Pesti Hírlap, 1914. november (36. évfolyam, 273-302. szám)
1914-11-03 / 275. szám
1914. november 3., kedd. PESTI HÍRLAP csapatok hangulata kitűnő. A szerbek védekezése az utolsó napokban lanyhább. Rohamra gyorsan megadják magukat. Foglyok elbeszélése szerint a szerb katonák hetek óta a képzelhető legrosszabb élelmezésben részesülnek és így dacára hősies magatartásuknak, ellenállásuk napról-napra gyöngébb lesz. Véres szerb kudarc. Béli harctér, nov. 2. •— Alkalmi tudósítónktól. — Október 28-án reggel kilenc óra tájban a szerbek át akarták törni az őket mind erősebben szorongató vasgyűrünket. E végből óriási vehemenciával folytatták úgy a gyalogsági, mint a tüzérségi tüzelést a Kuliste, Biljeg és Grui vri magaslatok ellen, amelyek tudvalevően a mi birtokunkban vannak. A harc egész nap és egész éjjel tartott. Végeredménye az volt, hogy a szerbek véres vereséggel voltak kénytelenek visszavonulni, a mi csapataink pedig előre is nyomultak. Amióta harcban állunk a szerbekkel, a szerb tüzérség még nem fejtett ki olyan erős tüzelést, mint a mostani támadás alkalmával. Szerencsére azonban a tüzelés nem tett nagy kárt a mi sorainkban. A mi tüzérségünk nyugodt és biztos tüzelése délutánra már sok ágyút hallgatásra kényszerített, aminek folytán a támadás jelentékenyen csökkent és a szerb gyalogságot derék magyar katonáink játszva letörték. Úgy látszik, ez a támadás a szerbeknek egy kétségbeesett erőfeszítése volt a fontos magaslatok visszafoglalására. Olasz jelentés Szerbiáról. Róma, nov. 2. Itteni lapok nisi jelentései szerint Szerbia igen nyomorúságos helyzetben van óriási veszteségei folytán és azért, mert hadianyagát majdnem egészen elhasználta már. Szerbia képtelen bárminő támadó tevékenységre és arra, hogy ellenállást fejtsen ki a határon levő osztrák és magyar seregekkel szemben. A katasztrófa elhárítása most már lehetetlen. Lezuhant francia aeroplánokk ól. A múlt pénteken épen megérkezett hidroplán beleesett a Szhutari tóba. Az aviatikust nagynehezen megmentették, a készülék azonban elmerült. Szerbiának orvosokra van szüksége. London, nov. 2. A Times jelenti: Szerbiának bakteriológusokra és a járványos betegségek kezelésében jártas orvosokra van szüksége. Teljes a rend Boszniában. A Boszniai Hírek jelenti: Az ellenségtől végleg megtisztított bosnyák területen a közigazgatási hatóságok újra megkezdték működésüket. Első, legsürgősebb feladatuk az ínségbe jutott lakosság segítése. A tartományi főnökhelyettes megbízásából dr Franges gazdasági osztályfőnök, Defterdárovics járási főnök és Schmidt főerdőtanácsos kíséretében már bejárta Mokra, Rogatica, Pale és Jabuka környékét. A bizottság megállapította, hogy e vidéken a szerbség, különösen a komitácsik nagy rombolást végeztek, a szárnyast, vágó- és igásállatokat teljesen kipusztították. Ezért sürgős országos kölcsönt fognak juttatni a lakosságnak, hogy haszonállatokat, ruházatot, tüzelőt és élelmiszert szerezzen. Szerb parlamentik az Aldunán. Fehértemplom, nov. 2. A minap délután történt, hogy a Báziásnál a Dunaparton szolgálatot teljesítő őrség észrevette, hogy a szerb partról egy csónak közeledik a magyar határ felé. A csónak mind közelebb jött és ekkor észrevették, hogy abban egy szerb tiszt ül. Az őrség célbavette, de a tiszt fehér kendőt lobogtatott, mire akadálytalanul a partra engedték. A tiszt fegyver nélkül volt és amikor a partra ugrott, első szava így hangzott: — Kötözzék be a szememet, parlamentári vagyok. - -; :•!. • r / - ; ; «• « ! Az időközben odasietett tiszt ezt a kijelentést egy kissé furcsának találta és meg is kérdezte a tisztet, milyen ügyben jött át magyar földre? — Négyszáz társam ügyében — szólt a szerb katona — és kérte a magyar tisztet, hogy vezessék az első katonai hatóság elé. A szerb tisztet Fehértemplomra hozták, hol a katonai