Pesti Hírlap, 1914. december (36. évfolyam, 303-332. szám)

1914-12-06 / 308. szám

1914. december 6., vasárnap. PESTI HÍRLAP Német lap Potiorekről. Lipcse, dec. 5. A „Leipziger N. Nachr." „Potiorek" fel­írással cikket közölt amely a kitünő hadvezér személyéről és déli hadseregünk legutóbbi fegy­vertényeiről meleg szavakkal emlékezik meg. — Potiorek neve — mondja a cikk — olyan erősen belevésődött a történelem acéltáblájába, mint akár a Hindenburg neve. Amit a szövetsé­ges hadseregek vezetője ott lenn véghez vitt, a fényes cselekedetek, amelyeknek egy-egy állomá­sa Valjevo és a Kolubara-vonal átlépése volt és amiket most megkoronázott Belgrád bevétele a Mindezen eseményeknek a részletei mintegy rejtve maradtak előttünk. Rövidek és szűkszavúak voltak a jelentések és csak olykor-olykor kaptak színesebb megvilágítást néhány tábori levél jó­voltából. Aki azonban ismeri Szerbiát, a maga szinte legyőzhetetlen, természetes terep alakulá­sával, ravasz és vad fanatizmussal fölúszított és­ balkáni győzelmei révén megrészegült és fegyver­forgatásban gyakorlott népével, amely a belgák mintájára a modern háborúra ráütötte a barba­rizmus bélyegét, csak az tudja megítélni a győző hallatlan eredményét és hadseregének nagyszerű cselekedeteit. Csakis az elvakult optimizmus vár­hatta, hogy Szerbia legvezetéséhez elég, ha átsé­tálnak a hídon Zimonyból Belgrádba. A való­ságban ennek a földnek minden hüvelyknyi te­rületét óriási áldozatokkal kellett megvásárolni és minden hadállást a legnagyobb taktikai mű­vészettel kellett elfoglalni. Potiorek táborszer­nagy ma bizonyára a legnépszerűbb ember a monarchiában és nevét a Hindenburg­ mellett emlegetik. Bizonyos tekintetben egészen jogo­san. Főleg azért, mert őt tekintik a boszóló sors, eszközének, a büntetés végrehajtójának azokkal szemben, akikre a sarajevói gyilkosságon kí­vül a világháború kitöréséért is a legtöbb felelős­ség hárul. A régi, Belgrádot vivő hősök neve mellé oda kerül Potiorek és hadvezérének, Franknak a neve is, aki az ellenség fővárosának várára kitűzte a fekete-sárga és a piros-fehér­zöld lobogókat. r^-s •. .­­ dec. 5. Az Esti Újság kiküldött tudósítója ezeket jelenti Belgrád elfoglalásáról. —• A szerbek menekülése. — A múlt hét péntekjén hagyta el a szerb fő­várost György herceg egész táborkarával. Ma­gasrangú bírák, tisztviselők, a rendőrség, posta, vasút, távirda, bankok és más vezető tényezők sietve pakoltak és részben Nis, részben Lazare­vác felé futottak. Kitört Belgrádban a pánik, mindenki, aki csak tehette, menekült. Az ország­utak tarkállottak az egymás hátán torlódó sze­kerektől. Rémült emberek törtek helyet maguk­nak asszonyokon és gyerekeken keresztül. Le­szerelték az utolsó vonatokat is, amelyek csak ágyukat, trónt és katonai csomagokat szállítot­tak. A betegek és sebesültek százával vánszo­rogtak a szekerek közt. Becsukták a boltokat, bezárták a házakat, megszűntek az újságok, nem működnek tovább a hivatalok: alig öt-hat­ezer polgári lakos maradt Belgrádban. Java­részt irántunk barátságos kereskedők, iparosok, egy kevés tisztviselő és a legszegényebb nép­osztály. — Az ágyuharc utolsó napja.­­ Hétfőn este nyolc órakor egyszerre meg­szólaltak Belgrád ágyúi. Este nyolc órától reg­geli négy óráig kétszázhuszonnégy lövést tettek tüzérségi pozíciónkra. A szerb lövések azonban komoly bajt nem tettek, csak öt házon okoztak némi kárt. Ugyanezen éjjel a Száva-parton is szünetlenül ropogtak a szerb puskák és gép­fegyverek, a Száva-hídfőtől pedig egész golyó­esőt bocsátottak gyalogságunk fedezékeire, anél­kül, hogy katonáinkban kárt tettek volna. Kedd reggeltől kezdve már csak elvétve szólaltak meg a szerb ágyúk, a Száva-parttól csolnakokon kezdtek lassan visszavonulni a gyalogosok és hétfőn délben végleg kiürítették a Száva-hidat, amelyet népfölkelőink egész a szerb hídfőig rögtön megszállottak. Hétfő éjszakától kezdve szünet nélkül dol­goztak a mi tüzéreink és megjelentek a Dunán monitoraink is, amelyek a menekülő szerb sereg­ben és főként annak hátvédjében nagy pusztítást vittek végbe. Kedd reggel egyszerre elhallgattak a szerb ágyúk. Kevéssel