Pesti Hírlap, 1914. október (36. évfolyam, 242-272. szám)
1914-10-25 / 266. szám
1914. október 25., vasárnap. PESTI HÍRLAP 419 gyalogos. Közelben csemegeüzlet volt, a kirakatban őszi almák. Az orosz kapitány vágyakozó pillantást vetett a kirakatra. Meglátta ezt egy honvédhuszárhadnagy, besietett az üzletbe, ott egy csomag almát vásárolt, kijött és átnyújtotta a csomagot az orosz kapitánynak. Ez a zsebébe nyúlt és megkérdezte, mit fizet az almákért. A huszárhadnagy kissé idegesen hajtotta meg magát, majd így szólt: — Bocsánat, — ezzel megkínálom önt, — ennek nincsen ára. — Akkor köszönöm — volt a hűvös válasz, — nem fogadhatom el. Ezzel vissza is akarta adni a csomagot a huszárhadnagynak. Ez megsértődve lépett hátra. — Kapitány úr — mondta aztán, — vegye tudomásul, hogy én, a tiszt, megkínálom önt, a tisztet. Ön megsért engem, amikor ilyen magatartást tanusít. Az orosz kapitány, úgy látszik, észbe kapott, mert hirtelen udvarias meghajlással megköszönte az almákat és köpönyege zsebébe csúsztatta a csomagot. A szóváltásnak hamarosan nagy nézőközönsége támadt. Az emberek megkönnyebbülve lélekzettek föl, amikor látták, hogy az affairenek vége szakadt. A magyar tiszt és az orosz tiszt kezet fogva váltak el egymástól. (Fogoly tábornok Przemyslben.) Az est folyamán különben a Magiéra elfoglalásán kívül még egy szenzációja volt Przemyslnek. Az aznapi foglyok között volt ugyanis egy orosz tábornok is. Ennek a przemyslnek, azt hiszem, sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a kelleténél. Valósággal izgalomban voltak az emberek, amikor a nyitott automobil a fogolytábornokkal este végigrobogott a főúton. Mindenesetre ennek a magasrangú tisztnek az elfogatása alkalmas volt arra,, hogy megnyugtassa a polgári lakosság kedélyét. Mert hiába volt látszólag teljesen nyugodt a város külseje, akadtak sokan, akik állandóan rettegtek az újabb körülzárás lehetőségétől. Az, hogy az emberek az esti korzón gondtalanul sétáltak, hogy a fényesen kivilágított mozgószínház rogyásig telve van, mind nem imponált nekik, amikor e békés szórakozások mellett állandóan bömböltek az ágyuk a várerődökben. De hogy katonáink egy eleven tábornokot ielkik, hogy a maga jelenlétében idegen nőkről beszélnek, de tekintetbe kell vennie, hogy az erős bor megzavarta őket. Édes kis francia lány, ne haragudjék rájuk, hiszen ha kijózanodnak, térden állva fognak bocsánatot kérni, amiért maga mellett idegen fajtabeli asszonyokra gondolnak. Toinette megbotránkozva rázta meg a fejét és sértődötten illegette karcsú alakját a kredenc körül, a fiatalember pedig, az asztal végén, tűnődve nézett el megint a mulatók fölött a cigarettafüstös levegőbe. Ő se volt idősebb, talán komolyabb se volt, mint asztaltársai, a mulatságot a maga idejében ő se vetette meg, az életet, az asszonyt, a napsugarat, a nevetést ő is épp úgy szerette, mint azok, — és most mégis hallatlan frivolitásnak tűnt föl előtte, hogy az élethalál-harc e komoly pillanataiban valaki léha nőkre, haszontalan fürtökre ás érzéki fellobbanásokra gondolhat. — És ezek akarnak bennünket elsöpörni a föld színéről! — mondta magában ujjongva és hűséges, komoly, germán ezivo hangosan feldobogott a győzelem reményétől. A kadét koccintásra emelte poharát, mely kicsordult a champagnei szőlők nedvétől. — Annak az egészségére, akit legjobban szeretsz a világon és aki könyezve és szívszakadva várakozik rád! A szép szempárra, mely remegve kutatja a felhőket, melyeket karcsú léghajóddal áthasítasz! Odakünn most felharsant a trombita hangja, s a mélabús altatódal, mely puha fátyolt sző a szendergő katonák feje fölé, az elpihenő táborok megható és gyönyörű álomdala, ezüstös tisztasággal áradt tova a leszálló éjszaka