hatóságnak ezeket mondotta: — Azért jöttem, hogy bejelentsem, hogy szerb földön, a Duna mentén négyszáz szerb katona vár arra, hogy magyar területre szökhessen. Irtóztató a mi helyzetünk. Szerbiában kétségbeejtő a nyomor és az éhínség. A szerb hadsereg teljesen lezüllött és összeroppanás előtt áll és sokáig már nem bírja az osztrák-magyar hadsereg erőteljes offenzíváját. Szerbiára nézve nincs menekvés. Azért jöttem, hogy bejelentsem ezt. Társaim szökése nagyon veszélyes dolog, könnyen észrevehetnék őket, azért az előre megállapított terv szerint hajtanák azt végre. Én kalauzolnám őket, azért kérem, engedjenek vissza, hadd jöjjek velük együtt Magyarországba. Természetes, hogy a szerb tiszt előadása csodálkozást nem keltett. Hiszen mindenki, de különösen a katonai hatóságok teljes tudatában vannak Szerbia kétségbeejtő helyzetének. Azután csak rá kellett nézni a tisztre, hogy szavainak igazságáról meggyőződést szerezhessenek: le volt rongyolódva, arcáról lekiáltott a nyomor, az étlen-szomjan töltött napok nagy száma. Sajnálkozást váltott ki ez az ember, kit azután meg is vendégeltek. Sokáig beszélt a szerb tiszt, anélkül, hogy kérdezték volna. Hangjából kétségbeesés csengett ki, amelybe Oroszország iránt érzett vad harag is vegyült. Úgy nyilatkozott Szerbia megsemmisítés a közeljövendő bekövetkezendő katasztrófájáról. Meglehet, hogy egy-két nap múlva az éj sötétségének leple alatt négyszáz szerb katona fog átszökni magyar területre, menekülvén az éhhalál és pusztulás elől. Vérzig a Száva partján. — Levél a déli harctérről. — A Száva partján történő eseményekről ad hirt ez a levél, amelyet egy tartalékos tiszt küldött Budapestre. Sabác bevétele akkor még nem történt meg. A levél igy hangzik: Hadseregünk Jaraknál lépett szerb területre s most az ellenséges sereg zömével néz farkasszemet. A legközelebbi napokban azonban elhatározó eseményekre van kilátás. A két ellenséges haderő egymástól szinte kőhajításnyira várja az elhatározó pillanatot. A fegyverek állandóan ropognak és hangos dugással süvítenek át a Száván. Az ellenséges határ mintegy 180 kilométer hosszú s a Drinától, végig a Száván, a Dunáig terjed. Racsánál, ahol a sebes folyású, kacskaringós Drina a Szávába torkollik, meglepő csend van. Míg a Száva többi részén, főleg Mitrovicától lejebb, kivéve egy kis területet: Jarakot, ahol hidat sikerült vernünk és ahol Szerbia elfoglalására küldött seregeink egyik tekintélyes részét Szerbiába vittük át — mindenütt erős puskaropogás és ágyúdörgés jelzi a folytonos határharcot, a Macsva völgye, amely a Drina és a Száva szegletében van, csendes, mert a szerbek jól tudnak, egy rezsimnek, egy katonai vezetőségnek, vagy magának a hadseregnek a háborúja volt. Egy szűkebb csoport, az állam egy részének dicsősége volt elsősorban a győzelem s szégyene a vereség. Ezért buktak meg a múltban gyakran vesztes hadjáratok után a háborút indító császárok, sőt uralkodóházak s ezért tettek győzelmes háborúk nagygyá uralkodókat, tábornokokat, hadseregeket. S mivel mindezek általában konzervatív tényezők voltak, tehát gyakran a konzervatívság emelkedését eredményezték. Most más a helyzet. Most a háborút valóban az egész nemzet vívja és nem egy része az egész nevében. Bizonyos tehát, hogy a dicsőség az egészé s nem alakítható át egy rész üzleti tőkéjévé. A legtöbb, amit az ember az államért tehet, az, hogy életét kockáztatja, sőt esetleg oda is adja érte. Oly jelentős követelés az állam részéről ez, hogy az angol, a legrégibb s talán legtisztábban népképviseleti állam polgáraitól ma se tudja elnyerni ezt az áldozatkészséget. De mindegy, mi szívesen hozzuk ezt az áldozatot! Kétségtelen azonban, hogy azt a népet, amelynek tagjai milliószámra állták meg a hazafiság e legnagyobb próbáját, a háború után nem lehet majd távol