Pesti Napló, 1866. november (17. évfolyam, 4961–4985. szám)
1866-11-01 / 4961. szám
251-4961. Csütörtök, november 1.1866. 17. évi folyam. Szerkesztési iroda: ferencziek tere 7. szám. 1. emelet. fő- lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok , hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők.PESTI MPLC Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva . Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. Hirdetmények díja: 7 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 nj kr. Bélyegdij külön 30 nj kr. Nyilt-tér: 5 hasábos petit sor 26 nj kr. Rendkívüli előfizetés PESTI NAPLÓ november—decemberi folyamára. Előfizetési dij a két hóra ... 3 írt 50 kr. A PESTI NAPLÓ kiadóhivatala. Pest, oct 31.1866. (Fk) Akárhányszor ismétlik a bécsi lapok, hogy Beust báró politikai programmja élén azon tétel áll, miszerint sem Porosz-, sem Olaszország felé restauratiói politikát nem szabad követni, porosz részről semmiképen nem mondanak le azon gondolatról, miszerint a nevezett urnák osztrák külügyérré kineveztetése „kihívás“ Poroszország ellenében, és világos jele annak, hogy az osztrák kormány sehogy sem hajlandó a prágai béke állapítmányaiban megnyugodni. Erre aztán igazán azt lehet mondani : se noné vero, é ben trovato. Habár a szóban álló kineveztetés nem bírna is azon jelentőséggel, melyet Berlinben tulajdonítanak neki, a porosz kormány már a puszta hir terjesztése által is czélját éri annyiban, amenynyiben ébren tartja az aggodalmat, és ürügyet nyer annak, amit úgy is tervezett, erélyes keresztülvitelére. Bécsben azt beszélik, hogy a porosz király még utolsó pereiben léte volna hajlandó valamivel enyhébb feltételeket engedményezni Szászországnak, hogy azonban Bismark gróf levélben és Roon hadügyér szóval figyelmeztette ő felségét, miszerint Beust urnak osztrák miniszterré kineveztetése világosan mutatja, hogy a bécsi kormány csak fegyverszünetnek tekinti ezt a jelenlegi állapotot, melyből, mihelyt csak lehet, új támadásra fog átmenni, hogy tehát Poroszországra nézve önfenntartás kérdése, a strategice oly fontos Szászországot teljesen a maga hatalmába ejteni. Kiemelték, hogy a mostani szász hadsereg, mely hónapokon át tartózkodott Ausztriában, Poroszország ellenében kétségenkívül még ellenségesebb indulattal térend haza, mint a minővel kivonult vala, hogy ennélfogva e hadserget semmiféle alakban nem szabad fenntartani , hanem legalább huzamos ideig a szász királyt minden fegyveres hatalomtól meg kell fosztani, mely — habár külsőleg porosz főparancs alá állítva — szíve mélyében mégis JáDOS királyhoz szítana, és válságos időben előre nem látható, vagy talán nagyon is előrelátható szerepet viselhetne, így sikerült Vilmos királyt rávenni, hogy oly feltételeket szabjon szászországi cousiojének, melyek az utóbbinak állását csak a mediatizáltatás közvetett és szelidebb nemének tüntetik elő, míg voltaképen ott Poroszország leend az úr. De nemcsak felfelé, hanem lefelé is megtette hatását a Beust kineveztetésével történt ijesztgetés. A porosz nép többsége amúgy is kezdettől fogva Szászországot egyszerűen annedtáltatni kívánta, és nemcsak hogy nem sokalja, hanem még kevesli azt a megalázást, melyet a békekötés a szász dynastiára rótt. Azonkívül arról sem szabad megfeledkezni, hogy az összes németországi democratia régen kimondta az anathemát Beustur felett, aki épen nem csinnyán bánt az 1848 voki forradalom alkalmával compromittált democratákkal, és e tekintetben mindenesetre tovább ment, mint Bismark gróf, ki legfeljebb gorombaságokkal traktálta az ellenzéket, de különben nem igen bántotta, sőt újabb időben még jó lábra is törekszik jutni e hajdani ellenségeivel. Annyi tehát bizonyos, hogy Beustur kineveztetése, ámbár hivatalosan még nincs közzé téve, Poroszországban „roszvért csinált,“ amint mondani szokták, még pedig úgy fent, mint alant, és egyelőre azt az eredményt hozta létre, hogy mind a két irány felé megszilárdította Bismark gróf állását, aki most egyszerre is egészséges is lett megint, s