Pesti Hírlap, 1914. december (36. évfolyam, 303-332. szám)
1914-12-03 / 305. szám
! 1914. december 3., csütörtök. PESTI HÍRLAP nokt gondnokaihoz, hogy szerdán este hat órától kezdve egy félórán keresztül harangoztassanak. Az ujjongó Budapest. — Belgrád elestének hire a fővárosban. — Szerdán korán délután érkezett el Budapestre a hir, amely már délben szállongott. Belgrád elesett, győzedelmes seregeink bevették hosszú harcok után Szerbia fővárosát. Délben még csak kevesen tudták a szerb harctér szenzációját, csak amikor a délutáni órákban lett köztudomású Frank tábornok jelentése, járt szájról-szájra: — Belgrád elesett! Határtalan, izgalmas örömmel csoportosultak az emberek az utcán, a város képe egyszerre megváltozott és mint annak idején a mozgósítás és hadüzenet forró napjaiban, lázas tömegek szaporodtak a téli utcán. Amire oly régen áhítoztunk, amit szívszorongva vártunk immár hosszú hónapok óta, beteljesedett december 2-án: a király trónralépésének hatvanhatodik évfordulóján jelentette déli hadseregünk kiváló hadvezére, hogy csapataink győzedelmesen bevonultak Belgrádba . . . Mámoros boldogsággal fogadta Budapest a hírt, örömtüzek gyúltak, lelkesedés csapkodott az utcákon és sűrű tömegek ostrom alá vették a kávéházak üvegablakait, amelyeken már megjelentek nemzetiszínű papíron a rövid jelentések . . . Később Frank Liborius teljes szövegű jelentése is. Majd szétszóródtak az utcán nyomtatott ívek ezzel a két sorral: Belgrád elesett. Éljen Nándorfehérvár! öt óra tájban tudta az egész város, hogy ünnepnapra ébredtünk ma és csakugyan, minden kerületben, minden templomban ünnepi imára hivtak a harangok . . . Hálaadó imára, hogy igazságos fegyvereink sikereit fényes győzelem koronázta . . . Egy óra hosszat szóltak a harangok, most az élőknek, hogy gyülekezzenek és imádkozzanak. Már ragasztották városi szolgák a plakátokat. Piros-fehér-zöld szegélylyel. A polgárság ezrei csoportosultak a plakátok körül és olvasták Bárczy István szózatát, amelylyel jelentette: A polgármester jelenti a székesfőváros közönségének, hogy Belgrád elesett. Ellenünk esküdtek. Életünkben és jogainkban elbizakodottan háborgattak, trónunk örökösét meggyilkolták. Vitéz katonáink most megmutatják, hogy minket büntetlenül bántani nem lehet. Kitűzték Isten segítségével diadalmas zászlójukat az ellenünk szőtt összeesküvés főfészkében. Lobogjanak a mi zászlóink is, világosodjanak meg ablakaink, konduljanak meg a harangok és hirdessék túláradó örömünket, határtalan büszkeségünket, rendületlen bizalmunkat. Éljen a haza! Este hat órára, ahogy sötétség borult a városra, kigyúltak mindenfelé lampionok és gyertyák az ablakokban. A nagyobb forgalmú utcákon zászlókat tűztek ki a palotákra, a középületek fénybe borultak, messzire hirdetvén a dicsőséges napot: a Nemzeti kaszinó, az Országos kaszinó, a színházak, a minisztériumok palotái, az Andrásy-úton az Opera emeleti terraszán is ünnepi világosság volt és mindenütt gyertyák fényei az ablakokban. A lelkesedés tüze csak magasabbra lángolt este, amikor három nagy tömegben tüntető fölvonulásra indult a pesti nép. Fél nyolc órakor jelent meg az első mámoros csapat: az István-úti gimnázium tanulói nemzeti zászlók alatt vonultak végig a városon, énekelve és éltetve dicsőséges seregeinket. Az Oktogon-téren, a Nagykörúton, Rákóczi-úton vonultak el, folyton szaporodott a számuk s a Kossuth Lajos-utcában találkoztak a második tüntető csapattal, a Szent Imre-kör ifjúságával, amely az Egyetem-téren gyülekezett s innen indult a Nemzeti Kaszinó föllobogózott palotája elé. Innen az Országos Kaszinó épületéhez ömlött a tömeg. Az