Pesti Hírlap, 1914. november (36. évfolyam, 273-302. szám)
1914-11-22 / 294. szám
t a franciák és angolok kilátástalan harcba keverték. Azt az áldozatkészséget, amely a belgákat eltöltötte, amikor arról volt szó, hogy Belgium legutolsó harminc kilométerét megvédjék, leírhatatlan csüggedettség váltotta fel, amely ellen a király már nem tehetett semmit, mert a katonák tudatára jöttek annak, hogy a borzalmas veszteségek semmiféle célhoz sem vezetnek. Vixmuidennél a belgák java csapataik utolját vesztették el: húszezer közlegényt, hatszáz tisztet, kétezer szökevényt és négyezer foglyot; ez az Északflandriában való belga harcok eredménye. Ehhez járul még számos katonának, akik a megparancsolt rohamok ellen fellázadtak, haditörvényszékileg való kivégzése. A hadnagy így fejezte be szavait: —• Lázadók szemeim előtt lőtték le századosukat. A francia-angol hadvezetőségnek a belga hadsereg roncsainak kétségbeesett helyzete nagy gondokat okoz. Az újonan beállított önkéntesek Angliának belga zsoldosai, akik híján vannak minden katonai kiképzésnek. Sokat közülük a harcvonal mögé kellett dugni, mert semmire se lehetett őket használni. Nincs már több belga csapat 2 Berlin, nov. 21. — Saját tudósítónktól. — A Nationalztg. jelenti Amsterdamból. A belga sereg maradéka az Yser melletti ütközetekben teljesen szétszóródott. Az utóbbi napokban ismételten lázadások voltak. A kimerült katonák éjjel elhagyták a lövészárkot és megadták magukat a németeknek. Egy kapitányt, aki rohamra vezette csapatát, bajonett-szúrással megöltek. Albert király már nem is mer bátorságot önteni csapataiba , látogatásait a harcvonalon a tisztek ellenkezőleg, nagyon kellemetlennek találták, mert az utolsó emberig mindenkinek az a meggyőződése, hogy a megerőltetés kilátástalan. A belga hadsereg még harcképes katonái most Schoonebecke körül gyülekeznek. Ha az angolokat tűzvonalba küldik. Berlin, nov. 21. "A Scottisch Territoriale két német fogságban lévő embere a következőket mondotta el: A mi zászlóaljunkat nyolc héttel ezelőtt küldték Franciaországba, hogy a vasutak és az útvonalak védelmét ellássuk. Tisztjeink már előre kijelentették, hogy nem visznek bennünket a tűzvonalba, mert mi erre a célra valóban nem is voltunk alkalmasak. Kezdetben tényleg a front mögött alkalmaztak bennünket, október 23-án azonban Ypernbe vittek bennünket és 29-én Messinesnél beállítottak bennünket a tűzvonalba. 30-án már részt is vettünk a harcban. Azóta elrejtőztünk (az egyik meg van sebesülve) és november 5-én megadtuk magunkat egy arra haladó német tisztnek. Mi nem tudtuk, hogy a tűzvonalba visznek és nem jöttünk volna Franciaországba, ha ezt megmondták volna nekünk. 4. németek áttörtek az ellenséges fronton Ypernnél. Kopenhága, nov. 21. Párisi táviratok jelentik, hogy egy német divizió Ypernnél áttört a szövetségesek harcvonalán. Mintegy öt kilométernyi vonalon a német katonák lelkes hurrá kiáltással bevonultak az ellenséges frontba. Ott azonban erős tartalékok és erős fedezékek állták útjukat és miután a németek heves tűzbe jutottak, a túlerő elöl ismét visszatértek régi pozícióikba. Mindkét részen súlyos veszteségek voltak. Ideiglenes nyugalom az Yser partján. Bécs, nov. 21. A Fremdenblatt jelenti Genfből. A francia katonai kritikusok óva intik a közönséget az Yser partján észlelhető ideiglenes nyugalom téves magyarázásától. Kétségkívül újabb áttörési kísérletek volnának Dixmuidennél és Ypernnél, ha a német műszaki csapatok zavartalanul befejezhetnék munkájukat. Joffre dicséri a németeket. Berlin, nov. 21. A Deutsche Tageszeitung jelenti Genfből: Joffre francia fővezér harcban álló seregei között új röpiratot terjeszt, amelynek obligát optimizmusa a végső győzelmet igéri, de fontos beismerést is tartalmaz. A röpirat szóról-szóra a következőket mondja: — A német