néhány nap múlva visszatérvén Berlinbe, a külügyek vezetékét ismét személyesen fogja átvenni. Magában véve, ez természetesen még nem valami nagy szerencsétlenség, Poroszország is eleget tett, ami Ausztriának nem volt ínyére, miért ne tehetne Ausztria is olyat, ami Poroszországot boszantja? Azonban nem hihetjük, hogy ez lehetne Beust báró kineveztetésének egyedüli czélja. Kell, hogy ne csak Poroszországnak boszúságára, hanem egyszersmind Ausztriának előnyére, örömére is váljék e kineveztetés, hogy általa az osztrák helyzet javulása éressék el, mert ha e helyzet változatlan maradna, a porosz ellenfél boszantása nem volna előny, hanem veszteség, minthogy véleményünk szerint még Poroszországnál sokkal gyengébb államokat sem kellene kényszerítő ok nélkül ingerelni. Aztán Beust bárónak, mint osztrák külügyérnek úgya bizony nem lesz rózsákon vetve, hogy ő mint protestáns, a külügyék élre lép, már e tény egymaga is mutatja, miszerint ő nem osztja a birodalom katholika missiójáról való nézeteket, és ez kétségen kívül az új miniszter ellenségeivé teendi mindazokat, akik e tekintetben más véleményen vannak. A katonai párt csak oly kevéssé fogja őt pártolni, miként az aristocratia. A bureaucratia betolakodót látand benne, s habár rokonszenvet fog színlelni irányában, e rokonszenv aligha őszinte leend. A birodalom népei pedig közönyösen fogadandják az idegent, gyűlölet, de szeretet nélkül is. Mindezek oly világos dolgok, hogy kérdeni kell: várjon kire szándékozik támaszkodni az új miniszter ennyi természetes ellenséggel szemben ? E tekintetben egyszerű on die gyanánt megemlítjük, hogy B.-ust báró hatalmas szószólóra talált volna oly fejedelemben, akinek barátsága, ha nem puszta szavakban nyilvánul, kétségenkívül nagyon becsessé válhatik Ausztriára nézve, sajnáljuk azonban, hogy nem teszik hozzá, váljon Beust úr kineveztetésével bizonyos, hogy ez áron ama barátság okvetlenül meglesz? Mert — elég furcsán — Berlinben ugyanezen barátságra látszanak számolni, és Bismark gróf közlönyei azt sejtetik, miszerint a porosz diplomatia azon a bizonyos helyen nem minden siker nélkül fáradozik, hogy Ausztriát a nyeregből kiemelje. Emlékezünk még, hogy ugyanezen jóbarát a schleswig-holsteini háború után is amúgy asztal alatt majd az osztrák, majd a porosz követtel szorított kezet, s utólag mindegyiket a maga czéljaira használta fel. A mi igénytelen nézetünk szerint Beust úr állását nem az fogja megszilárdítani, amit ő in camera charitatis ez vagy ama hatalmas személyiséggel szólt, hanem az, amit ő in conspectu populi tenni fog. Ha politikája szabadelvű, korszerű, a monarchia népei jogos kívánatainak megfelelő, akkor ő nemcsak bármely ellenséges cotteria felett fog győzelmeskedni, hanem egyszersmind a külhatalmak sorában is őszinte barátokat szerzeni Ausztriának. Nem csekélyszerű feladat lesz ez, s ő excra meg fogja bocsátani, ha még nem tartjuk bizonyosnak, miszerint neki, és épen neki sikerülni fogna a megoldás. Azon kételyek, miknek e tekintetben nem rég kifejezést adtunk, még gyöngütetlenül fennállnak, és csak tényekkel szemben fognak ledőlni. Egyik laptársunk elmésen jegyzi meg a minap, hogy Ausztriában valami 18 év óta véghossza nincs az „előestéknek.“ Minden évben egy párszor halljuk, hogy ismét fontos események „előestéjén“ állunk. Erre aztán rendesen valami komor szürkületféle szokott következni, ami nap akar lenni, s midőn az ember azt gondolja, hogy most és most fog igazán kezdődni a pitymallat, nagy csodálkozására azt veszi észre, hogy megint itt van az a fatális „előestve.