Pesti Napló, 1868. december (19. évfolyam, 5491–5515. szám)
1868-12-30 / 5514. szám
300—551 . Szerda, december 30.1868. 19. évi folyam. Szerkesztési iroda Úri utcza 6. szám. II. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bémentetlen levelek csak ismert kékektől fogadtatnak el. Ferencziek tere 7. szám földszint. Kiadóhivatal: A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők.PESTI NAPLO REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva: Félévre...........................12 frt. Évnegyedre.... 6 frt. Egy hóra .... 2 frt. Az esti kiadás különküldéséért felüilfizetés havonkint . . 80 kr. Hirdetményeit díja: 7 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 új kr. Bélyeg díj külön 30 illkr. Nyílt téri 5 hasábos petitsor 25 új kr. Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓ 1869-dik évi folyamára. Előfizetési érra: Egész évre..........................................................................24 forint. Fél évre ...........................................................................12 „ Negyed évre......................................................................... 6 „ Egy hóra.............................................................................2 „ A „Pesti Napló“ kiadóhivatala i gényezhet, de nem kockáztat semmit, ennél fogva kell, hogy a komoly nemzeteknek élénk rokonszenvével találkozzék. Pest, de©. 29. 1868 A szerb kormányzóságnak f. hó 20-án az alkotmányi bizottság megnyitásakor mondott beszéde egész terjedelemben fekszik előttünk.• Őszinte örömmel üdvözöljük azt, mert valamint a kormányzóságnak, úgy az összes szerb nemzetnek becsületére válik. Szerb szomszédaink felfogva haladó korszakunk igényeit, bátran a reform terére lépnek, de belátják egyszersmind azt is, hogy mindenekelőtt saját helyzetét kell egy nemzetnek fölismernie, hogy megtudhassa, váljon előre viszi-e vagy hátra, egy általa teendő lépés? A szerb kormányzóság ezen alapigazságnak következőkép ad kifejezést. „Egyikünknek sem lesz szándékában, a külföldről kölcsönzött oly eszméket ültetni saját földünkbe, melyek éghajlatunkban gyümölcsöt nem hozhatnak. Czélszerűen csak úgy fogjuk megoldani feladatunkat, ha az előrehaladtabb nemzetek tapasztalásait felhasználva, oly intézményeket fejlesztünk a fennálló elemekből, melyek megfelelnek jelen állásunknak, hu. a tshaljamn nyomjuk reájuk, melyet korszakunk és helyzetünk követel. Azzal, váljon teremtményünk ilyen vagy amolyan theóriának megfelel-e, nem törődünk, s azt hogy az a politikai elméletek melyike után fog elneveztetni, még kevésbé kutatjuk. Oda fogunk törekedni, hogy kielégítsük az ország szükségeit, s ha ezen irányban haladva, művünk Európa legjobban alakult államainak intézményeivel találkozand, elsők leendünk, kik ezért szerencsét fogunk magunknak kívánni.“ A behozandó reformok részleteibe bocsátkozva, a miniszterfelelősség szükségéről ekkér nyilatkozik a beszéd. „Húszharmincz év óta rémülettel látjuk egymás után elesni uralkodóinkat, holott környezetük körülbelül mindig ugyanegy marad. Mennyi zavartól, mennyi előítélettől mentett volna meg bennünket, ha a dolog megfordítva állana! Ha a nyilvános életben elkerülhetlen a rázkódtatás és változás, veszszenek el a forgószélben inkább a kormány közegei, melyekhez nincs az állam sorsa kötve és álljon meg felettök és bukások felett az uralkodó.“ A kormányzóság álláspontját azonban semmi sem jellemzi úgy, mint a következő mondat : „Nincs szándékunkban oly végletekig haladni, melyektől mi hamar újra hátrálnunk kellene; az elhamarkodással végbevitt reformok hasonlók a záporhoz, mely csak a föld felületén terjed el, a nélkül, hogy behatna mélyébe. Arra, hogy jótékony esővé váljanak, melyek melegítik a földet s termékenynyé teszik azt, kell, hogy előrelátás és mérséklet őrködjék felettök. Azonban, midőn az elhamarkodástól óvakodunk, azért kislelkűek sem leszünk. Ki kellő időben elődei nyomdokaiból nem tud kibontakozni, mozdulatlanságra kárhoztatja önmagát; míg annak, ki haladni akar, nem szabad kételyekbe bonyolódni, hanem ki kell lépnie a pasai bölcseség korlátaiból.