erkélyen megjelent Rakovszky Iván, lelkes szavakkal rövid beszédet mondott. Hatalmas éljenriadalom kísérte a beszédet, amely után a tüntetők elvonultak. A munkapárt Károly körúti palotája előtt állapodtak meg. Ide érkezett épen a harmadik tüntető csoport is, lobogókkal és lampionokkal a polgárság seregei. A pártkör ablakaiból Pekár Gyula, Simon Elemér és Szabó János képviselők beszéltek az ünneplő, lelkes táborhoz. Majd a több ezer főre szaporodott menet a német főkonzulátus székhelye elé vonult, hogy itt is kifejezze határtalan lelkesedését és örömét. Az Andrássy-uton a török főkonzulátus előtt végződött be a pesti közönség tüntetése: Ahmed Hikmet bey hajlongva köszönte meg az ovációt . . . Este tíz óra után oszlottak szet a tüntetők az Andrássy-úton és a Teréz-körúton. A vidéken. Szeged, dec. 2. Belgrád elestének hírére Szegeden katonazenekar járta be az utcákat, ezrekre rugó tömeg lelkes tüntetéssel járta be az utcákat. Minden házra kitűzték a lobogót. Szabadka, dec. 2. Bíró Károly polgármester falragaszok útján adta tudtára Szabadka város közönségének, hogy csapataink bevonultak a szerb fővárosba. Felhivta a plakáton a város polgárságát, hogy az örömhírre lobogózzák fel a házakat és a lakások ablakait világítsák ki. Alig pár óra múlva zaszlodiszt öltött minden utca és egész Szabadka ki volt világítva. Szentes, dec. 2. Belgrád bevételének hírére a vármegyeházát kivilágították. A hangulat az egész városban határtalanul lelkes. Losonc, dec. 2. Belgrád elestének hire itt leírhatatlan lelkesedést keltett. A nagy győzelem hirére a várost fellobogózták. Nyíregyháza, dec. 2. Belgrád bevételének hirére a városban telkes tüntetések voltak. Hatalmas tömegek zeneszó mellett, fáklyákkal járták be a várost, kivilágították a középületeket és csaknem minden magánházban gyertyák égtek az ablakokban. A közönség öröme és lelkesedése határtalan. Pasics bizalmasa Szerbia pusztulásáról. Kopenhága, dec. 2. Zemovics Marko, Pasics szerb miniszterelnöknek jelenleg Pétervárott időző bizalmasa, a „Novoje Vremja"-ban ezeket írja: Hiába már minden eltussolás. A szerbek eddigelé legalább százezer embert, hadseregüknek majdnem egy harmadát vesztették. Szerbiát százszor rosszabb sors fenyegeti, mint ami Belgiumot érte. Szerbia a teljes megsemmisülés előtt áll. A szerb nép nem maradhat ország nélkül, a szerb ország nép nélkül. Miljukov Szerbia felosztását javasolja. Most már a teljes igazságot fel kell fedni. Azok, akik azt hitték, hogy Szerbián Bulgária követeléseinek a teljesítése segíthet és hogy Szerbia ezért eme követelések iránt engedékenységet tanúsítson, első osztályú temetést akarnak Szerbia számára biztosítani. Ez a megoldás különben ma már el is késett. Egy tartalékos közlegény írásai, Irta: ABONYI ÁPÁD. 17. Néhány pillanatig tartó szünet után, mely azzal telt el, hogy az öreg rezervista egyik lábát a legnagyobb lelki nyugalommal rakta át a másikon, ismét megszólalt és nagyon egyszerű, nagyon közömbös hangon a következőket mondotta: — El lehet bizony beszélleni, öcsém, az efféle dolgot is, ha egyébként ártatlannak és becsületesnek tudja magát az ember. Ha felénk találnál kerülni, úgyis meghallanád. Nem titok, — beszéli, esméri, tudja az égés.? falu ... Tehát minek titkolni, amit mindenki tud? A fiatal katona bólintott. — Ez is igaz. — Persze, hogy ez is igaz. Nem is beszélek én soha semmit, ami nem igaz, merthogy mindetig utáltam a hazugságot. Odahaza is elmondtam igazságosan mindenkinek, hogy mi ügyem vagyon a kapitány úrral, meg a feleségemmel. Nem szégyen az — mondom — ha egyébként becsületes az ember. Én az voltam. Tehát aképpen