“ Ez Tamásokká tett mindnyájunkat, és azok vagyunk most is, sőt most talán inkább mint valaha. A példabeszéd szerint: a napot nem kell megdicsérni az est előtt, mi megfordítva: tartózkodunk ennek a Beust-féle előestvének megdicsérésétől mindaddig, míg nincs szerencsénk a rá következő napot is ismerni. A Deák-párt helyzete. ii. Mellőzve az alkotmányos formákat, melyek az octoberi diplomában foglaltatnak, csak lényegét emelve ki, annak sarkpontját az egységes állam eszméje képezi, ugyanazon eszme, melyért Ausztria államférfiai különböző módon századok óta küzdöttek. Az autonómia azon ügyekre nézve, melyek abban Magyarország belügyei közé soroltattak, akár Oroszországban is, az egység minden csorbája nélkül fennállhatna. Egy tollvonással megszünteti az Magyarország önálló politikai lételét, nemzeti lételét pedig egy közös birodalmi tanács lassú de biztos absorptiójának adja át. Az nem volt egyéb, mint Ausztria régi traditiója újabb kiadásban. A szabadelvű pártnak a birodalomról egészen más fogalmai voltak és vannak. Szerintünk a pragmatica sanctio nem egységes államnak, hanem egy oly feloszthatlan birodalomnak veti meg alapjait, mely két nagy és egymástól független államtestből áll. E két nagy önálló államtest őszinte és szívélyes cohaertója képezi a legtermészetesebb és azért a legerősebb kapcsot, mely a birodalom két részét egymáshoz fűzi; ámde e cobaesió egyedül azon meggyőződésen alapulhat, hogy mindkét rész speciális életérdekei, melyeket a történet kifejtett és megszentesített, a birodalomban kellő védelmet és biztosítékot találnak. Amíg e meggyőződés fennáll, meglesz a cobaesió ösztöne; ellenben a mint a birodalom ahelyett, hogy védené és biztosítaná a két nagy államtest legfőbb életérdekét, inkább megtámadja azt: önként és ellenállatlanul beáll a szétmállás processusa, melyet az anyagi erőhatalom egy időre eltakarhatna vagy visszafojthatna ugyan, de melynek lefolyását nem lenne képes megakadályozni. Felfogásunk szerint a birodalom regenerálója nem újabb és újabb transactióktól, hanem egyszerűen attól függött és függ, hogy azon destructiv politika helyébe, mely oly sokáig ült a hatalom polczán, s mely a birodalmat természetes sarkaiból kiforgatta, a fenntartás politikája lépjen, azaz oly politika, mely a monarchiát valódi alapjaira visszahelyezze, s életműködését saját jellemével és organismusával benső összhangzásba hozza. Meggyőződésünk azt súgta, hogy aki a történeti jogot — a birodalom ezen egyedüli jogalapját — megtámadja: az a birodalmat nem újjáteremteni, hanem természetes alapjaiból kiemelni akarja, anélkül, hogy helyette más jogalapot tudna kölcsönözni, az a kézzelfogható valót, politikai fictióknak és ábrándoknak áldozza fel. Politikai hitünk azt tartá, hogy a históriai jog, s ennek természetes kifolyása, a legalitás, a birodalomnak egyetlen élettörvénye és életfeltétele; s hogy minden eltérés ettől, kompromittálná a birodalom európai hivatását, szétbomlással fenyegetné benső kötelékeit, jövőjét a sors szeszélyéhez kötné, s lehetetlenné tenné magát a valódi alkotmányosságot is. Tisztában voltunk az iránt, hogy midőn a históriai jog és a legalitás nevében a magyar korona integritását és hazánk törvényes önállóságát követeljük, egyszersmind a birodalom integritását, egyúttal azon jogalapot is védelmezzük, melytől a birodalom tétele, benső életereje, hatalma és jövője függ; mert amely joggal Magyarország egyes alkatrészei felmondhatnák a hűséget a magyar koronának , ugyanazon joggal kiválhatnának jövőre a birodalmi kapcsolatból is. Elvégre tisztában voltunk magunkkal arra nézve is, hogy az összes birodalom alkotmányosságának nem tehetünk jobb szolgálatot, mintha saját alkotmányunkhoz ragaszkodunk, a legvastagabb önámítás lévén, s azt hinni, hogy azon hatalom, mely egy, századok óta fennálló nemzetközi szerződések által is biztosított alkotmányt egyszerűen mellőzni bírt, több tiszteletet tudjon és akarjon tanúsítani egy új alkotmány iránt. Ezek voltak a szabadelvű pártpolitikájának vezérelvei. Szóval, mi akartunk egy életerős, hatalmas, és épen ezért alkotmányos Ausztriát, — de nem úgy, hogy az Magyarország romjain keletkezzék ; mig az octoberi diploma Magyarországból a birodalomnak egy nagy vármegyét csinált. Mi a históriai joggá vált régi Ausztriát akartuk uj életre ébreszteni; ellenben az octoberi diploma czélja volt : egy uj Ausztriát alkotni, melynek még sok időre lett volna szüksége, hogy históriai joggá váljék. Nekünk a történeti jog és a legalitás