Pesti Hírlap, 1914. október (36. évfolyam, 242-272. szám)

1914-10-25 / 266. szám

1914. október 25., vasárnap. PESTI HÍRLAP 419 gyalogos. Közelben csemegeüzlet volt, a kira­katban őszi almák. Az orosz kapitány vágya­kozó pillantást vetett a kirakatra. Meglátta ezt egy honvédhuszárhadnagy, besietett az üzletbe, ott egy csomag almát vásárolt, kijött és átnyúj­totta a csomagot az orosz kapitánynak. Ez a zsebébe nyúlt és megkérdezte, mit fizet az al­mákért. A huszárhadnagy kissé idegesen haj­totta meg magát, majd így szólt: — Bocsánat, — ezzel megkínálom önt, — ennek nincsen ára. — Akkor köszönöm — volt a hűvös vá­lasz, — nem fogadhatom el. Ezzel vissza is akarta adni a csomagot a huszárhadnagynak. Ez megsértődve lépett hátra. — Kapitány úr — mondta aztán, — ve­­gye tudomásul, hogy én, a tiszt, megkínálom önt, a tisztet. Ön megsért engem, amikor ilyen maga­tartást tanusít. Az orosz kapitány, úgy látszik, észbe ka­pott, mert hirtelen udvarias meghajlással meg­köszönte az almákat és köpönyege zsebébe csúsztatta a csomagot. A szóváltásnak hamaro­san nagy nézőközönsége támadt. Az emberek megkönnyebbülve lélekzettek föl, amikor látták, hogy az affairenek vége szakadt. A magyar tiszt és az orosz tiszt kezet fogva váltak el egymástól. (Fogoly tábornok Przemyslben.) Az est folyamán különben a Magiéra el­foglalásán kívül még egy szenzációja volt Przemyslnek. Az aznapi foglyok között volt ugyanis egy orosz tábornok is. Ennek a prze­­myslnek, azt hiszem, sokkal nagyobb jelentősé­get tulajdonítottak a kelleténél. Valósággal izga­lomban voltak az emberek, amikor a nyitott automobil a fogoly­tábornokkal este végigrobo­gott a főúton. Mindenesetre ennek a magasran­gú tisztnek az elfogatása alkalmas volt arra,, hogy megnyugtassa a polgári lakosság kedélyét. Mert hiába volt látszólag teljesen nyugodt a vá­ros külseje, akadtak sokan, akik állandóan ret­tegtek az újabb körülzárás lehetőségétől. Az, hogy az emberek az esti korzón gondtalanul sé­táltak, hogy a fényesen kivilágított mozgószín­ház rogyásig telve van, mind nem imponált nekik, amikor e békés szórakozások mellett ál­landóan bömböltek az ágyuk a várerődökben. De hogy katonáink egy eleven tábornokot i­­el­kik, hogy a maga jelenlétében idegen nőkről beszélnek, de tekintetbe kell vennie, hogy az erős bor megzavarta őket. Édes kis francia lány, ne haragudjék rájuk, hiszen ha kijózanodnak, tér­den állva fognak bocsánatot kérni, amiért maga mellett idegen fajtabeli asszonyokra gondolnak. Toinette megbotránkozva rázta meg a fejét és sértődötten illegette karcsú alakját a kredenc körül, a fiatal­ember pedig, az asztal végén, tűnődve nézett el megint a mulatók fö­lött a cigarettafüstös levegőbe. Ő se volt idősebb, talán komolyabb se volt, mint asztaltársai, a mulatságot a maga idejében ő se vetette meg, az életet, az asszonyt, a napsugarat, a nevetést ő is épp úgy szerette, mint azok, — és most mégis hallatlan frivolitásnak tűnt föl előtte, hogy az élethalál-harc e komoly pillanataiban valaki léha nőkre, haszontalan fürtökre ás érzéki fel­lobbanásokra gondolhat. — És ezek akarnak bennünket elsöpörni a föld színéről! — mondta magában ujjongva és hűséges, komoly, germán ezivo hangosan feldo­bogott a győzelem reményétől. A kadét koccintásra emelte poharát, mely kicsordult a champagnei szőlők nedvétől. — Annak az egészségére, akit legjobban szeretsz a világon és aki könyezve és szívsza­kadva várakozik rád! A szép szempárra, mely remegve kutatja a felhőket, melyeket karcsú léghajóddal áthasítasz! Odakünn most felharsant a trombita hangja, s a mélabús altató­dal, mely puha fá­tyolt sző a szendergő katonák feje fölé, az el­pihenő táborok megható és gyönyörű álomdala, ezüstös tisztasággal áradt tova a leszálló éjsza­ka