Pesti Hírlap, 1914. október (36. évfolyam, 242-272. szám)
1914-10-24 / 265. szám
2 PESTI HÍRLAP 1914. október 25., vasárnap. orosz katonákat plakátokon felhívták, hogy pogromot rendezzenek a zsidók között, a hercegérsek palotájába hivatta őket, nehogy egynek is bántódása essék. Azt is megengedte, hogy templomi szentségeiket az érseki palotába hozzák. És amikor a kormányzó e miatt felelősségre vonta és megkérdezte, hogy tulajdonképen milyen vallású, a hercegérsek azt felelte, hogy Isten vallását követi. Istennek szolgája, aki előtt minden ember egyforma és aki egyformán oszt mindenkinek igazságot és büntetést. Hiába volt a kormányzó minden fenyegetése, a hercegérsek mindenkinek vallás- és nemzetiségre való tekintet nélkül menedéket adott, aki oltalmat keresett nála. Mikor az augustowi álgyőzelem híre Csernovicba jött, a kormányzó elrendelte, hogy a hercegérsek az orosz fegyverek dicsőségére ünnepi misét celebráljon. A hercegérsek azonban ezt a kérést elutasította. — Császáromnak hűséget esküdtem és eskümet meg fogom tartani! — ezt üzente a kormányzónak és a görög-keleti templomban nem volt mise. (Do swedania!) — Két napig voltam Csernovicban. Elvégeztem üzleti dolgaimat és aztán tizennyolc csernovici ismerősömmel elhagytuk a várost. Jól beszélek oroszul, nálam voltak az ajánlások, nem volt tehát semmi nehézség és akadálytalanul átengedtek az orosz előőrsökön. Az orosz katonák kezet nyújtottak, nyilván orosznak néztek és „Do swedania!" (Viszontlátásra!) kiáltással elbúcsúztak tőlem. Én viszonoztam a kézszorítást és titokban hozzáfűztem a magam óhaját, vajha sohase látnám őket többé viszont Csernovicban. Vissza Csernovicba. Bécs, okt. 23. Bécsből táviratozzák a Budapesti Tudósítónak. Miután a legtöbb nyugatgaliciai menekült már visszatért, most Csernovic lakosaihoz, akik Bécsbe menekültek volt, az a felszólítás érkezik gróf Meran tartományi főnök részéről, hogy rögtön térjenek vissza a szűkebb hazájukba. A menekültek visszautazása már meg is indult. Bukovina fővárosában a hivatalok ismét megkezdték működésüket. Német előnyomulás a suwalkii kormányzóságban. Berlin, okt. 23. A keleti hadszíntérről a németeknek a suwalki kormányzóságban való előnyomulásáról érkezett hír. A tannenbergi hadizsákmány. Amsterdam, okt. 23. A „Niewe Rotterdamsche Courant" jelentése szerint a tannenbergi csatában szerzett hadizsákmány nem kevesebb, mint ezerhatszáz trngonra való. A hangulat Oroszországban. Bécs, okt. 23. A Südslawische Correspondenz jelenti Szófiából. Pétervárról jelentik, hogy a cár korábban tért vissza a frontról, mint eleinte tervezték és úgy látszik, hogy a cár látogatása a hadseregnél nem járt azokkal a kedvező következményekkel, amint azt környezetében remélték. Az óvóintézkedések az addig szokásban volt biztonsági intézkedések mérvén is messze túlterjedtek. A cár alig került közvetlen érintkezésbe a katonákkal. Csak egy-két ezredet vezettek elébe és annak a legénysége közt a cár ezer meg ezer szent képet osztatott szét. Ami a hangulatot Pétervárott illeti, a tudósító azt állítja, hogy a lakosságot még mindig azzal ámítják, hogy az orosz hadsereg az egész vonalon diadalmaskodik. A cenzúra drákói szigorral működik. Kérlelhetetlenül szüntet be lapokat és szab ki pénzbírságokat. Még a kolerának a hadseregben való fellépéséről sem szabad tudósításokat közölni. Pétervárott még mindig vannak tüntető körmenetek, de a rendőrség