utóbb egy civil ember je­lentkezett a Száva-hidat őrző népfelkelőknél és kérte, hogy vezessék a parancsnokhoz, akinek a következőket mondotta: — Stojanovics Petárnak hivnak. Berlini la­kos vagyok, műiparos. Szerbiában születtem, szerb állampolgár vagyok s egy örökségi ügyben jártam Belgrádban. Közben kiütött a háboru és itt tartottak. Németnek tartom magam és a követ­kezőket jelentem: Három nap óta vonulnak el a szerb csapatok. Ma pont negyedtizkor elhagyta az utolsó szerb katona is a fővárost. Munícióju­kat és trénjüket elvitték, amit nem tudtak meg­menteni, azt felégették, vagy felrobbantották és utolsó ágyuik závarjait is eltörték. — Az első magyar csapat Belgrádban. — birtokukba vették a várost. Énekelve járták be Belgrád utcáit, fekete-sárga és nemzeti színű zászlókkal díszítették fel a házakat, megszállták a konakot, a skupstinát, a városházát és a többi­középületet. Mindenütt nyugodtan fogadták őket. Frank Liborius tábornok beszédet intézett a katonákhoz. A beszédet a katonák viharos lel­kesedéssel fogadták, a levegőbe dobták csákóju­kat és hazafias dalokat énekeltek. Azután a pa­rancsnokság őrizet alá vette a fontosabb pozíció­kat. A Száva-híd belgrádi fején magyar és oszt­rák lobogó leng. Hatalmas táblán e felírás: Nán­dorfehérvár, másikon pedig gyászkeretben: Bel­grád. Meghalt 1914. december 2-án. A híd szélső pilléreire lelkes honvéd­eink kitűzték azt a pla­kátot, amelyen a mi ultimátumunkat adták ki és fehér lobogó vásznon büszkélkedik a király világtörténelmi jelentőségű mondása: „Mindent meggondoltam és megfontoltam."­ — Az osztrák-magyar lelkész elbeszélése. — A belgrádi róm. katholikus lelkész, az egyetlen katholikus templom lelkésze, ezeket mondta: — Magyar állampolgár vagyok, a diako­vári püspökséghez tartozom. Egyházam osztrák­magyar protektorátus alatt volt. Utasítást kap­tam nagykövetünktől, hogy ne hagyjam el a há­ború dacára sem hívőimet. A szerbek internálttá nyilvánítottak, nem volt szabad elhagynom a plé­bániát, csak temetésre és más egyházi funkcióra. Átéltem a borzalom e hónapját. Hatezer hívem van, ebből négyezer magyar, kevés osztrák, olasz és francia. Híveim közül a mieinket inter­nálták különböző városokba. Jól bántak velük. Belgrádban alig hétezer ember élt az ostrom alatt. Szenvedéseink rettenetesek voltak, de a ha­tóság emberségesen bánt velem. Két nehéz na­pom volt: július 26., amikor a bombázás megkez­dődött és augusztus 16., amikor összelőtték a ko­nakot is. — Belgrádban kevés helyőrség volt, a par­tokon azonban sok a katona. Györgye nem volt itt állandóan. Megsebesülése óta kétszer járt itt egy-egy napra. A helyőrség parancsnok Znej­kovics tábornok volt, aki hétfőn futott el az tisz­szes hivatalnokokkal együtt. Pasics a mitrovicai verekedés előtt volt itt egyszer és megnézte a Száva-hidat. A király augusztus 20-án volt itt. Kevés sebesült volt, mindössze kétszázhatvanhá­rom, ezek itt is maradtak A vonat augusztus 20. óta Topcsidertől, azután Rakevicától és most péntekig Domaceától közlekedett. Francia tüzér kétszáz volt itt , öt ágyúval. Egy orosz tábornok és egy angol admirális látogatott el egyszor. Honvédeink bravúrjai Valjevó alatt. Egy kém történet©. írta: SZOMAHÁZY ISTVÁN. * A for­ítos joga fenntartva. 0. A dómban. Ezüstös halántékú kávébarna, kissé himlőhelyes férfi állt feszes kaptákban a ve­zérkari ezredes előtt. Szeges bakkancsot, ló­denból készült bricseszt és kurta vadász­tekét viselt, kezében pedig ütött-kopott posztcsipkát tartott. — Monsieur Brandmayr? — kérdezte a vezérkari tiszt. — Szolgálatjára, ezredes úr. — Zürichből? — Igenis, ezredes úr. — Mi is a lapjának a címe? — Zü­richer Post, ezredes úr. A katona gondolkodó arcot vágott. — Züricher Post. .. Züricher Post... ennek az újságnak még nem hallottam a hírét. — Pedig a svájci köztársaságnak egyik legelterjedtebb lapja, mely őszinte szimpátiával kiséri a francia harctéri ese­ményeket. Az ezredes szórakozottan bólintott. • — Nekem különben mindegy, a fődo­log, hogy az írásai rendben vannak. Igazol­vány a lapjától, záradék a zürichi francia konzultól, ajánlás a hadügyminisztertől, ez­zel