Pesti Hírlap, 1914. november (36. évfolyam, 273-302. szám)

1914-11-22 / 294. szám

t a franciák és angolok kilátástalan harcba kever­ték. Azt az áldozatkészséget, amely a belgákat el­töltötte, amikor arról volt szó, hogy Belgium leg­utolsó harminc kilométerét megvédjék, leírhatat­lan csüggedettség váltotta fel, amely ellen a ki­rály már nem tehetett semmit, mert a katonák tu­datára jöttek annak, hogy a borzalmas vesztesé­gek semmiféle célhoz sem vezetnek. Vixmuiden­nél a belgák java csapataik utolját vesztették el: húszezer közlegényt, hatszáz tisztet, kétezer szö­kevényt és négyezer foglyot; ez az Északfland­riában való belga harcok eredménye. Ehhez já­rul még számos katonának, akik a megparan­csolt rohamok ellen fellázadtak, haditörvényszé­kileg való kivégzése. A hadnagy így fejezte be szavait: —• Lázadók szemeim előtt lőtték le száza­dosukat. A francia-angol hadvezetőségnek a bel­ga hadsereg roncsainak kétségbeesett helyzete nagy gondokat okoz. Az újonan beállított önkén­tesek Angliának belga zsoldosai, akik híján van­nak minden katonai kiképzésnek. Sokat közülük a harcvonal mögé kellett dugni, mert semmire se lehetett őket használni. Nincs már több belga csapat 2 Berlin, nov. 21. — Saját tudósítónktól. — A Nationalztg. jelenti Amsterdamból. A bel­ga sereg maradéka az Yser melletti ütközetekben teljesen szétszóródott. Az utóbbi napokban ismé­telten lázadások voltak. A kimerült katonák éjjel elhagyták a lövészárkot és megadták magukat a né­meteknek. Egy kapitányt, aki rohamra vezette csapatát, bajonett-szúrással megöltek. Albert ki­rály már nem is mer bátorságot önteni csapataiba , látogatásait a harcvonalon a tisztek ellenkezőleg, nagyon kellemetlennek találták, mert az utolsó emberig mindenkinek­ az a meggyőződése, hogy a megerőltetés kilátástalan. A belga hadsereg még harcképes katonái most Schoonebecke körül gyü­lekeznek. Ha az angolokat tűzvonalba küldik. Berlin, nov. 21. "A Scottisch Territoriale két német fogságban lévő embere a következőket mondotta el: A mi zászlóaljunkat nyolc héttel ezelőtt küldték Fran­ciaországba, hogy a vasutak és az útvonalak védel­mét ellássuk. Tisztjeink már előre kijelentették, hogy nem visznek bennünket a tűzvonalba, mert mi erre a célra valóban nem is voltunk alkalma­sak. Kezdetben tényleg a front mögött alkalmaztak bennünket, október 23-án azonban Ypernbe vittek bennünket és 29-én Messinesnél beállítottak ben­nünket a tűzvonalba. 30-án már részt is vettünk a harcban. Azóta elrejtőztünk (az egyik meg van sebesülve) és november 5-én megadtuk magunkat egy arra haladó német tisztnek. Mi nem tudtuk, hogy a tűzvonalba visznek és nem jöttünk volna Franciaországba, ha ezt megmondták volna ne­künk. 4. németek áttörtek az ellenséges fronton Ypernnél. Kopenh­ága, nov. 21. Párisi táviratok jelentik, hogy egy né­met divizió Ypernnél áttört a szövetségesek harcvonalán. Mintegy öt kilométernyi vonalon a német katonák lelkes hurrá­ kiáltással bevo­nultak az ellenséges frontba. Ott azonban erős tartalékok és erős fedezékek állták útjukat és miután a németek heves tűzbe jutottak, a túl­erő elöl ismét visszatértek régi pozícióikba. Mindkét részen súlyos veszteségek voltak. Ideiglenes nyugalom az Yser partján. Bécs, nov. 21. A Fremdenblatt jelenti Genfből. A francia katonai kritikusok óva intik a közönséget az Yser partján észlelhető ideiglenes nyugalom té­ves magyarázásától. Kétségkívül újabb áttörési kísérletek volnának Dixmuidennél és Ypernnél, ha a német műszaki csapatok zavartalanul befe­jezhetnék munkájukat. Joffre dicséri a németeket. Berlin, nov. 21. A Deutsche Tageszeitung jelenti Genfből: Joffre francia fővezér harcban álló seregei kö­zött új röpiratot terjeszt, amelynek obligát opti­mizmusa a végső győzelmet igéri, de fontos be­ismerést is tartalmaz. A röpirat szóról-szóra a következőket mondja: — A német