sötétjében. A sóhajtás és a reménység, a lék fogtak, az nekik jobb csillapítószer volt bárminél. A következő nap gyönyörű őszi reggelén aztán végleg megnyugodhattak a kétkedők, mert ezen a napon több mint ötezer orosz foglyot kísértek katonáink a legközelebbi vasúti állomásig. Képviselve volt közöttük az uráli kozáktól kezdve az orosz cárnak minden fegyverneme. Ezeknek a foglyoknak csak egy részét szállították el, mert nagy részüket útjavítási munkálatokra fogták. Erre most nagy szükség van, mert a hetekig tartó állandó esőzések nagyon megviselték a galíciai úthálózatot. Simon Vilmos: Az oroszok kiürítették Kolomeát. Grác, okt. 24. — Saját tudósítónktól. — A Grazer Tagespost jelenti, hogy az oroszok immár kiürítették Kolomeát is, mely a fele úton van Csernovic és Stanislau között. Bukovinai menekülők hazatérése. " " Jartotta az ellenség ama szándékát, hogy Csernovic egyes fontosabb épületeit kivonulása előtt a levegőbe röpítse. Az oroszok gyorsan szedtékvették sátorfájukat, hevenyében csak a postahivatal berendezését pusztították el. A vasút állomási és forgalmi épületében, a rendőrigazgatóság és a kormányzat helyiségeiben, a csendőrparancsnokság palotájában szintén kárt tettek ugyan, de a magánlakások, néhány kivétellel, érintetlenek maradtak. Csernovic az orosz uralom alatt. Nagyvárad, okt. 24. Még tartott az orosz uralom, amikor Muncundorfean Lucean csernovici lakos Besszarábián és Románián keresztül Magyarországba menekült. Néhány nappal ezelőtt érkezett Nagyváradra. Egyszerű, szimpla ember Muncundorfean Lucián, de nagyon gazdag. Hat hétig volt Csernovicban az orosz Uralom alatt. Ezt csak eltűrték, mert tudták, hogy nem sokáig tart a muszka közigazgatás. De amikor a vallásuk elhagyására akarták őket kényszeríteni, nyíltan ellenszegült az egész város. Alig akadt húsz ember, aki áttért volna az óhitre. Ezekkel szemben sokszor kegyetlenkedtek a katonák, akiket a rengeteg pópa fanatizált. Nem egyszer megtörtént, hogy nyílt utcán megkorbácsoltak valakit, mert eredeti vallásához ragaszkodott. Mindössze egy hétig tartott ez a szigorúság. Hirtelen megváltozott minden. Egymásután nyittatták ki a bezárt kávéházakat. Esténkint az egész tisztikar ott találkozott a kávéházakban, sőt a legkisebb helyiségekben is lehetett csillogó uniformist látni. Az orosz tisztek nagyon szeretik az italt Nem igen énekelnek, hanem ha berúgnak, bambán bámulnak maguk elé, vagy gorombáskodnak. Erre a célra rendesen magukkal viszik a tisztiszolgájukat. Bikid idő alatt hétezer üveg pezsgőt ittak meg. A pezsgőt Pétervárról hozták, de valódi francia gyártmány volt. Az egyik kávéház tulajdonosának eszébe jutott, hogy kabaré-előadásokat rendez. Négy nap múlva 16 kabaré tartott előadást. A kormányzó mindent engedélyezett, amiben a tiszteknek öröme tett. A táncos- és énekesnőket Moszkvából, vagy Pétervárról hozták, de legnagyobb részük francia leány volt. — Nálam egy egészen fiatal főhadnagy volt megszállva. Bohicsov Miklósnak hívták, nagyon kedves, jószívű fiú, akinek egyetlen hibája volt, hogy nem kímélte az idegen tulajdont, ami a kezezást elvégezzen. A kertrenyíló térrajzon Eyroldt tábornoknő elgondolkodva tette le hímzését, a nevető szeme, mely eddig sohase ismerte a könyeket, hihetetlen komolysággal tekintett a leszálló alkonyatba. — Holnap? — kérdezte a huszonhárom éves asszony, aki három év előtt egy gyermek jókedvével és bizalmával tette le sorsát az őszülő tábornok kezébe. A hadnagy szótalanul bólintott, aztán jóideig némán szívta cigarettáját, melynek füstje könnyű csipkefátyolt vont a szeme elé. Mindketten hallgattak és a jövőre gondoltak. Sohase beszéltek szerelemről, vallomásra sohase került szó köztük és mégis mindketten tudták, hogy