Pesti Hírlap, 1915. március (37. évfolyam, 60-90. szám)

1915-03-21 / 80. szám

a é­s 1915. március 21., vasárnap. PESTI HÍRLAP Csatatéren, a harc­ban. A sajtóhadiszállás engedélyével. Sajtóhadiszállás, márc. 20. — A Pesti Hirlap kiküldött haditudósítójá­nak távirata. — A nyugati Kárpátokban pompásra fordult az idő. Az egész vonalon mindenütt napsütés. Katonáink az időjárás borzalmas viszontagságai után derült kedélylyel süt­kéreznek most a lövészárkok mögött. Lent az útvonalakon azonban sártengerbe me­rül minden. A hegyi patakok folyókká da­gadva, zúgva hömpölyögnek az Ondovába. Csak most látni, mily körültekintéssel épí­tették meg lövészárkainkat. A nedvesség sehol sem hatol be, embereink teljesen szá­raz szalmán feküsznek a rajkályhák körül. Ma olyan területen járunk, hol néhány nap előtt még erős harcok folytak. Feldúlt lövészárkok, eldobott felszerelési tárgyak jelzik a véres színhelyet. Kis erdő-parcellá­nál éjjeli szuronyharc volt. Stájer-gyalog­ság küzdött itt gyalog harcoló orosz lovas­sággal. A tüzérség előbb alaposan megdol­gozhatta az erdőt. Hatalmas fák derékban kettészelve feküsznek. Némelyhelyt egy­egy óriási törzs úgy össze van vágva, mint­ha fejszével darabolták volna szét. Csak el kellene hordatni. Lent a völgyben három sir, nagy, szé­les, jeltelen fakereszttel. Az oroszoké. Két másik sir fenyőgalyakkal diszitve. A miénk. Az egyszerű fakereszten bevésve az eleset­tek nevei. Útközben orosz fogolyszállitmánynyal találkozunk. Az orosz gépfegyverosztály néhány embere, egy tifliszi ezredből. Pa­rancsnokuk, Szeglov kapitány, szintén fo­goly. Nyúlánk termetű ember, vöröses kecs­keszakállt visel. Sötéten néz maga elé a pa­rasztkocsi ülésén."- Ruhája nagyon megté­pett. Kínosan érinti, hogy nézik. Emberei bambán sütik le szemüket, még nem tudják, mi lesz velük. Katonáink nem tudnak be­szélni velük, nem magyarázhatják meg, hogy nincs ok félelemre. A mozgó főző­konyhából rizses h­úst kapnak, mindegyik­nek tele töltik a felajkáját. Előbb bizalmat­lanul néznek egymásra. Egyik belekóstol, izlik neki. Mikor a többiek látják, hogy nincs baj, mohón falatozni kezdenek. Val­lomásukból kitűnik, hogy február óta van­nak a Kárpátokban. Előbb Przemysl körül voltak, Medica magasságában. Az utolsó négy hét alatt több mint hatvan százalék veszteségük volt. Ebből 25 százalékot beteg­ség, tifusz és vérhas pusztított el. Elfogatá­suk me­g­­kerülési támadásnál történt. Fél zászlóaljhoz voltak beosztva, azzal a rendel­tetéssel, hogy egyik hadállásunkat oldaloz­zák. A magas hóban irányt tévesztettek. Négy napig bolyongtat étlen-szomjan, em­bertelen hidegben. Sokan közülök, akik a fagy fáradságban kidőltek, ott fagytak meg. Negyednapra megváltásnak érezték, mikor egy ski-csapatunkkal találkoztak. Az evés után pergamentszinű, nélkülözésektől barázdás arcuk fölvidult. Az altiszt intésére tovább vánszorogtak a közeli faluhoz, ahol végre átpihenhetnek egy éjszakát. Tovább megyünk egy hadállás felé. A vezető tiszt figyelmeztet, hogy be kell vár­nunk a sötétséget. Addig nem lehet bemenni a lövészárokba. Az ellenséges vonal közvet­len közelben húzódik és az oroszok rögtön lőnek, ha egy-egy fej fölbukkan. Nem kell sokáig várnunk. A nap utol­só sugarai vetik már fényüket a Kárpátok hófedte csúcsaira és lassan kint elhal az orosz ütegek bömbölése. Az acélszörnyete­gek ott a távoli hólepel mögött mindig el­némulnak, mikor a Kárpátokra az éj sötétje ráborul. Simon Vilmos: Az orosz hadvezetőség rágalomgyárából. A sajtóhadiszállásról jelentik: Az orosz hadvezetőség az