minden együtt van, amit a külföldi hadi­tudósítóktól kívánunk. Mikor akar elutazni a harctérrel ? Akár még ma este, ezredes úri A parancsnok erre, egy tiszt vezetése alatt husz önként jelentkező magyar népfelkelőt kül­dött át a Száva-hídon, akik óvatosan behatoltak a város szélére és jelentették, hogy Belgrádban nincs szerb katona. Ugyanekkor polgáremberek is jöttek és közölték, hogy a szerb hadsereg elvo­nult. Erre csendőrök keltek át a Dunán, nyomuk­ban népfelkelők, honvéd- és közös­ gyalogosok. Bejárták óvatosan a várost, egész nap, egész éj­jel kutattak és szerdán délelőtt megjelent a fehér lobogó a Kalimegdán ormán. Csapataink ezután — Ez bajosan fog menni, mert kato­nai vonataink nincsenek berendezve a hír­lapíró urak számára. Egyébként majd meg­látjuk,­­ ha lehet, juttatok Önnek egy jó kis kuckót a legelső túl nem zsúfolt pog­gyászkocsiban. Két óra után jelentkezhetik a passepartout-jáért. A svájci újságíró alázatosan megha­jolt s miután az ezredes barátságosan kezet nyújtott neki, lassan lefelé botorkált a­ ha­diszállás falépcsőin. Egyemeletes, sárga, ósdi épület volt ez, ahol az éjszaki hadsereg vezérkara átmenetileg berendezkedett; pár nappal ezelőtt még a kisváros polgármesteri hivatala, alacsony termekkel, a köztársasági elnökök arcképeivel, nagy udvarral, mely­nek hátulján a kóterek vasajtaja feketéllett, tölgyfából készült csigalépcsővel, melyet még a Lajosok korában ácsoltak, mikor a kis vidéki helység a napkirályt is huszon­négy óráig tiszteletreméltó falai közt üd­vözölhette. A városka régi fénye azóta el­halványodott kissé, de jelentősége még talán növekedett, mióta az unatkozó nagyurak el­kerülték; a föld felett most tisztára borot­vált nyárspolgárok jártak, de lenn, a föld mélyében, a sziklákba vágott pincék csönd­jében egy másik, hatalmas király ütötte föl tanyáját: az italok aranycsillogása, ele­gáns, temperamentumos királya, a francia pezsgő. Millió és millió pókhálós pezsgős­üveg csillogott a modern katakombák fák­lyafényében, hogy alkalomadtán harci dur­rogás és zeneszó mellett vonuljon végig a szilajságában ujjáz­ó világon, egyképp foglyul ejtve a férfiak agyvelejét s az asz­szonyok szivét s féktelen lánggá gyújtva a titkos áll­okat, melyek tiszta h­ányszobák csöndjében fogantak. Szabadka, dec. & Egy szabadkai honvédszázados irta az alábbi néhány soros tábori levelező-lapot: Val­jevón túl folytak már a harcok, amikor ez a lol­ Az újságíró végigment a formás kis piacon, melynek vászonernyős boltjai előtt duplatokás filiszterek cigarettáztak,a mosoly­r­ó pillantást vetett az emeletes játékházacs­ákra, a filigrán erkélyekre, a fehér balu­szt­függönyökre, melyek mögül borzas leány­fejek kandikáltak ki, a zöldpatinás szökő­kútra, mely most gondosan szalmába volt burkolva, s az árkádok alatt lebzselő ka­tonákra, akik békés kíváncsisággal nézeget­ték a primitív kirakatok csodáit. Ide ugyan még nem jutott el a párisi divat: a megfa­kult babák tarlatán ruhácskáit rég kiszítta a forró júliusi nap, a provencei pásztor bé­na lábbal támaszkodott botjára, a réztányé­ros clown megvakulva tekintett a világba s a Colombina fekete üvegszeme ősidők előtt lehullott a fürészporba, mely a kirakat alját befödte. Jámbor, vasárnapi nyugalom lebegett a sárga házak fölött, melyeknek kapujából sötét folyosó vezetett a szűk fa­lépcsőig, az utcán komoly, pocakos kis Prudhomme-ok tipegtek, akik szertartáso­san emelték meg egymás előtt alacsony kö­csögkalapjukat, a kávéházak ablakában —• bár az utolsó légy régen búcsut mondott a földi életnek — m­ég mindig ott volt a m­eg­feketilt légyfogó-tányér, ahol annyi köny­nyelmü generáció elpusztult. A piszkos tü­körüvegen át itt-ott egy gondolkodó üvegúr feje fehérlett ki az utcára, aki tűnődve me­redt a tojássárga sakkfigurákra s közben szórakozottan hörpintett egyet az abszintes poharából. A vendéglők ajtajára óriási he­tükkel volt kiírva a déjenner műsora, mely nyolc­ válogatott fogást kínált potom egy frankért és húsz centime-ért. A­ kis borbély­üzletekben álmos kishivatalnokok tűrték bó­biskolva a torkuk fölött motoszkáló acélkén­ t

Next