életük örökre egymásba kapcsolódott. A jókedvű katonalány, aki valaha dalolva, könnyű szívvel lépett Eyroldt tábornokkal az oltár elé, csak most, hogy a fiatal tisztet megismerte, jutott szerelemre vágyakozó asszonyiságának tudatára. Oh, mennyire megértette most a történeteket, melyek eddig fantasztikus meséknek tűntek föl előtte! Mennyire megértette bolondos kis mostohalányát, aki tizennégy éves kora óta mindig szerelmes volt, aki néha kolostorokról, néha éjszakai szökésekről beszélt neki, s esténkint kényeskedve bújt hozzá, hogy a titkaiba beavassa. Valaha anyáskodó okossággal vigasztalta meg, de most megérezte, hogy a gyermek többet tud nála, a férjes asszonynál s akárhányszor fájdalmas mártírsággal szorította össze az ajkát, nehogy igy szóljon: — Oh kicsikém, ha tudnád, hogy az én boldogtalanságom százszor nagyobb, mint a tied, mert nekem még az a vigaszom sincs meg, hogy valaki előtt a szivemet kiönthetném. Bécs, okt. 24. Tegnap óta innen Magyarországon keresztül csapatostul indultak útnak Bukovina felé az onnan elmenekültek. Az eddig visszatért menekülők számát nyolcezerre becsülik". Bukovinát egy magyar csendőralezeredes szabadította föl. Csernovic, okt. 24. A Bukovina fölszabadításáért vívott harcaink, amelyeket Fischer magyar csendőralezredes vezetett, a bukovinai népfölkelésre súlyos és eredményében dicsőséggel járó feladatot hárított. A Michalcénél vívott ütközetben két gépfegyvert és két ágyút zsákmányolt az oroszoktól ez a sereg s több kisebb ütközetet vivott meg sikeresen az ellenséges csapatok ellen. A kozákok október 15-én már a Radautz mellett levő Hadikfalváig jutottak el s megtámadták az onnan Hatna felé induló vonatot. A vonaton lévő népfelkelők olyan eredményesen tüzeltek a kozákokra, hogy azok kénytelenek voltak nagy veszteséggel visszavonulni s csapataink egy nagyobb orosz csapatot, amely október 14-én kísérletet tett arra, hogy Radautzot megszállja, szintén véresen visszavertek. Galíciai csapataink gyors előnyomulását az oroszok Csernovicban csak az utolsó pillanatban tudták meg. A nagy meglepetés, amely az óriási vereséggel itt az oroszokat érte, meghilelem és a szerelmi vágyakozás, a diadalmámor és a halálsejtelem, mely láthatatlanul ott lebegett az álmukban felnyögő katonák fölött, lágyan beleolvadt a trombita szavába, mely halkan hullámzott tovább a ködös mezőkön és a hóval borított hegyeken, a rejtelmesen susogó határszéli erdők felé, melyeknek fái mögött már óvatosan surranó árnyékok mozogtak. Az idegen úgy érezte, mintha sok-sok emberi lény reszkető és összekulcsolt kezét látná, s mintha százezer haldokló imája egyesülne a mindjobban elhaló akkordokban. — Annak az egészségére, aki a felhők közt is veled jár! — ismételte szilajul a milliomos fiú. A trombita elhaló szava most halkan megújult a távoli hegyek visszhangjában, s a fiatal katonának úgy rémlett, mintha a fájdalmas sóhajtás mindegyre tovább és tovább hullámzanék a fekete erdőkön, siető hegyi folyókon, alvó városokon keresztül, egy édes és magányos villa kertjéig, ahol valaha — tegnapelőtt vagy száz éve — két kicsi, fehér cipőcske tipegett a melankolikusan pompázó őszi rózsák között. A kert fölött a szeptember könnyű aranyfátyola lebegett s a rácskeritésen tul büszke hercegnők repültek tova aranykocsijukon a fák alatt. A távoli nagyvárosból ugy hallatszott ide a zúgás, mintha távoli tengerek hullámai alól jönne. A fiú, a francia falucska vendéglőjében, egy pillanatra behunyta a szemét, mert most egyszerre feléje áradt a virágillat, mely hazája földjén, a búcsúzás percében, elkábította. Estefelé volt, a tábornok még lámpafény mellett dolgozott a vezérkari irodában, s a fiatal leány a városban járt, hogy néhány megbi- 3