utóbbi időben azzal tetszeleg magának, hogy a legkalandosabb híreket költi német csapatoknak a Kárpá­tokban szenvedett kudarcairól. Hol egész gyalogsági kötelékek pusztulnak el, vagy kerülnek hadifogságba, hol a lovasságnak kell hátát tartania, hogy az oroszok a papi­roson győzhessenek. — Tekintettel az orosz hadvezetőség ismert szokásaira, nincs sem­, mi csodálni való ezekben a részint teljesen hazug, részint a hazugságig elferdített je­lentésekben és ezért egyáltalában senkinek sincs kedve hozzá, hogy minden egyes esetben helyreigazítsa azokat. Múlik az idő. Irta: SZÍNI GYULA. Pezsgőtől duzzadt Fortunátus keble és az önérzete. Szordinás hegedűk zsongtak a fülében. Érezte, hogy felvitte Isten a dol­gát, h­adseregszállító lett belőle és ma egy ezredesnek, egy huszárfőhadnagynak és egy miniszteri tanácsosnak mondhatta: „te" és „szervusz". Csak azt sajnálta, hogy ezek az urak olyan hamar elálmosodtak és kitették őt a kissé hideg éjszakába, ahol egyedül bo­lyongott egy külvárosi széles utcán. De csodálatosan jókedvű gondolatok cirógatták őt rózsával és mindenfelé leány­szemeket látott, amelyek reá leskelődtek. Az utca egyébként némán és néptelenül kongott. De Fortunátus mindezt nem vette észre, mert fülében és fejében kacér gondolatok zsibongtak. Annyira, hogy rá kellett vennie a kalapját és tarkóig kopasz fejét egy kis józan hűvösséggel kellett lecsillapítania. Hallotta, hogy lépések közelednek fe­léje. Négy alak, négy lehorgasztott fejű em­ber, akik mind vittek valamit, mindnek tele volt a keze. Nagy, közös, néma bánatukban szemmel láthatólag egy családot alkottak. Csak mikor már néhány lépésnyire túl vol­tak rajta, kezdtek előtte homályosan isme­rősek lenni. — Fortunátus úr! — hangzott utána az éjszakában. Megállt és hátrafordult. Lát­ta, hogy a négy ember vár reá. Lámpa alatt álltak és végre fölismerte őket: Horváthék... A családapa bús, nagybőgő-termetével azon­nal a szemébe ötlött, valamint a Horváthné sovány, örökké panaszos arca. Még két fia­talabb nő volt velük. És az egyiknek a karcsú, szép szál ter­metét, tolltól borzas fekete kalapját, amelyet mélyen lemn viselt aranyhaja ereszén és buj­dosó, nagy szeme párját csakhamar felis­merte. Matild volt ez... Matild! A találkozás váratlan volt. Hét évig nem látták egymást. Fortunátus még élén­ken emlékezett az utolsó negyedórára, ame­lyet egyedül töltöttek egy illatos, beszédes leányszobában, ahol minden apróság, min­den kacér kis cifraság vallomásra ösztökélte. Nagy zavarában egy kis hímzett selyempár­nát gyömöszölgetett és elállt a szive verése, mikor mondta: „Matild akar-e a feleségem lenni?" — És akkor, hét évvel ezelőtt a gaz­dag, büszke leány kiegyenesedett, a termete hajlékony lett mint a párducé és lecsapott rá a kegyetlen válaszszal: „Hogy gondolhat ilyen bolondot, Fortunátus úr!..." Most, hét év múltán már nem fájt any­nyira Fortunátusnak a kosár, amely akkor valósággal levette a lábáról. A haragja, bo­szúvágya mérgét most a részvéte enyhítette. Látta, hogy a fenhéjázó Matild olyan cso­magot szorongat a hóna alatt, amilyent csak szegény emberek hordanak. A sors nyilván kissé megalázta. Maga a gőgös cs­alád is megtépázva került eléje. A családapa hosz­szukás fali inga­órát cipelt. Az asszonynak asztali lámpás volt a kezében és a leányok szomorú batyukat dugdostak a hátuk mögé a lámpavilág elől. — Mi történt ezekkel? — kérdezte ma­gában Fortunátus. A családapa a faliórára nézett, amely még járt az ölében és pontosan egy órát mu­tatott éjfél után, sóhajtott és szórt: — Harcolkodunk. Horváthné siránkozva folytatta: — Holnapra árverés van kitűzve elle­nünk . . . Valamennyien olyan ványadtak, szinte kiaszottak voltak. A találkozás leverte For­tunátust és kedvét szegte. Hamarosan sza­badulni akart a megviselt emberektől, ami­kor kissé mámoros agyából hirtelen olyan gondolat pattant ki, amelyet költőinek ér­zett. Pedig az egésznek az volt az oka, hogy valamelyik éjjeli kávéházból fülébe szűrő­dött­ egy ária, amely újra fölébresztette agyában a már-már szundikáló szordinás hegedűket. Egyszerre jókedvű és nyíltszívű lett. — Hohó! — kiáltotta. — Hét évben csak egyszer látja magukat az ember. Most már nem eresztem el magukat. Velem jön­nek ebbe a kávéházba. Elbeszélgetünk majd a régi,, jó időkről. — De ezeket a holmikat nem vihetjük magunkkal — szólt Matild és hangja Fortu­nátus emlékében ismét fölkeltette a régi sze­relem aranyfelhőjét. — Majd csinálnak a kávéházban helyet a számukra — felelte Fortunátus a mámo­ros emberek jólelkűségével. — Én is segítek cipekedni. Azonmód, ahogy meg voltak rakódva, bevonultak az éjjeli kávéházba, ahol a szi- Orosz jelentések. Bécs, márc. 20. Az orosz hivatalos jelentések rendkívül heves harcokról tesznek említé­t, ameyek a Visz­tula és Niemen közt folynak és hozzáfűzik, hogy a németek Suvalki környékén megkísérelték az offenzívát. A Visztula balpartján nem történt semmiféle változás. Prasznysz körül állandó tüzérségi harc fejlődik ki, miközben a német offenzíva megállá­ra kényszerült. A Ruszkij Invalid jelenti, hogy az ellenség Grodno és Harc irányában erős nyomást gya­korol a külső orosz szárnyra. A Rjecs kifejti, hogy a németek Borzimov körül újra akcióba léptek. Nem lehetetlen, hogy német pészről is­mételt kísérletet tesznek, hogy az orosz centrumra erős nyomást gyakoroljanak. A németek kitűnő vasúthálózatukat felhasználják, hogy szakadat­lanul friss erőket szállítsanak és egyidejüleg arra is törekszenek, hogy a legrövidebb orosz összeköttetést Kovno és a Bzura Ravka szaka­­szon szétrombolják. Ezek a kísérletek azonban meghiúsultak és a varsói vonal érintetlen maradt. A Prasznysznál folyó harc óriási méreteket ölt. Mi volt az oroszok terve Bukovinában? fBukarest, márc. 20. A Bukarester Tagblatt bukovinai tudósí­tója a következőket írja: — Mit jelent az oroszok hallatlanul SZÍVÓS törekvése, hogy Bukovina területét elfoglalják? Miért akarják mindenáron karmaikat Bukovina földjébe belevájni? Hogy azután erről az ország­ról Románia részére lemondjanak? Hol van az a naiv ember, aki ezt elhiszi? A titok, ha ugyan ez a román kormány előtt titok volt, hála egy, a volt csernovici kormányzó, Evrei­off, környe­zetéből való magas személyiség nyilatkozatának, most kiderült. Ez a személyiség Gerovszky bi­zalmasai közül való, aki arról ismeretes, hogy mindig h­íve volt Oroszország bukovinai aspirá­cióinak. Nyilatkozatát még az orosz invázió idején tette egy előkelő bukovinai romén előtt. Amikor a beszélgetés a térképnek a háború utáni megváltoztatására terelődött, Gerovszky igy szólt: — Azok az áldozatok, amelyeket az oro­szok Bukovina elfoglalásáért hoznak, nézetem szerint dús gyümölcsüket eredményeznek. En­nek a földnek orosszá kell lennie, mert Orosz­ország életérdekei megkövetelik a Szereth, és a Pruth hosszának birtokát! — Az oroszok tehát a Pruth uralmára törek­szenek, a folyó hosszában, egészen Galacig. A Dardanellák után most a Pruth felé nyújtják ki karjaikat, hogy azután holnap bennünket ragad­janak torkon a Duna torkolatának és hosszának átengedéséért, miután a Pruth birtokában most

Next