetet. Egyetlen villamos kerekének a zörgése sem hallat­szik az utcákon. Ez a pusztulás és ez a csend. Tel­jes csend. Csend, amely ráfekszik a lélekre és ami semmi máshoz nem hasonlítható. Ezt a csendet nem népesíti be egy élő­lény sem. Az ember megy az ut­cán . . . s egészen egyedül van, a lépteinek a zaja megnyugtatólag hat rá . . . Valahol két rendőr be­szélget egymással halk hangon, mozdulatlanul egy utcalámpás alatt. A járókelőkre néznek. Azt mon­daná az ember, arra gondolnak: — Milyen pokoli lárma!''­­« Egy másik pikáns hír: „Szerzetesek, akiket kiűztek francia kolosto­rokból s akiknek ki kellett vándorolniok, elindultak Franciaország felé, hogy eleget tegyenek a mozgó­sítási rendeletnek. Többen közü­­lök a múlt héten megérkeztek Grenobleba. Ajkukon mosolylyal lép­tek a tábori szállásokba, — írja az ottani lap — s a katonák lelkes „Éljenek a szerzetesek" kiáltással fogadták őket." (Íme a cár példája: ha Oroszország az üldö­zött zsidóknak hizeleg, Franciaország viszont az ül­dözött katholikusokat próbálja visszaédesgetni.) Fegyvereket a polgárőröknek! Gróf Andrássy Gyula a következő fölhívást teszi közzé: „A budapesti polgárság elhatározta, hogy a katonaságot munkájában segíteni fogja és az őrál­lás időrabló kötelezettségétől mentesíti. Biztosítani akarja azt, hogy az összes katonaság igazi hivatásá­nak élkesen és a harctéri szolgálatra készülhessen. E feladat teljesítéséhez azonban fegyverre van szük­sége. A katonasághoz nem fordulhatunk, hisz rajta akarunk segíteni, nem pedig belőle élősködni. A ka­tona kezében még szükségesebb is a fegyver, mint a mienkben és amikor a polgárság tettre készül és hazafias szolgálatot akar teljesíteni, úgy illik, hogy segítségül elsősorban társaihoz forduljon és eszkö­zeit lehetőleg önmaga teremtse elő. A magyar világtörténelmi hivatásának szol­gálatában gigászi harcban ál, mint a mohi pusztán IV. Béla vitézei, mint a nándorfejérvári és rigó­mezei csatatereken Hunyadi vitézei, mint a Zrí­nyiek, Szondyak, Dobók, újra Európa civilizációját védjük a Kelet kapujánál, a Kelet ostroma ellen. Apáink legdicsőbb­­hagyományainak szellemében a jelen és a jövő boldogulásért nagy túlerő ellen, mint annyiszor máskor, újra vérünket rontjuk. És e harcban minden jóravaló magyarnak helyt kell ál­lani. Nem becsületes ember az, aki nem hajlandó mindazt megtenni, amire képes és aki kivonja ma­gát ,azon erőfeszítés alól, amely csak akkor lesz si­keres, ha a nagy és kicsi, a gazdag és szegény, férfi és nő, az egészséges és a beteg egyaránt teljesíti a rá váró feladatokat. Most keveset kérek, nem is áldozatot, hanem csak szívességet. Csak azt kérem, hogy akinek van katonai puskája, a mostani vagy korábbi típus, vagy tölténye, külsje el azt a megalakuló Önkéntes őrsereg címére. (Üllői­ út 14. II. emelet 4.) Az a fegyver, amely külön-külön az egyes lakásokban szekrényekben elzárva, vagy a falon értéktelen, ösz­szegyűjtve a polgári szervezet kezében becses szol­gálatot tehet. Előre köszönöm az adakozást és ígérem, hogy h­a lehet, a fegyvert tulajdonosainak visszaadom." — A budapesti szervezeti szabályok.­­ A Belügyi Közlöny legújabb száma közli a mindenfelé megalakuló polgárőrségek rendeltetését és eljárását irányító szervezeti szabályzatot, ame­lyet a belügyminisztérium készített el. A miniszteri rendelet a vidéki és a budapesti polgárőrségnek kü­lön-külön szervezeti szabályzatot állapít meg, mint­hogy a főváros különleges viszonyai sokban eltér­nek a vidékiektől. A fővárosi államrendőrség terü­letén alakított polgárőrség szervezeti szabályzata ez: 1. A m. kir. belügyminiszter meg­engedi, hogy a székesfővárosi m. kir. államrendőrség ható­sági területén a közrend és közbiztonság megóvása céljából — a főkapitány előterjesztésére — polgári őrség szerveztessék. 2. A polgári őrség, mint­­ helyi közrend és közbiztonság fentartására alakult őrtestület, Buda-

Next