“ Mily feltűnő ellentétet képez a szerb kormányzóság higgadt férfias hangja azon rakoncaisan benczegő szavaslatokhoz képest, melyeket Bukarestben néhány politikai kalandor hangoztat. Ily szózat csak az államférfim megfontolás kifolyása lehet, s meg vagyunk győződve, hogy e programm alapján a szerb nemzet teljesen meg fog felelni nehéz, de hálás feladatának. E programm csak biztos fejlődést ered „Szabad egyház szabad államban.“ IL Williams Roger alkotásokban és szenvedésekben nagy életének részletes ismertetésébe nem bocsátkozhatunk. E részben utasítjuk olvasóinkat ama kis füzetre, melyben Horváth Mihály a történész széles látkörével és alaposságával, de egyszersmind a magasztos tárgyáért lelkesedő író melegségével festi le eme „megragadó drámát,“ képező életet, amelynek számára az emberiség szellemi életének egyik legmagasabb polozát jelöli ki. Érdemes, hogy minél többen oldassák és tanulják azt, mert egyike az azon hatalmas képeknek, amelyeket a történet talán azért nyújt az utókornak, hogy annak szemléeténél fellelkesedjék tűrni, szenvedni de láváit tenni a jövőért! Williams Roger az angol egyházban fiatal hitszónok volt, midőn hihetőleg a szabadság azon hatalmas szelleme, mely ma VuaeottUcu Ujfurftuuu, n.i*dtudorlásra készté őt a vallási, és részben politikai zsarnokoskodás alatt szenvedő Angliából. 1630. évi decemberben, 32 éves korában hajóra szállt tehát, és Amerika földjére költözött, amely ez által nagyszerű eszméinek és alkotásának, de egyszersmind vég nélküli üldöztetésének és szenvedéseinek szülőföldjévé lett. Roger csakhamar megérkezése után megválasztatott a plymouthi és majd a salemi községek lelkészévé, de azon pillanat óta, a melyben njitó eszméivel fellépett, feltámadt elleneinek serege is, akik — daczára általános, tiszteletet gerjesztő nemes jellemének és keresztényi életének, amelyet ők is elismertek — már 5 év múlva gyarmatból való száműzetését kivitték. Horváth Mihály, a puritán gyarmatok és Roger koit kitört harcz felvilágosítása végett, főbb vonásaiban ismerteti az Új- Angliát képező puritán gyarmatok szervezetét, és azok társadalmának alapelveit. Az újon alapított álladalmak elvetve maguktól az európai társadalom zsarnokságának minden elemét, társadalmuk alapjává az egyéni jog elveit vették, ugyanezen elvre fektetnék egyházaik szervezetét is. De részint azon sajátságos körülményből, hogy ez államok tulajdonképpak több egyházközség összeségei voltak, részint a kereszténységnek szűkkörű, a biblia szószerinti magyarázatának korlátai közé szorított felfogásából, lassanként valóságos, zsidószerű theocratia fejlődött ki, amely — a többség uralmát a vallási dolgokra is kiterjesztvén — a lelkiismeret szabadságát teljesen elnyomta. Ezen theocratia követelései ellen lépett fel először Williams Roger, és első tanaiban már feltalálhatjuk csiráit azon szabad társadalom eszméjének, amelyet későbbi irataiban már szerves egész gyanánt Akit a világ elé. Csak néhány példát idézünk ezek közül, így mindjárt eleinte megtagadta a kormány azon hatalmát, hogy a vasárnap megülését rendelő szabályok áthágóit megbüntethesse; később feltámadt az ellen, hogy az állam hivatalnokai vallástalan egyéneket is esküre kötelezzenek, és általában kárhoztatá az eskületételt, mert abban vallásos cselekményt látott, amelyre a tisztviselők senkit nem kötelezhetnek. Ezen tanok most már az egész felvilágosult világ köz meggyőződésévé váltak ugyan, de vájjon gyakorlati alkalmazásuktól nem állunk-e Európában még most is oly távol, hogy annak bekövetkezését nevezetes haladásaink közé kell számítanunk? És ha meggondoljuk, hogy e tanokat Roger a 17-dik század első felében hirdette már, valóban bámulattal kell eltelnünk e nagy szellem iránt, melynek világa még ily késő kor fiait is vezérli fényes sugáraival. De természetes, hogy ily elvek, és általában Roger egész tana, mely az állam beavatkozásának a legkisebb körre szorítását, a lelkiismereti dolgokban a legnagyobb egyéni szabadságot követelte, amely az egyház és állam teljes elválasztását hirdetvén , az államtól csak egyet kivánt a vallás számára : teljes, korlátlan szabadságot, s nagyon alkalmasak voltak arra, hogy a vakbuzgó puritánok gyűlölségét ellene