tartalékcsapatok, amelyek Dixmuident megtámadták, oly csodálatos hősiességet tanúsítottak, hogy az rávilágít tévedésünkre. Lebecsültük a német állhatatosságot, különösen pedig a közkatona bátorságát, az ő legnagyobb katonai erényét, a halál megvetését. Longwy — a német hadiművészet emléke, met alaposság mindjárt a háború kezdetén oly munkát végzett itt, amely mintegy intő példaként bebizonyította, hogy a francia-belga határon lévő régi erődítmények a modern ágyuk tüzének nem tudnak többé ellentállni. Az erődítméy előtt elterülő mezőségeken a lövedékek kevés kárt okoztak, ami a német tüzérség pontos munkáját bizonyítja. Longwy erődje azonban csak volt és aligha építik fel újra s csak, mint a német hadiművészet emléke fog fenmaradni. Miben reménykedik a belga hadügyminiszter? Pétervár, nov. 21. A Birsevija Vjedomosti-nak jelentik Parisból. A belga kormány november 5-én minisztertanácsot tartott Havreban és elhatározta, hogy a belga parlamentet nem Havreba hívják össze. A hadügyminiszter ugyanis felszólalt a minisztertanácson és kijelentette, hogy reménye van arra, hogy a belga parlamentet belga földön lehet majd összehívni. (?) Megtizedelt algíri csapatok. Genf, nov. 21. Az Oise és az Aisne közti harcvonalon a francia törzscsapatok pótlására berendelt algíri különítmények Tracy le Val-nál szokatlanul nagy veszteséget szenvedtek. Servon-nál, az argonnei erdőben a taktikai fölényben lévő németek menekülésszerű visszavonulásra kényszerítették a franciákat. Wied herceg kitüntetése. Berlin, nov. 21. Wied Vilmos, volt albán fejedelemnek, aki most, mint német vezérkari ezredes vesz részt a franciák elleni háborúban, a császár az elsőosztályú vaskeresztet adományozta. (N. T. H.) A német vezérkari főnök a magyar és osztrák tüzérekről. UtlMimi'jJBgagMM WMHTII •mit félnnek többé, hogy betörök vagy portyázó kalandorok járnak a házukban. A sergeant szempillái is mindjobban nehezedni kezdtek, a pipát már csak nagy fáradsággal szortyogtatta az ajkai közt, néha hirtelen leejtette a fejét s káromkodva nézett körül a homályos parasztszobában, de aztán megbékélve horkolt versenyt a házigazdájával, aki olykor furcsán eltorzította az arcát, mert a lelógó sipkabojt az orrát csiklandozta. Mindenki aludt, a kocsis is visszahúzódott lámpájával a meleg istállóba, talán a lovak is véres huszárrohamokról álmodtak, csak a fogoly meresztette szemét álmatlanul a sötétségbe, mely az ismeretlen pincét betöltötte. Miért aludt volna el, mikor oly borzalmas közelségben volt az örök éjszakához? A fiatalember tapogatózva botorkált előre, keze néha a nyirkos falhoz ért, néha riadtan állt meg, mert valami láthatatlan állat futott el a lába alatt, aztán kimerülve ült le egy üres hordóra, s kezét a tüzelő homlokára szorította. Tehát mindennek vége! Nem áltatta magát többé ostoba illúziókkal, tudta, hogy szégyenletes halál vár rá, de elképzelhetetlennek találta, hogy pár óra múlva érzéketlenül, fadarab módjára fog feküdni a föld alatt, mikor most még millió gyönyörű álom és érzés hullámzik a lelkében. Nem volt valami bigott ember, a jó istenre mindeddig keveset gondolt, az iskolában csak hármasa volt a vallástanból, a másvilág dolgai sohase okoztak neki fejfájást, a bár a parádék alkalmával ő is csak letérdelt, mint többi bajtársa, alapjában véve inkább csak korrektségből hitt a fölöttünk virrasztó gondviselésben, mint komoly, vallásos meggyőződésből. És most, az üres hordón kuksolva, a vak sötétségben, mely áttörhetetlen ércfalként zárta el az vizett szép világától. a Zürich, nov. 21. A Neue Züricher Zeitungban Müller őrnagy haditudósító Longwyról a következőket írja: A nőhalálba induló katona mégis úgy érezte, hogy valami megmagyarázhatatlan szuggesztió egyszerre csak imára kulcsolja a kezeit, s ekkor az ajka félhangosan igy susogott: — Oh, menybéli