Pesti Hírlap, 1914. december (36. évfolyam, 303-332. szám)

1914-12-03 / 305. szám

! 1914. december 3., csütörtök. PESTI HÍRLAP­ nokt gondnokaihoz, hogy szerdán este hat órától kezdve egy félórán keresztül harangoztassanak. Az ujjongó Budapest. — Belgrád elestének hire a fővárosban. — Szerdán korán délután érkezett el Buda­pestre a hir, amely már délben szállongott. Bel­grád elesett, győzedelmes seregeink bevették hosszú harcok után Szerbia fővárosát. Délben még csak kevesen tudták a szerb harctér szenzá­cióját, csak amikor a délutáni órákban lett köz­tudomású Frank tábornok jelentése, járt száj­ról-szájra: — Belgrád elesett! Határtalan, izgalmas örömmel csoportosul­tak az emberek az utcán, a város képe egyszerre megváltozott és mint annak idején a mozgósítás és hadüzenet forró napjaiban, lázas tömegek szaporodtak a téli utcán. Amire oly régen áhí­toztunk, amit szívszorongva vártunk immár hosszú hónapok óta, beteljesedett december 2-án: a király trónralépésének hatvanhatodik évfordu­lóján jelentette déli hadseregünk kiváló hadve­zére, hogy csapataink győzedelmesen bevonultak Belgrádba . . . Mámoros boldogsággal fogadta Budapest a hírt, örömtüzek gyúltak, lelkesedés csapkodott az utcákon és sűrű tömegek ostrom alá vették a kávéházak üvegablakait, amelyeken már megjelentek nemzetiszínű papíron a rövid jelentések . . . Később Frank Liborius teljes szö­vegű jelentése is. Majd szétszóródtak az utcán nyomtatott ívek ezzel a két sorral: Belgrád elesett. Éljen Nándorfehérvár! öt óra tájban tudta az egész város, hogy ünnepnapra ébredtünk ma és csakugyan, minden kerületben, minden templomban ünnepi imára hivtak a harangok . . . Hálaadó imára, hogy igazságos fegyvereink sikereit fényes győzelem koronázta . . . Egy óra hosszat szóltak a haran­gok, most az élőknek, hogy gyülekezzenek és imádkozzanak. Már ragasztották városi szolgák a plakátokat. Piros-fehér-zöld szegélylyel. A pol­gárság ezrei csoportosultak a plakátok körül és olvasták Bárczy István szózatát, amelylyel je­lentette: A polgármester jelenti a székesfőváros közönségének, hogy Belgrád elesett. Ellenünk esküdtek. Életünkben és jo­gainkban elbizakodottan háborgattak, tró­nunk örökösét meggyilkolták. Vitéz katonáink most megmutatják, hogy minket büntetlenül bántani nem lehet. Kitűzték Isten segítségével diadalmas zász­lójukat az ellenünk szőtt összeesküvés fő­fészkében. Lobogjanak a mi zászlóink is, világo­sodjanak meg ablakaink, kon­duljanak meg a harangok és hirdessék túláradó örömün­ket, határtalan büszkeségünket, rendületlen bizalmunkat. Éljen a haza! Este hat órára, ahogy sötétség borult a vá­rosra, kigyúltak mindenfelé lampionok és gyer­tyák az ablakokban. A nagyobb forgalmú utcá­kon zászlókat tűztek ki a palotákra, a középü­letek fénybe borultak, messzire hirdetvén a di­csőséges napot: a Nemzeti kaszinó, az Országos kaszinó, a színházak, a minisztériumok palotái, az Andrásy-úton az Opera emeleti terraszán is ünnepi világosság volt és mindenütt gyertyák fényei az ablakokban. A lelkesedés tüze csak magasabbra lángolt este, amikor három nagy tömegben tüntető fölvonulásra indult a pesti nép. Fél nyolc órakor jelent meg az első mámo­ros csapat: az István-úti gimnázium­­ tanulói nemzeti zászlók alatt vonultak végig a városon, énekelve és éltetve dicsőséges seregeinket. Az Oktogon-téren, a Nagykörúton, Rákóczi-úton vo­nultak el, folyton szaporodott a számuk s a Kos­suth Lajos-utcában találkoztak a második tünte­tő csapattal, a Szent Imre-kör ifjúságával, amely az Egyetem-téren gyülekezett s innen indult a Nemzeti Kaszinó föllobogózott palotája elé. In­nen az Országos Kaszinó épületéhez ömlött a tö­meg. Az