erélyesen véget vet minden exceszuónak. Német dicséret a magyar népfölkelőkről. Berlin, okt. 23. A Vossische Zeitung a magyar népfölkelőkről és honvédekről ismét a legnagyobb dicsérettel emlékezik meg. A magyar népfelkelőknek sikerült az utolsó kárpáti szorost is, amely még orosz kézben volt, visszafoglalni és az ottlevő oroszokat elűzni. Ez az utolsó szoros a Jablonica szoros, amely helyreállítja az összeköttetést Bukovinával. Magyar területen nincs már ellenség. Ellenben a magyarok és osztrákok az ellenség üldözésében már behatoltak Bukovinába. Epizódok a magierai harcokból. Sajtóhadiszállás, okt. 23. — A Pesti Hirlap kiküldött haditudósítójának távirata. — A magierai csatában, mint általában minden más ütközetben is, a súlyosan sebesültek száma aránytalanul kisebb volt, mint a könnyebben sérülteké. Természetesen láttunk nagyon sok olyan sebesültet is, akikre borzalom volt ránézni. A srapnell nagyon kegyetlen fegyver és akit eltalál, azzal borzalmasan bánik el. Szerencsére az orosz srapnell és gránát robbanó ereje nagyon mögötte maradt a mienknek. Ez a körülmény csökkenti az orosz ágyútűz hatását, bármilyen kiváló is a cári tüzérségé. Estszürkület előtt volt még, amikor viszszatértünk a novomiesztoi magaslatokról a faluba. A szűk utcákon ekkor már alig lehetett mozogni. Egyrészt újabb csapatok érkeztek, s előrehaladásukat néha megakadályozták a folyton előretörő lőszerszállító szekéroszlopok, másrészt a sebesültek szakadatlanul igyekeztek a hadosztály kötöző helyéhez, ahol friss kötést kaptak. Egy iskolaépület tágas helyiségeiben dolgoztak az orvosok, az egészségügyi katonák segédkezése mellett. Szemben az iskolával voltak a mozgókonyhák, s itt állandóan főtt a friss étel. Azokat a sebesülteket, akiket nem kellett okvetlenül kocsin szállítani, a kötözőhelyen látták el új kötéssel. A sapkájukra cédulát tűztek, amelylyel abban a kórházban jelentkeztek,ahová irányították őket. A sebesülés minősége szerint változó volt a cédula színe is. Ha mindezzel ellátták őket, akkor átkerültek a táborikonyhához, ott jól lakhattak, aztán elküldték isten nevében Przemyslbe gyalog. A nowomiesztoi sebesülteknek nem volt olyan jó dolguk, mint annak idején azoknak, akik Grodeknél sebesültek meg. Ott láttam a sebesültek legideálisabb elszállítását. A harcvonaltól alig tíz kilométernyire volt az állomás, ahonnan vasúton rögtön elszállítottak mindenkit. Nowomiesztonál a vasidi vonalat elpusztították az oroszok visszavonulásuk alkalmával és így katonáinknak még húsz kilométert kellett gyalog megtenniök sérüléseikkel, amíg Przemyslbe értek. Az itteni kórházakban azonban nem lehetett mindenkit elhelyezni és ezért olyanoknak, akik nem súlyos, vagy pedig nem lábsebet kaptak, még el kellett Sanokig gyalogolniok, ahonnan aztán vasúton szállították őket tovább. Abban az időben, amikor visszatértünk a faluba, az orosz ütegek tüze gyengülni kezdett. Már azt hittük, hogy a tüzelés általános beszüntetése következik, mert a tüzérek, amint már jelentettem, este nem lőnek, hogy el ne árulják pozíciójukat. Egyszerre azonban ismét bömbölni kezdtek az ütegek a távoli magaslatokon és a gránátok süvítve vágódtak le a faluba. Kezdetben a falu temploma irányába lőttek az oroszok, azt a látszatot keltve, hogy az utászaik által épített ideiglenes hidat akarják szétrombolni. Minthogy azonban úgynevezett szórótüzet alkalmaztak, úgy látszik,'' az volt a szándékuk, hogy