tartalékcsapatok, amelyek Dix­muident megtámadták, oly csodálatos hősiessé­get tanúsítottak, hogy az rávilágít tévedésünkre. Lebecsültük a német állhatatosságot, különösen pedig a közkatona bátorságát, az ő legnagyobb katonai erényét, a halál megvetését. Longwy — a német hadiművészet emléke, met alaposság mindjárt a háború kezdetén oly munkát végzett itt, amely mintegy intő példaként bebizonyította, hogy a francia-belga határon lévő régi erődítmények a modern ágyuk tüzének nem tudnak többé ellentállni. Az erődítméy előtt elte­rülő mezőségeken a lövedékek kevés kárt okoztak, ami a német tüzérség pontos munkáját bizonyítja. Longwy­ erődje azonban csak volt és aligha építik fel újra s csak, mint a német hadiművészet emlé­ke fog fenmaradni. Miben reménykedik a belga hadügy­miniszter? Pétervár, nov. 21. A Birsevija Vjedomosti-nak jelentik Paris­ból. A belga kormány november 5-én miniszterta­nácsot tartott Havreban és elhatározta, hogy a belga parlamentet nem Havreba hívják össze. A hadügyminiszter ugyanis felszólalt a miniszterta­nácson és kijelentette, hogy reménye van arra, hogy a belga parlamentet belga földön lehet majd összehívni. (?) Megtizedelt algíri csapatok. Genf, nov. 21. Az­ Oise és az Aisne közti harcvonalon a francia törzscsapatok pótlására berendelt algíri különítmények Tracy le Val-nál szokatlanul nagy veszteséget szenvedtek. Servon-nál, az argonnei erdőben a taktikai fölényben lévő németek mene­külésszerű visszavonulásra kényszerítették a fran­ciákat. Wied herceg kitüntetése. Berlin, nov. 21. Wied Vilmos, volt albán fejedelemnek, aki most, mint német vezérkari ezredes vesz részt a franciák elleni háborúban, a császár az első­osztályú vaskeresztet adományozta. (N. T. H.) A német vezérkari főnök a magyar és osztrák tüzérekről. UtlMimi'jJBgagMM WMHTII •mit félnnek többé, hogy betörök vagy portyázó kalandorok járnak a házukban. A sergeant szempillái is mindjobban nehezedni kezdtek, a pipát már csak nagy fáradsággal szortyog­tatta az ajkai közt, néha hirtelen leejtette a fejét s káromkodva nézett körül a homályos parasztszobában, de aztán megbékélve horkolt versenyt a házigazdájával, aki olykor furcsán eltorzította az arcát, mert a lelógó sipkabojt az orrát csiklandozta. Mindenki aludt, a kocsis is visszahúzó­dott lámpájával a meleg istállóba, talán a lovak is véres huszárrohamokról álmodtak, csak a fogoly meresztette szemét álmatlanul a sötétségbe, mely az ismeretlen pincét betöl­tötte. Miért aludt volna el, mikor oly borzal­mas közelségben volt az örök éjszakához? A fiatal­ember tapogatózva botorkált előre, keze néha a nyirkos falhoz ért, néha riadtan állt meg, mert valami láthatatlan állat futott el a lába alatt, aztán kimerülve ült le egy üres hordóra, s kezét a tüzelő homlokára szorította. Tehát mindennek vége! Nem áltatta magát többé ostoba illúziókkal, tudta, hogy szégyen­letes halál vár rá, de elképzelhetetlennek ta­lálta, hogy pár óra múlva érzéketlenül, fa­darab módjára fog feküdni a föld alatt, mikor most még millió gyönyörű álom és érzés hul­lámzik a lelkében. Nem volt valami bigott ember, a jó istenre mindeddig keveset gondolt, az iskolában csak hármasa volt a vallástan­ból, a másvilág dolgai sohase okoztak neki fejfájást, a bár a parádék alkalmával ő is csak letérdelt, mint többi bajtársa, alapjában véve inkább csak korrektségből hitt a fölöttünk virrasztó gondviselésben, mint komoly, vallá­sos meggyőződésből. És most, az üres hordón kuksolva, a vak sötétségben, mely áttörh­etetlen ércfalként zárta el az vizett szép világától. a Zürich, nov. 21. A Neue Züricher Zeitungban Müller őrnagy haditudósító Longwyról a következőket írja: A nő­halálba induló katona mégis úgy érezte, hogy valami megmagyarázhatatlan szuggesztió egy­szerre csak imára kulcsolja a kezeit, s ekkor az ajka félhangosan igy susogott: — Oh, menybéli atyám, aki