erkélyen megjelent Rakovszky Iván, lel­kes szavakkal rövid beszédet mondott. Hatalmas éljenriadalom kísérte a beszédet, amely után a tüntetők elvonultak. A munkapárt Károly­ körúti palotája előtt állapodtak meg. Ide érkezett épen a harmadik tüntető csoport is, lobogókkal és lampionokkal a polgárság seregei. A pártkör ablakaiból Pekár Gyula, Simon Elemér és Szabó János képvise­lők beszéltek az ünneplő, lelkes táborhoz. Majd a több ezer főre szaporodott menet a német fő­konzulátus székhelye elé vonult, hogy itt is ki­fejezze határtalan lelkesedését és örömét. Az Andrássy-uton a török főkonzulátus előtt vég­ződött be a pesti közönség tüntetése: Ah­med Hikmet bey hajlongva köszönte meg az ová­ciót . . . Este tíz óra után oszlottak szet a tüntetők az Andrássy-úton és a Teréz-körúton. A vidéken. Szeged, dec. 2. Belgrád elestének hírére Szegeden katona­zenekar járta be az utcákat, ezrekre rugó tömeg lelkes­­ tüntetéssel járta be az utcákat. Minden házra kitűzték a lobogót. Szabadka, dec. 2. Bíró Károly polgármester falragaszok út­ján adta tudtára Szabadka város közönségének, hogy csapataink bevonultak a szerb fővárosba. Felhivta a plakáton a város polgárságát, hogy az örömhírre lobogózzák fel a házakat és a lakások ablakait világítsák ki. Alig pár óra múlva zaszlo­diszt öltött minden utca és egész Szabadka ki volt világítva. Szentes, dec. 2. Belgrád bevételének hírére a vármegyeházát kivilágították. A hangulat az egész városban határtalanul lelkes. Losonc, dec. 2. Belgrád elestének hire itt leírhatatlan lel­kesedést keltett. A nagy győzelem hirére a vá­rost fellobogózták. Nyíregyháza, dec. 2. Belgrád bevételének hirére a városban tel­kes tüntetések voltak. Hatalmas tömegek zene­szó mellett, fáklyákkal járták be a várost, kivi­lágították a középületeket és csaknem minden magánházban gyertyák égtek az ablakokban. A közönség öröme és lelkesedése határtalan. Pasics bizalmasa Szerbia pusztulásáról. Kopenhága, dec. 2. Zemovics Mark­o, Pasics szerb minisz­terelnöknek jelenleg Pétervárott időző bi­zalmasa, a „Novoje Vremja"-ban ezeket írja: Hiába már minden eltussolás. A szer­bek eddigelé legalább százezer embert, had­seregüknek majdnem egy harmadát vesztet­ték. Szerbiát százszor rosszabb sors fenye­geti, mint ami Belgiumot érte. Szerbia a teljes megsemmisülés előtt áll. A szerb nép nem maradhat ország nélkül, a szerb ország nép nélkül. Miljukov Szerbia felosztását javasolja. Most már a teljes igazságot fel kell fedni. Azok, akik azt hitték, hogy Szer­bián Bulgária követeléseinek a teljesítése segíthet és hogy Szerbia ezért eme követe­lések iránt engedékenységet tanúsítson, első osztályú temetést akarnak Szerbia szá­mára biztosítani. Ez a megoldás különben ma már el is késett. Egy tartalékos közlegény írásai, Irta: ABONYI Á­­PÁD. 17. Néh­ány pillanatig tartó szünet után, mely azzal telt el, hogy az öreg rezervista egyi­k lábát a legnagyobb lelki nyugalommal rakta át a más­ikon, ismét megszólalt és na­gyon egyszerű, nagyon közömbös hangon a következőket mondotta: — El lehet bizony beszélleni, öcsém, az efféle dolgot is, ha egyébként ártatlannak és becsületesnek tudja magát az ember. Ha fe­lénk találnál kerülni, úgyis meghallanád. Nem titok, — beszéli, esméri, tudja az égés.? falu ... Tehát minek titkolni, amit mindenki tud? A fiatal katona bólintott. — Ez is igaz. — Persze, hogy ez is igaz. Nem is be­szélek én soha semmit, ami nem igaz, merthogy mindetig utáltam a hazugságot. Odahaza is el­mondtam igazságosan mindenkinek, hogy mi ügyem vagyon a kapitány úrral, meg a fele­ségemmel. Nem szégyen az — mondom — ha egyébként becsületes az ember. Én az voltam. Tehát aképpen