felzúditják. Az általa felidézett harcz száműzetésével végződött. Roger ekkor másodszor is hazát vesztvén, 1635-ben a vele, jótéteményei folytán barátságos viszonyban álló indiánok földjére telepedett. S itt néhány, hasonlóan üldözött honfitársának hozzája csatlakozása folytán alapitá meg az általa Providence-Gondviselés-nek nevezett államot, tudatva barátaival, hogy mindenféle lelkiismeretnek menedékhelyet nyit birtokának határaiban. Ez állam alapításánál azonban nemcsak a lelkiismeret szabadsága, hanem általában az emberi szabadság eszménye lebegett e nagy férfiú előtt, és ezért nemcsak hogy semmiféle úri jogot vagy főhatalmat nem tartott fenn magának a saját földjén alapított államban, hanem „egy tiszta tökéletes democratiát alkotott, melyben minden hatalmat a nép gyakorol, de a lelkiismeret felett egyedül Isten uralkodik.* Ennek megfelel azon alapszerződés is, melyet az új állam lakosai aláirtak, engedelmességet ígérvén a többség rendeleteinek, de egyedül csak polgári ügyekben. Később Roger állama, egy uj telepitvény által még Rhode Islanddal növekedett, azt, szenvedvén, nélkülözvén és dolgozván érte arcza verejtékével, küzdve a szomszéd gyarmatok gyűlöletével és a belvillongásokkal egyaránt, néha mármár kétségbeesve eszményének megvalósíthatása felett, de azután újult erővel folytatva a harczot, míg végre élete alkonyán megszilárdulva látta államát és benne a szabadságnak általa teremtett eszményképét. Roger gyarmata ügyében kétszer is hosszabb időt töltött Angliában, amidőn a lelkiismeret szabadsága mellett több röpiratot irt, amelyeknek elveit a mai kor legfelvilágosultabb szellemeinek tulajdoníthatnák. Roger a teljes vallási szabadság elméletét állítja fel; ő az erő az emberiség történetében, aki a keresztény, pogány és muzulmán számára a szabadság egyenlő jogát követeli. Az igazság saját fegyvereivel is győzni fog. A proselytismustól nem tart, mert, úgymond, „polgári tekintetben, mi köze az államnak ahhoz, mely vallást követnek a polgárok ?“ Roger nem ijed vissza elvének teljes consequentiájától sem ; módosíttatni kívánja a fennálló intézményeket ; kárhoztatja azt, hogy a papot az állam fizesse és hibáztat minden nemzeti egyházat. Kíméletlenül felfedi az állam beavatkozásának részkövetkezményeit és határozottan kimondja az állam és egyház teljes elkülönítésének szükségét. A kettő közti viszonyok szerinte felette egyszerűek, ha mindkét társaság a világi és vallási, szorosan a maga határai közt marad, s mindegyik csak a maga hivatása után járva, a maga természetével egyező eszközöket használ. Csak felette hiányosan vannak mindebben Roger eszméi ide vetve, de már ennyi is elég arra, hogy valódi bámulat töltse el szíveinket azon férfiú iránt, aki két század előtt, a vallási háborúk és üldöztetések korában, úgyszólván a mai előre haladott kor szabadelvű törekvéseinek hitvallását tette le műveiben. És e bámulatunk nem csökken, sőt gyarapodik iránta, midőn látjuk, hogy az állam és egyház teljes különválasztását, melyet most bizonyos oldalról úgy szeretnének a vallástalanság találmányának feltüntetni, épen nem a vallás iránti közönyösség, de sőt épen a leglángolóbb vallásosság sugalmazása folytán követelte. Ennek illustratiójául szolgál a következő eset is. „Midőn a többi gyarmatok a quakereket maguk közül kizárták és azok kiűzését Rhode-Izlandtól is követelték, ezen állam e követelést visszautasította , azt válaszolván, hogy : nekünk nincs oly törvényünk, mely büntetni rendelné azokat, kik arra szorítkoznak, hogy véleményeiket az istenről, az üdvösségről, s a jövő életről másokkal megismertessék. S Rhode Izland készebb volt a szomszéd gyarmatok gyűlölségét, sőt üldözését is tűrni, mintsem elveit megtagadni; habár a qyakerek hitelveit maguk is kárhozatosaknak találták, és különösen Roger a hittani vitatkozás terén még élete alkonyán is szóval és írásban a legszenvedélyesebb harczot folytatta ellenük.