atyám, aki valamikor hálós gyermekágyam fölött virrasztottál, aki a kis éjjeli lámpámat fölgyújtotta, és izzó tűzerdőket varázsoltál a hálószobám cserépkályhájába, aki ott lebegtél az édesanyám keze fölött, mikor láztól tüzelő homlokomat simogatta, aki kézenfogva vezettél át a megvadult lovak előtt s jóságosan megnyitottad elmémet, hogy a nehéz földrajzi leckét megtanulhassam, oh, menybéli atyám, ne hagyj el! Nem értek a nyelveden, a gyermekkori imádságomat is régóta elfelejtettem, templomodba csak akkor léptem be, ha az ezredparancsnokom kivezényelt, de a lelkem mélyében azért mindig éreztem, hogy fölöttem lebegsz. Ki más óvott volna meg anyátlan gyermekségemben, ki vigasztalt volna meg, mikor karácsonykor egyedül maradtam a hideg katonaiskolában, ki csillogtatta volna meg előttem a nap fényét, a virágok bársonyát, a leányok szemét, ha te nem, akinek az olyan apró emberpalántákra is gondod vagyon, amilyen a te szegény kis szolgád volt. Te melegítetted föl számomra a jó öreg emberek szivét, te adtál otthont, mikor otthontalan csavargó voltam és a te nagy kegyelmed fürösztötte meg lelkemet a legédesebb melegségben, mely e földi vándorlásunkban osztályrészünkül juthat. Miért óvtál, miért támogattál, miért féltettél volna, ha áldott jobbodat most el akarnád vonni tőlem? Lásd, én csak egy nagy gyermek vagyok, a torkom összeszorul a félelemtől, ha imádkozni akarok, mert az imádságot se tudom jobban, mint valaha Dél-Amerika hegyrajzát, de te, aki a legjobb földrajz-tanárnál is tökéletesebb vagy, bizonyéra megérted a, gyermefe Prága, nov. 21. Graf Moltke német vezérkari főnök, aki tudvalevőleg Homburgban időzik mint a német császár vendége, hogy helyreállítsa egészségét, fogadta a Prager Tagblatt egy munkatársát' s igy nyilatkozott előtte: — Antwerpen külső erődéinek bombázása, közben alkalmam volt fölkeresni az osztrák és magyar ütegeket hadállásaikban. Minden fentartás nélkül biztosíthatom önt afelől, hogy reám a lehető legjobb benyomást tette az osztrák és magyar tüzérség, a tisztek és a legénység, a kitűnő anyag egyaránt gügyögését is, aki véghetetlen aggódásában Hozzád fohászkodik. Miért akarnál elveszteni, holott a lelkemben sohasem vétettem ellened s mindig volt egy könnyem a szenvedők számára, akik vérző sebeiket megmutatták nekem ... Behunyta a szemét és a keze ájtatosan egymásba fonódott, valamikor csak így tudta elképzelni a jó istent, aki az aludni készülő gyermekek fölött virraszt. Hálós ágyacskájában, melynek festett angyalai most karácsonyi harangzúgás közt jelentek meg előtte, az istent csillogószemű, ezüsthajú öregúrnak képzelte, aki a szülei régi háziorvosára hasonlított; a doktor bácsi — húszéves távollét után — most ismét ott állt előtte a pince sötétségében s karneolköves hüvelykujjával tréfásan barackot nyomott a fejére, mint valaha, mikor fájós torkával az ágyban feküdt. De a szeme mosolygott, a szakálla fénylett, a ráncos keze áldott hűvösséggel borult a homlokára s most is ugyanazt mondta, amit egykor, húsz esztendővel ezelőtt, a gyermekszobája félhomályában: — No félj, kis betyár, mire vőlegény leszel, kutyabajod se lesz! Fölnyitotta a szemét és ámulva nézett körül börtönében, a doktor fényes koponyáját azonban már sehol se látta. De a feje fölött egy világos foltot pillantott meg, a derengő őszi hajnal reflexét, mely egyszerre megritkította a pince homályát. Mi volt ez? Válasz az imádságra, amit egykori gyermekszívével elmondott? A fiatalember remegve nézett a magasba s most világosan látta a pinceablak farácsát, mely fölött a hajnali ég opálja csillogott. — Hát csakugyan van valaki fölöttünk, aki a kicsi és nagy gyermekek könyörgését meghallgatja? — kérdezte dobogó szívvel, miközben ugy érezte, hogy a menyboltozat fénylő tengere a lelkébe világít. PESTI HÍRLAP 1914. november 22., vasárnap.