hullott fejemre az a csúfság, mintha valamelyik háznak a kéményb­ül tégla hullott volna rá és jól megbólint, mondom, egészen ártatlanul. Megint elhallgatott és egykedvűen lein­tett a kezével. A fiatal legény egy ideig azon töprengettt, hogy illendő-e váljon beleszólla­nia, nem-e, de aztán mégis csak megkockáz­tatta a kiváncsi kérdést: — Hát az asszony, bátyám, ártatlan volt-e színtazonképen? — Azt gondolom, öcsém, — válaszolta elgondolkozva az ember, — hogy az asszony is ártatlan volt. Már amennyiben nem riszálta a derekát a kapitány úr előtt és nem vágott szemeivel a szeme közé . . . mert azt igazán nem cselekedte. Észrevettem volna a palantá­sán is, hogy tüzel-e benne valami a kapitány úr közelében, vagy nem — de nem vettem ész­re semmi efféle kívánságot. Nem is olyan a természete. Igen csendes, nyugodalmas fiatal fehérnép. — Inkább olyan tedd ide — tedd oda, semmint parázs természet, akibe hamar felforr a meleg vér és aztán hamar elköveti idegennel titokban a csúfot is, ha módja van rá . . . elherdálván egy felesleg az ura becsü­letét is. Hát ezt az asszony igazán nem cse­lekedte. Hanem úgy volt,, hogy a kapitány úr támadott rá és ezenközben elfelejtette, hogy a vendégem. Akként viselte magát, mint egy bitang farkas a báránynyal, akit egyedül kap . . . Künn jártam ugyanis a szőlőhegyen, míg otthon a házamban az a csúfság esett. Mire hazakerültem, a kapitány úr már búcsu nél­kül messze járt a századdal, nem foghattam meg, hogy akkor mindjárt számon kérjem tőle a gonoszságát. — Aztán . . hogy mondjam . . . kitől tudta meg, bátyám? — Ktől? — Tán nem a felesége vallotta be. — Már miért ne vallotta volna? — Haj, haj! . . . rikkantotta el magát akaratlanul is a legény, de már egy kicsit a száját is félrehúzta — mindig ugy tud­om, hogy az effélét nem szokták kibeszélteni az asszonyok . . . — Nem hát a rosszak, meg a bűnösöd — az ártatlanok azonb­an —vallják mert ez is olyan, mintha tétrla ese­tt volna a fejükre . . . Nem tehetnek róla, hogy a f«jü»­re esott. Az én szegény feleségem bevallotta, bár énmagam is rögtön megértettem a sírásából, hogy valami nagy csúfság eshetett vele . . . Így is volt, nem másképpen. Agyon nem verhettem szegényt a baj miatt, akibe esett . . . ilyen gyalázatossá­got nem teszek ártatlannal . . . csak elküldtem házamból a testvérnényihez és azóta nem élek vele. Bármint sajnáltam is, de ez nem lehet. Ő is belátta, hogy ez nem lehet és engedelme­sen elment — mondom — a nényihez. Egy darabig reménykedett, hogy nem származi további baj a dologból, de bizony származott, mert elnehezedett szegény feje és a maga ide­jére világra hozta a kapitány úrtól való gye­reket is, akiről a kapitány úrnak szintén be­csületesen gondoskodnia kellett volna. — Persze, nem gondoskodott? — Nem a' Fülrt se mozgatta a leveleim­re, de hát ez már az ő dolga. Én megtettem a magamét. Nem mondhatja, hogy rátörtem az ajtót és szorongattam, — egy egész álló esz­tendőt engedtem neki, hogy jóvá tegye, amit ellenem, meg az asszony ellen vétett. Ha nem tette jóvá — ez az ő baja, nem az enyém. — Ejnye, ejnye ... — dörmögte fej­csóválgatva a legény, de nem kérdezett többet. Orgonás sem beszélt. Hallgatva ültek egymás mellett a sírben, mely lassan kint párologni kezdett. A keleti ég­bolt alján erősen pirkadt. A magas hegyor­mok világos színeket váltva rajzolódtak ki a kristálytiszta hajnali levegőből. Valahol az er­dők sűrűségében már a harkály is kopácsolni kezdte a fákat Még egy félóra és fölkel a nap. Orgonás Mózes egyszer csak fölvetette a szemét és hallgatózni kezdett. — Hall»L'-e valamit, öc­ém? — kérd­ezte csendes hangon. Az igenlő meg intett a fejével. 3 .

Next