hullott fejemre az a csúfság, mintha valamelyik háznak a kéménybül tégla hullott volna rá és jól megbólint, mondom, egészen ártatlanul. Megint elhallgatott és egykedvűen leintett a kezével. A fiatal legény egy ideig azon töprengettt, hogy illendő-e váljon beleszóllania, nem-e, de aztán mégis csak megkockáztatta a kiváncsi kérdést: — Hát az asszony, bátyám, ártatlan volt-e színtazonképen? — Azt gondolom, öcsém, — válaszolta elgondolkozva az ember, — hogy az asszony is ártatlan volt. Már amennyiben nem riszálta a derekát a kapitány úr előtt és nem vágott szemeivel a szeme közé . . . mert azt igazán nem cselekedte. Észrevettem volna a palantásán is, hogy tüzel-e benne valami a kapitány úr közelében, vagy nem — de nem vettem észre semmi efféle kívánságot. Nem is olyan a természete. Igen csendes, nyugodalmas fiatal fehérnép. — Inkább olyan tedd ide — tedd oda, semmint parázs természet, akibe hamar felforr a meleg vér és aztán hamar elköveti idegennel titokban a csúfot is, ha módja van rá . . . elherdálván egy felesleg az ura becsületét is. Hát ezt az asszony igazán nem cselekedte. Hanem úgy volt,, hogy a kapitány úr támadott rá és ezenközben elfelejtette, hogy a vendégem. Akként viselte magát, mint egy bitang farkas a báránynyal, akit egyedül kap . . . Künn jártam ugyanis a szőlőhegyen, míg otthon a házamban az a csúfság esett. Mire hazakerültem, a kapitány úr már búcsu nélkül messze járt a századdal, nem foghattam meg, hogy akkor mindjárt számon kérjem tőle a gonoszságát. — Aztán . . hogy mondjam . . . kitől tudta meg, bátyám? — Ktől? — Tán nem a felesége vallotta be. — Már miért ne vallotta volna? — Haj, haj! . . . rikkantotta el magát akaratlanul is a legény, de már egy kicsit a száját is félrehúzta — mindig ugy tudom, hogy az effélét nem szokták kibeszélteni az asszonyok . . . — Nem hát a rosszak, meg a bűnösöd — az ártatlanok azonban —vallják mert ez is olyan, mintha tétrla esett volna a fejükre . . . Nem tehetnek róla, hogy a f«jü»re esott. Az én szegény feleségem bevallotta, bár énmagam is rögtön megértettem a sírásából, hogy valami nagy csúfság eshetett vele . . . Így is volt, nem másképpen. Agyon nem verhettem szegényt a baj miatt, akibe esett . . . ilyen gyalázatosságot nem teszek ártatlannal . . . csak elküldtem házamból a testvérnényihez és azóta nem élek vele. Bármint sajnáltam is, de ez nem lehet. Ő is belátta, hogy ez nem lehet és engedelmesen elment — mondom — a nényihez. Egy darabig reménykedett, hogy nem származi további baj a dologból, de bizony származott, mert elnehezedett szegény feje és a maga idejére világra hozta a kapitány úrtól való gyereket is, akiről a kapitány úrnak szintén becsületesen gondoskodnia kellett volna. — Persze, nem gondoskodott? — Nem a' Fülrt se mozgatta a leveleimre, de hát ez már az ő dolga. Én megtettem a magamét. Nem mondhatja, hogy rátörtem az ajtót és szorongattam, — egy egész álló esztendőt engedtem neki, hogy jóvá tegye, amit ellenem, meg az asszony ellen vétett. Ha nem tette jóvá — ez az ő baja, nem az enyém. — Ejnye, ejnye ... — dörmögte fejcsóválgatva a legény, de nem kérdezett többet. Orgonás sem beszélt. Hallgatva ültek egymás mellett a sírben, mely lassan kint párologni kezdett. A keleti égbolt alján erősen pirkadt. A magas hegyormok világos színeket váltva rajzolódtak ki a kristálytiszta hajnali levegőből. Valahol az erdők sűrűségében már a harkály is kopácsolni kezdte a fákat Még egy félóra és fölkel a nap. Orgonás Mózes egyszer csak fölvetette a szemét és hallgatózni kezdett. — Hall»L'-e valamit, öcém? — kérdezte csendes hangon. Az igenlő meg intett a fejével. 3 .