lévén jelszavunk, logikai következetességgel kelle tiltakoznunk az ellen, hogy történelmünkből alkotmányos életünk legutolsó és legszebb korszaka kegyeletlenül kiszakittassék, s hogy törvényeinknek épen azon része áldoztassék fel, mely állami önállóságunk és alkotmányos életünk rég nélkülözött legfőbb biztosítékait elvégre kezünkbe adta; mig az octoberi férfiak böngészetet tartottak történelmünk és törvényeink felett, s ezekből mindazt, mi tt sokban állt, a hatalom zsámolyára letevék. Ily éles ellentét fejlődött ki az octoberi férfiak és az ország szabadelvű pártja közt, az octoberi diploma által. E pártszakadás meghasonlást idézett elő a szabadelvű párt soraiban is, azonban nem a czélra, nem az elvekre, hanem csak a párt taktikájára nézve. Az egyik rész nem hitt a hatalom kiábrándulásában, sem abban, hogy az, egy újabb válság kényszere nélkül, a teljes törvényes állapot viszszaállítására hajlandó legyen, s ennélfogva idő előttinek tartá a passiv negatio sorompóit elhagyni, sőt károsnak is annyiból, amennyiben a negatio feladása a hatalmat megerősíthetné azon tévhitében, hogy a nemzet félrendszabályok által kielégíthető. Ez volt oka, hogy amidőn az octoberi diploma után a megyei rendszer életbeléptetése munkába vétetett, a szabadelvű pártnak most említett része teljesen távol akart maradni az úgynevezett csonka megyék alakításától. Ellenben a szabadelvű párt másik része, mely Deák Ferencz nézeteit fogadta el, a félalkotmányos tér elfoglalása mellett nyilatkozott. És itt a helye, hogy e párt nézeteinek, elhatározásának indokait röviden elmondjuk. A Deák párt sem hitte a hatalom teljes kiábrándulását , de azon reményben volt, hogy e kiábrándulást és azzal a válság kedvező lefolyását elősegítheti, gyorsíthatja az által, ha a nyilvánosság verefényében felderíti a helyzetet, és kimutatja, hogy hazánk önállósága, és mindaz, amit a nemzet jogosan követel, nemcsak nem ellenkezik a birodalom érdekeivel, sőt hogy épen a birodalom jól felfogott érdekei azok, amelyek Magyarország teljes kielégítését sürgetik. Azt hittük, hogy mivel kölcsönös bizalom nélkül a békés kiegyenlítés nem képzelhető , a nemzet bizalma és engesztelékenysége hasonló bizalmat és jóakaratot fog kelteni oda fenn, és lefegyverzi azon elleneinket, kik a nemzet passiv magatartását folyvást elszakadási törekvésk gyanújával terhelek. Súlyt helyeztünk arra , hogy passiv magunk tartása által az országgyűlés egybehivása ne késleltessék, s hogy itt a hatalomnak mielőbb alkalma nyíljék a nemzet kívánalmait nem egyes feltolakodó és jogosutlan cotteriák, hanem az egyedül jogosult és törvényes képviselet, — magának a nem etnek előterjesztéséből megismernie. Elvégre nem téveszthettük s.-.em elöl, hogy már most politikai programjunk ellenfelei az oktoberi férfiakkal is szaporodtak, s egyáltalában nem tarthattuk közönyösnek egyrészről ezek havasiai érzületét és politikai belátását meggyőzni akarni arról, hogy a nemzet vágyait hibásan tolmácsolák, másrészről pedig a hatalmat felvilágosíta aziránt, hogy az oktoberi, férfiak által téves és czélellenes irányba tereltetett. Pártunknak sikerült e nézetekkel áthatolnia, s a megyék, az összes szabadelvű párt egyetemes részvéte mellett, csakugyan megalakultak. De alig történt ez meg, a Deák-pártot máris nagy veszteség érte. A hatalom, be sem várva a magyar országgyűlés egybejövetelét s a nemzet nyilatkozatát, egy lépéssel tovább ment azon sikamlós téren, melyet az octoberi diploma teremtett, megjelent a február 26-diki pátens, tettleg életbeléptetvén azon intézményt , mely elvileg ugyan már az octoberi diplomában el volt határozva, de mely iránt e diploma értelmében a magyar nemzet előbb meghallgatandó lett volna. Mindamellett az 1861-dik évi országgyűlés első felirata, mely pártunk irányának és modorának hű tükre volt, tanúsítja, hogy az érintett csapás nem ingatá meg bátorságunkat és kitartásunkat, noha kétségtelen, hogy az sokkal jelentékenyebb többséggel megy keresztül, ha a február 26-diki pátens nem lát róla