tartani az állami ügyek intézésétől s mindenféle elnyomási formákkal megfosztani a jólét, a kultúra, a szabadság javainak élvezésétől. A most vérző tömegek a háború után sokkal öntudatosabbak, igényesebbek és bátrabbak lesznek. Most a háborúban a nép teljesíti kötelességét az állammal szemben. A háború után az államon lesz a sor, hogy teljesítse kötelességét a néppel szemben. A háború legfőbb tanulsága ez. Róma, nov. 1. A francia aeroplánok kísérletei, hogy Cattaró fölé jussanak és felderítő munkát végezzenek, eddig teljesen sikertelenek maradtak. Néhány nap előtt két készülék zuhant le és pusztult zársát, illatát ás zamatját adja, mögöttünk van, végleg eltűntnek rémlik. A háborús lelkesedés, bármily tiszteletetméltó is, rengeteg vadsággal s zordsággal van keverve s a lélek szelid, magasztos húrjait majdnem érintetlen hagyja. S mindezt nem ellensúlyozza az a tény, hogy a templomok telve vannak . . . íme, a háború hatása nem valami fantasztikus fölfordulásban, a régi viszonyok teljes megszűnésében s az erők uj csoportosulásában nyilatkozik meg, hanem az egész társadalmi élet színvonalának hanyatlásában. Néhány fokkal visszahanyatlunk alacsonyabb fejlődésű színvonalakra, le a barbárság felé, vissza a múltba. Természetes már most, hogy egy ilyen visszaesés elsősorban azt szünteti meg, ami eddig elért állapotainknak csúcsát alkotta, a tudomány, az irodalom, a művészet legfejlettebb tapogatódzásait, a bölcsészet és álmodozás magasztos eszmevívódásait, az életélvezés nemes, új formáit, a társadalmi életnek azt az egész illatos, tündéri virágzását, mely a szociális élet ormán függő kertként pompázik." Ha azonban a háború dérként csap is erre a kertre, maga a kertet hordó épület nem omlik tőle összes nem épül egészen újra. S ha majd a háború marcangolásainak hatásai elmúltak, ha majd a nagy vérveszteséget pótolta a szervezet, akkor kivirul újra a függő kert, kibontakoztatja összecsukódott szirmait a művészet, megindul teljes lendülettel a tudományos kutatás, fölcsendülnek újra a nemes, előkelő, finom emberek életmagyarázó eszméi és szépségélvező csókjai. De persze, ha nem is fog fonákjára forsdulni a világ, ha a múló ernyedésre és hanyatlásra a régi erők visszatérése s a régi szépségek kigyulása is fog következni, azért minden pontosan nem marad a régiben. Ez különben is ellenkeznék a fejlődés törvényével. Hisz békés időben is folyton változik a világ, hogyne változnék egy világháború nyomán. Igen, más lesz tehát ennek nyomán is. Csakhogy mennyire fo£ különbözni ez a változás attól az álomképtől, melyet a mindenféle haladásellenesek maguknak kifestenek! Nem tagadom: a múló anyagi elszegényedéssel és szellemi legyöngüléssel párhuzamosan mulólag erőre kaphat talán a konzervatívság is s itt-ott, ebben abban pünkösdi királysághoz juthat a reakció. A világbirkózás maradandó hatása azonban más lesz. Egy dolog ugyanis kétségtelen bizonyosságként bontakozik ki a különböző várható hatások sok ellentétet mutató, ma még nem teljesen összhangzatos távlatából az, hogy a milliók e megmozdulása, az egész nép talpraállása nem is annyira szűkebb értelemben vett hazák, hanem államok, keretek védelmére meg fogja erősíteni a nép hatalmi önérzetét s ennek következményeként vágyát és akaratát a jólétre,műveltségre, szabadságra. Azaz egy minden irányú demokrata dagadozást fog eredményezni. Azok, akik a háború konzervatívséget, sőt reakciót támogató hatására esküsznek s a múltból vett példákból igyekeznek ezt igazolni, erre a háborúra vonatkozólag, úgy vélem, tévednek. A legutóbbi századok háborúi nem voltak népháborúk, nem voltak az általános hadkötelezettség oly mértékű kihasználásán alapuló vállalkozások, mint ez a mostani. Épen ezért majdnem minden, ezekben az időkben lezajlott háború szűkebb értelemben véve egy fejedelem- 3