valamikor hálós gyermekágyam fölött virrasztottál, aki a kis éjjeli lámpámat fölgyújtotta, és izzó tűz­erdőket varázsoltál a hálószobám cserépkály­hájába, aki ott lebegtél az édesanyám keze fö­lött, mikor láztól tüzelő homlokomat simogatta, aki kézenfogva vezettél át a megvadult lovak előtt s jóságosan megnyitottad elmémet, hogy a nehéz földrajzi leckét megtanulhassam, oh, menybéli atyám, ne hagyj el! Nem értek a nyelveden, a gyermekkori imádságomat is rég­óta elfelejtettem, templomodba csak akkor lép­tem be, ha az ezredparancsnokom kivezényelt, de a lelkem mélyében azért mindig éreztem, hogy fölöttem lebegsz. Ki más óvott volna meg anyátlan gyermekségemben, ki vigasztalt volna meg, mikor karácsonykor egyedül maradtam a hideg katonaiskolában, ki csillogtatta volna meg előttem a nap fényét, a virágok bársonyát, a leányok szemét, ha te nem, akinek az olyan apró emberpalántákra is gondod vagyon, ami­lyen a te szegény kis szolgád volt. Te melegítet­ted föl számomra a jó öreg emberek szivét, te adtál otthont, mikor otthontalan csavargó vol­tam és a te nagy kegyelmed fürösztötte meg lelkemet a legédesebb melegségben, mely e földi vándorlásunkban osztályrészünkül juthat. Mi­ért óvtál, miért támogattál, miért féltettél vol­na, ha áldott jobbodat most el akarnád vonni tőlem? Lásd, én csak egy nagy gyermek va­gyok, a torkom összeszorul a félelemtől, ha imádkozni akarok, mert az imádságot se tudom jobban, mint valaha Dél-Amerika hegyrajzát, de te, aki a legjobb földrajz-tanárnál is töké­letesebb vagy, bizonyéra megérted a, gyermefe Prága, nov. 21. Graf Moltke német vezérkari főnök, aki­­ tudvalevőleg Homburgban időzik mint a német császár vendége, hogy helyreállítsa egészségét, fogadta a Prager Tagblatt egy munkatársát'­ s igy nyilatkozott előtte: — Antwerpen külső­ erődéinek bombázása, köz­ben alkalmam volt fölkeresni az osztrák­ és magyar ütegeket hadállásaikban. Minden fentartás nélkül biztosíthatom önt afelől, hogy reám a lehető legjobb benyomást tette az osztrák és magyar tüzérség, a tisztek és a legénység, a kitűnő anyag egyaránt­ gügyögését is, aki véghetetlen aggódásában Hozzád fohászkodik. Miért akarnál elveszteni, holott a lelkemben sohasem vétettem ellened s mindig volt egy könnyem a szenvedők számá­ra, akik vérző sebeiket megmutatták nekem ... Behunyta a szemét és a keze ájtatosan egymásba fonódott, valamikor csak így tudta elképzelni a jó istent, aki az aludni készülő gyermekek fölött virraszt. Hálós ágyacskájá­ban, melynek festett angyalai most karácsonyi harangzúgás közt jelentek meg előtte, az istent csillogószemű, ezüsthajú öregúrnak képzelte, aki a szülei régi háziorvosára hasonlított; a doktor bácsi — húszéves távollét után — most ismét ott állt előtte a pince sötétségében s kar­neolköves hüvelykujjával tréfásan barackot nyo­mott a fejére, mint valaha, mikor fájós torká­val az ágyban feküdt. De a szeme mosolygott, a szakálla fénylett, a ráncos keze áldott hűvös­séggel borult a homlokára s most is ugyanazt mondta, amit egykor, húsz esztendővel ezelőtt, a gyermekszobája félhomályában: — No félj, kis betyár, mire vőlegény le­szel, kutyabajod se lesz! Fölnyitotta a szemét és ámulva nézett körül börtönében, a doktor fényes koponyáját azonban már sehol se látta. De a feje fölött egy világos foltot pillantott meg, a derengő őszi haj­nal reflexét, mely egyszerre megritkította a pince homályát. Mi volt ez? Válasz az imád­ságra, amit egykori gyermekszívével elmondott? A fiatal­ember remegve nézett a magasba s most világosan látta a­­ pinceablak farácsát, mely fölött a hajnali ég opálja csillogott. — Hát csakugyan van valaki fölöttünk, aki a kicsi és nagy gyermekek könyörgését meghallgatja? — kérdezte dobogó szívvel, mi­közben ugy érezte, hogy a menyboltozat fénylő tengere a lelkébe világít. PESTI HÍRLAP 1914. november 22., vasárnap.

Next