sötétjében. A sóhajtás és a reménység, a lék fogtak, az nekik jobb csillapítószer volt bár­minél. A következő nap gyönyörű őszi reggelén aztán végleg megnyugodhattak a kétkedők, mert ezen a napon több mint ötezer orosz foglyot kísértek katonáink a legközelebbi vasúti állo­másig. Képviselve volt közöttük az uráli kozák­tól kezdve az orosz cárnak minden fegyver­neme. Ezeknek a foglyoknak csak egy részét szállították el, mert nagy részüket útjavítási munkálatokra fogták. Erre most nagy szükség van, mert a hetekig tartó állandó esőzések na­gyon megviselték a galíciai úthálózatot. Simon Vilmos: Az oroszok kiürítették Kolomeát. Grác, okt. 24. — Saját tudósítónktól. — A Grazer Tagespost jelenti, hogy az oro­szok immár kiürítették Kolomeát is, mely a fele úton van Csernovic és Stanislau között. Bukovinai menekülők hazatérése. " " J­artotta az ellenség ama szándékát, hogy Cserno­vic egyes fontosabb épületeit kivonulása előtt a levegőbe röpítse. Az oroszok gyorsan szedték­vették sátorfájukat, hevenyében csak a postahi­vatal berendezését pusztították el. A vasút állo­mási és forgalmi épületében, a rendőrigazgató­ság és a kormányzat helyiségeiben, a csendőr­parancsnokság palotájában szintén kárt tettek ugyan, de a magánlakások, néhány kivétellel, érintetlenek maradtak. Csernovic az orosz uralom alatt. Nagyvárad, okt. 24. Még tartott az orosz uralom, amikor Muncun­dorfean Lucean csernovici lakos Besszarábián és Románián keresztül Magyarországba menekült. Néhány nappal ezelőtt érkezett Nagyváradra. Egyszerű, szimpla ember Muncundorfean Lucián, de nagyon gazdag. Hat hétig volt Cserno­vicban az orosz Uralom alatt. Ezt csak eltűrték, mert tudták, hogy nem sokáig tart a muszka köz­igazgatás. De amikor a vallásuk elhagyására akar­ták őket kényszeríteni, nyíltan ellenszegült az egész város. Alig akadt húsz ember, aki áttért volna az óhitre. Ezekkel szemben sokszor kegyetlenkedtek a katonák, akiket a rengeteg pópa fanatizált. Nem egyszer megtörtént, hogy nyílt utcán megkorbácsoltak valakit, mert eredeti vallásához ragaszkodott. Mindössze egy hétig tartott ez a szigorúság. Hirtelen megváltozott minden. Egymásután nyit­tatták ki a bezárt kávéházakat. Esténkint az egész tisztikar ott találkozott a kávéházakban, sőt a leg­­kisebb helyiségekben is lehetett csillogó uniformist látni. Az orosz tisztek nagyon szeretik az italt Nem igen énekelnek, hanem ha berúgnak, bambán bámulnak maguk elé, vagy gorombáskodnak. Erre a célra rendesen magukkal viszik a tisztiszol­gájukat. Bik­id idő alatt hétezer üveg pezsgőt ittak meg. A pezsgőt Pétervárról hozták, de valódi francia gyártmány volt. Az egyik kávéház tulajdonosának eszébe ju­tott, hogy kabaré-előadásokat rendez. Négy nap múlva 16 kabaré tartott előadást. A kormányzó min­dent engedélyezett, amiben a tiszteknek öröme tett. A táncos- és énekes­nőket Moszkvából, vagy Péter­várról hozták, de legnagyobb részük francia leány volt. — Nálam egy egészen fiatal főhadnagy volt megszállva. Bohicsov Miklósnak hívták, nagyon kedves, jószívű fiú, akinek egyetlen hibája volt, hogy nem kímélte az idegen tulajdont, ami a keze­zást elvégezzen. A kertrenyíló térrajzon Eyroldt tábornoknő elgondolkodva tette le hímzését, a nevető szeme, mely eddig sohase ismerte a könyeket, hihetetlen komolysággal tekintett a leszálló alkonyatba. — Holnap? — kérdezte a huszonhárom éves asszony, aki három év előtt egy gyermek jókedvével és bizalmával tette le sorsát az őszü­lő tábornok kezébe. A hadnagy szótalanul bólintott, aztán jó­ideig némán szívta cigarettáját, melynek füst­je könnyű csipkefátyolt vont a szeme elé. Mind­ketten hallgattak és a jövőre gondoltak. Soha­se beszéltek szerelemről, vallomásra sohase ke­rült szó köztük és mégis mindketten tudták, hogy életük