a falun keresztül átvonuló csapatokat és az ott felállított intézményeket állandó ágyútűzzel nyugtalanítsák. Bármi volt is a szándékuk, bizonyos, hogy az orosz gránátok tüze az apró házak között igen kellemetlen volt. Az első lövedékek mindjárt lángba borították a falu szélét és a tűz a szalmafedeles kunyhók között gyorsan terjedt. Később a centrumban is felgyújtották a lövések a masszívabb épületeket. Egyik tiszt épen lakást szemelt ki a hadtest parancsnokának, aki ide készült beköltözni, amikor néhány gránát rommá zúzta az egész épületet. Szerencsére az estszürkület beköszöntésekor az oroszok tényleg beszüntették a tüzelést. Másnap volt a nagy nap, amikor csapatainknak tényleg sikerült elfoglalniuk Magierát Ezt az akciót a Tartaren Hügelről néztem végig. Tüzérségünk már kora reggel hatalmas tűz alá vette az egész magaslat hosszát. Tíz óra lehetett, amikor felértünk a Tartaren Hügel tetejére. Az idő kezdetben nem kedvezett, mert a köd elzárt minden kilátást, hallottuk a viharszerű ágyúdörgést, amilyen csak ritkán fordult elő, de látni semmit sem lehetett. Később aztán a napsugarak áttörtek a végtelen szürkeségen és a messzeségben feltűnt a hírhedt Magiéra kéklő magaslata. Sokszor úgy látszott, mintha ismét köd takarná be, oly sűrűen csapkodtak bele lövedékeink. Az oroszok pompás fedezékeikben keményen állták a tüzet. Igaz ugyan, hogy tüzérségünk aznap már gyöngébben felelt, de az ember soha sem tudhatja, hogy hányadán van az oroszokkal. Sokszor minden különös ok nélkül a legkönnyelműbben pazarolják lőszerüket, máskor csökönyösen hallgatnak. Minthogy Boroevics tábornok aznapra meglepetést és sok látnivalót helyezett kilátásba, — szavaiból legalább ezt vettük ki, — kissé idegessé tett mindenkit, hogy a Magiéra még mindig tartja magát. Már mi is kezdtük hinni, hogy a félelmetes hegyhát tényleg bevehetetlen pozíció. Tizenegy óráig szüntelenül fokozódó erővel dörögtek ágyúink, ekkor egy hatalmas sárga ballon kezdett felemelkedni lassú méltósággal Przemysl fölé. Ahá, — mondottuk, — most felszáll, hogy kikémlelje az orosz tüzérség pozícióját és tüzünk hatását. Ugyanakkor nyugat felől motorkattogást hallottunk. Egyik aeroplánunk kezdte óriási sebességgel lasítani a levegőt, szintén Magiéra irányában. Minden szem légi járműveinkre szegződött, amelyek sokáig kóvályogtak a levegőben az orosz hadállás közelében, aztán visszafordultak Przemysl felé. Miután tüzérségünk fokozódó erélyű tüzelése ellenére sem változott a helyzet képe, elhatároztuk, hogy egyelőre visszatérünk kiindulási pontunkhoz Azt hittük, hogy másnap ismét felmegyünk megfigyelési helyünkre, talán több szerencsénk lesz. Nem sokáig tartózkodtam a városban, amikor a várparancsnoksághoz beosztott vezérkari tiszt ismerősöm ragyogó arccal rohant felém. — Tudja, mi újság? — kiáltotta már messziről. — Magiéra a kezünkben van, most kaptuk a telefonértesítést. Néhány perc múltán egész Przemyslben villámgyorsan terjedt el az örömhír. Az emberek boldogan mondogatták egymásnak, hogy Magiéra már a mienk. Mindenki úgy érezte, mintha fojtogató nyomástól szabadult volna meg, vagy mintha valamely nagy szerencsétlenséget hárított volna el a sors feje fölött. Ilyen jelentősége talán nem is volt a Magierának, az emberek azonban valóságos legendákkal fonták körül a rettegett hegyhátat. És most örülnek, hogy megszabadultak az ördögtől, amit maguk festettek oly feketére. Simon Vilmos.