napvilágot. Nemsokára jött a második csapás: a kormány ismeretes leirata , mely elolta a remény és bizalom utolsó sugarát is, s mintha egyenesen ellenünk lett volna intézve: pártunk kiindulási pontját, feltevéseit és számítását az utolsó határvonalig defavoyálta, a szabadelvű párt azon részének jóslatát igazolván, mely az 1861- diki országgyűlés alatt a „határozati párt“ elnevezését nyerte, s mely a békülékenység politikáját előre sikertelennek hirdeté. A második felirat hangja már ez ismételt csatavesztés eredménye volt, melyet pártunk felülről szenvedett. A közvélemény áradata ellen lehetetlen volt magunkat tartanunk, s ez nem is állhatott szándékunkban. Egy politikai párt vezéreinek nemes feladata nem terjedhet tovább, mint a közvéleménynek irányt adni, tévedéseit leleplezni, a való és igaz számára utat törni még akkor is, midőn a siker reménye a távol ködében dereng előttük; ámde egy ország közvéleménye ellen sorompóba lépniök annyi volna, mint magukat, egyéni véleményüket, a nemzet akarata fölé emelni akarni. Legkevésbé szabad pedig ezt tenniük akkor, midőn a közvéleménynek, mint 1861-ben volt az eset, igaza van. Tény az, hogy az 1861-dik évi második leirat véget vetett a Deák-párt uralmának, s az ország közvéleményét a határozati párt táborába vitte át. E közvélemény, melyet az országgyűlés feloszlatása csak megszilárdított, uralmának világosabb jelét alig adható, mint a Deák párt befolyása alatt alig egy évvel előbb alakult megyék önkénytes visszalépése által, ami a passivitás egy időre elejtett poétikájának restitutiója, és pedig oly hatályos restitutiója volt, hogy a bekövetkezett provisoriumoknak az administratióra szükséges közegeket majdnem kötélen kell fogniok. A Deák-párttal azonban az oktoberi férfiak politikája is megbukott, legalább rendszerükből csak az maradt fenn, ami benne a legroszabb volt. Tanulságnak ez is megjárná, de, mint a későbbi események múltak, az oktoberi férfiak bizony kevéssé okultak, mint a hatalom, melynek példáját követék, midőn később a tért ismét elfoglalva, korábbi politikájuknak nem irányát, hanem csak modorát változtaták meg. A mai szent ünnep miatt lapunk legközelebbi száma szombaton, november 3 dikán fog megjelenni. Egy pár szó az orsággyűlés egybehivása előtt I. Szabad Szállás, oct. 26. Midőn pár hóval azelőtt Tisza Kálmán és Ghiczy Kálmán igen tisztelt hazánkfiai, a „Hon“-ban közrebocsátották nézeteiket a közös érdekek és ügyek, s a 15-ös alválasztmány többségének és kisebbségének azokat tárgyazó munkálatai iránt, s kijelentették egyszersmind, miben velük mindenki egyetértett, hogy óhajtandónak tartják e fontos tárgyak felett az eszmecserét, hogy minden oldalról megvitattassanak és tisztáztassanak, — én is elhatároztam magamat, igénytelen nézeteimet közölni e tárgyban. Nem mintha azokat legkevésbé is irányadóknak véltem volna, csak mert czélszerűnek tartottam, hogy az országgyűlés és a Deák-párt tömegéből a legkisebb közlegény is, ki a közös ügyi nagy bizottságon kívül áll, mondja el őszintéén nézetét e főfontosságú tárgyban, ha valami még nyomja szívét, s talán csak egy legkisebb pont felett vagy aggodalma van, vagy valamely felmerült aggodalmat eloszlathatni remél. Ha a nagyok nézeteit meghallgatnunk mindig szükséges, a kicsinyeké is sokszor érdekes. Részleteztem volna, bár röviden, nézeteimet a fennforgó tárgyban, melyek egészben véve találkoznak az alválasztmány többségének munkálatával, egy lényeges pontban azonban eltérnek attól, anélkül azonban, hogy épen abban a kisebbség véleményéhez közelednének. Halogattam azonban felszólalásomat, mert az országgyűlés egybehívását napról napra távolabbi és bizonytalanabb határidőkre láttam elodáztatni, s az országgyűlési tárgyalás biztos és közeli kilátása nélkül meddőnek véltem minden hírlapi fejtegetést, épen a napi sajtónak „időszaki“ természeténél fogva, mely szerint inkább hivatása: közvetlenül irányozni és táplálni a közvéleményt, mint távoli esélyekre tekinteni. S halogattam, mert a tudvalevő értekezések, melyek országgyűl