örökre egymásba kapcsolódott. A jókedvű katonalány, aki valaha dalolva, könnyű szívvel lépett Eyroldt tábornokkal az oltár elé, csak most, hogy a fiatal tisztet megismerte, ju­tott szerelemre vágyakozó asszonyiságának tu­datára. Oh, mennyire megértette most a törté­neteket, melyek eddig fantasztikus meséknek tűntek föl előtte! Mennyire megértette bolondos kis mostohalányát, aki tizennégy éves kora óta mindig szerelmes volt, aki néha kolostorokról, néha éjszakai szökésekről beszélt neki, s estén­kint kényeskedve bújt hozzá, hogy a titkaiba beavassa. Valaha anyáskodó okossággal vi­gasztalta meg, de most megérezte, hogy a gyer­mek többet tud nála, a férjes asszonynál s akárhányszor fájdalmas mártírsággal szorí­totta össze az ajkát, nehogy igy szóljon: — Oh kicsikém, ha tudnád, hogy az én boldogtalanságom százszor nagyobb, mint a tied, mert nekem még az a vigaszom sincs meg, hogy valaki előtt a szivemet kiönthetném. Bécs, okt. 24. Tegnap óta innen Magyarországon keresztül csapatostul indultak útnak Bukovina felé az onnan elmenekültek. Az eddig visszatért menekülők szá­mát nyolcezerre becsülik". Bukovinát egy magyar csendőralezeredes szabadította föl. Csernovic, okt. 24. A Bukovina fölszabadításáért vívott har­caink, amelyeket Fischer magyar csendőralezre­des vezetett, a bukovinai népfölkelésre súlyos és eredményében dicsőséggel járó feladatot há­rított. A Michalcénél vívott ütközetben két gép­fegyvert és két ágyút zsákmányolt az oroszok­tól ez a sereg s több kisebb ütközetet vivott meg sikeresen az ellenséges csapatok ellen. A kozá­kok október 15-én már a Radautz mellett levő Hadikfalváig jutottak el s megtámadták az on­nan Hatna felé induló vonatot. A vonaton lévő népfelkelők olyan eredményesen tüzeltek a ko­zákokra, hogy azok kénytelenek voltak nagy veszteséggel visszavonulni s csapataink egy na­gyobb orosz csapatot, amely október 14-én kísér­letet tett arra, hogy Radautzot megszállja, szin­tén véresen visszavertek. Galíciai csapataink gyors előnyomulását az oroszok Csernovicban csak az­ utolsó pillanat­ban tudták meg. A nagy meglepetés, amely az óriási vereséggel itt az oroszokat érte, meghi­­lelem és a szerelmi vágyakozás, a diadalmámor és a halálsejtelem, mely láthatatlanul ott lebegett az álmukban felnyögő katonák fö­lött, lágyan beleolvadt a trombita szavába, mely halkan hullámzott tovább a ködös mezőkön és a hóval borított hegyeken, a rejtelmesen susogó határszéli erdők felé, melyeknek fái mögött már óvatosan surranó árnyékok mozogtak. Az idegen úgy érezte, mintha sok-sok emberi lény reszkető és összekulcsolt kezét látná, s mintha százezer haldokló imája egyesülne a mindjob­ban elhaló akkordokban. — Annak az egészségére, aki a felhők közt is veled jár! — ismételte szilajul a millio­mos­ fiú. A trombita elhaló szava most halkan megújult a távoli hegyek visszhangjában, s a fiatal katonának úgy rémlett, mintha a fájdal­mas sóhajtás mindegyre tovább és tovább hul­lámzanék a fekete erdőkön, siető hegyi folyó­kon, alvó városokon keresztül, egy édes és ma­gányos villa kertjéig, ahol valaha — tegnap­előtt vagy száz éve — két kicsi, fehér cipőcske tipegett a melankolikusan pompázó őszi rózsák között. A kert fölött a szeptember könnyű aranyfátyola lebegett s a rácskeritésen tul büsz­ke hercegnők repültek tova aranykocsijukon a fák alatt. A távoli nagyvárosból ugy hallat­szott ide a zúgás, mintha távoli tengerek hul­lámai alól jönne. A fiú, a francia falucska ven­déglőjében, egy pillanatra behunyta a szemét, mert most egyszerre feléje áradt a virágillat, mely hazája földjén, a búcsúzás percében, elká­bította. Estefelé volt, a tábornok még lámpafény mellett dolgozott a vezérkari irodában, s a fia­tal leány a városban járt, hogy néhány megbi- 3

Next