“ Ezen valódi evangéliumi jellemet teljesen kiegészíti azon néhány vonás, hogy míg egyrészről a benszülött indiánok területi tulajdonjogait a betolakodó európaiak ellenében már pályája kezdetén védelmezte, más részről az akkor terjedni kezdő néger rabszolgaság ellen is síkra szállt, úgy hogy az Providenceben meg sem honosulhatott, miután egy közgyűlési végzés alkottatott, hogy „ a fekete emberiséget szintúgy nem lehet, mint a fehéret, örökös szolgaságra kárhoztatni, legyen az szerződés vétel vagy bármi más mód által.“ Ilyen volt azon férfiú, aki a korlátlan lelkiismereti szabadság és ezzel a teljes egyéni szabadság nagy elveit Amerika földjén meghonosítá és amíg kortársainak legnagyobb szellemei is csak „a vallási türelem“ félénk és félszeg eszméjéig bírtak felemelkedni, addig ő egy hatalmas lépéssel a civilisatio magaslatának oly fokára helyezkedett, ahova a vén Európa a tudományos elméletben is csak a jelen század elején, gyakorlatban pedig maiglan sem tudott eljutni. Az ifjú Amerika nagyban megelőzött bennünket és már rég elfogadta Williams Roger elveit, amelyek mostani nagyságának alapját vetették meg. Nem fejezhetnők be jelen sorainkat szemhogy ha annak zárszavaival végezzük ismertetésünket. Ezek így hangzanak: „Örök dicsőség tehát Williams Roger nevére, ki az általa felfedezett , ezer nehézség közt fentartott nagy igazságok foganatosítása által mindazon csodákat előteremtette, melyeket az emberiség dcsőítésére s boldogítására Amerika újnemű, minden múltat végtelenül meghaladó civilisatioja tár fel az óvilág bámuló szemei előtt! Van-e az óvilágban még annyi erő, hogy kövesse fiatalabb testvérének nagyszerű példáját s az emberiség közjavává tegye Williams Roger nagy elveit! ?“ Vidéki tudósítások. Zemplén, decz. 22. A „Hon“ folyó évi 282. és 283. számaiban közölt „Zempléni“ czikkre vonatkozó válaszunkat ugyanazon lapban kívánván közöltetni s főleg azon lap olvasó közönsége előtt akarván a czikkíró közindignatiotól kisért rágalmai ellenében elégtételt venni — folyó évi decz. 12-én itt alább következő válaszunkat „Többen“ aláírás alatt, s illedelmes comitiva mellett beküldtük a „Hon“ szerkesztőségének azon kéréssel, hogy a megyei tisztikar és törvényszék megtámadott becsületének érdekében azt mielőbb közölni szíveskednék. Ezen válaszunkban, — mint a tisztelt közönség látandja — szorosan az objectivitás mellett maradva, nem foglaltunk pártállást, sőt a megyei „jobb“ és „bal“ pártról eléggé ferdítve mondottakra sem vonatkoztunk egy szóval is, csupán az ismeretlen czikkíró erősen tapogatott egyéniségét tárgyazólag mindkét párt egyaránt sértett tagjai nevében mondjuk azt, hogy ő hitelt nem érdemlő levelező, s hogy mindaz, mit referál, valótlanság, és rágalom. Annál inkább vártuk tehát, hogy a „Hon“ érdemes szerkesztősége beküldött czikkünket csonkítás nélkül közlendi — mert ha a „Hon“ szerkesztősége meg nem gondolva azt, miszerint egy nagy megye tisztikara és törvényszéke összes complexumát kivétel nélkül ily vádakkal megróni mégsem lehet, s kész volt az összes tisztikar és törvényszékre alaptalan rágalmakat szórt czikket felvenni: affectált függetlenségének érzetében kötelessége lett volna válaszunkat is egész szövegében közölni, nem pedig szerkesztői korlátlan önkénykedéssel válaszunkat elejében, derekán, és végzetében megbénítva, egy oly érthetetlen zagyvalékban tenni közzé, mely inkább illik beismerésnek mint czáfolatnak — és ha a „Hon“ szerkesztőségének joga van piszkolódó czikkeket felvenni, de kötelességében nem áll az illedelmes czáfolatokat közölni, úgy kénytelenek vagyunk egész őszinteséggel kijelenteni , hogy a „Hon“ függetlenségéről, szabadelvűségéről és méltányosságáról határozott fogalmunk nincsen. Minélfogva a „Pesti Napló,“ és „Századunk“ t. szerkesztőségéhez fordulunk, hogy részrehajlatlan igazság érzeténél fogva megyénk összes tiszti kara megtámadott becsületének érdekében itt következő czikkünknek becses lapjában egész terjedelmében helyet adni szíveskedjék. A „Hon“ folyó évi 282-ik számában és folytatólag a 283-ik számú mellékletében közölt „zempléni“ czikk nem érdemelné ugyan , hogy választ nyerjen, mert egy oly czikk, melynek iránya nincs, melyben logika nincs, s melyben a magával s elveivel többszörösen következetlenségbe esett közlő jobbra-balra hadonáz, országgyűlést szidalmaz, kormányt piszkol, megyei tisztviselőséget rágalmaz, s általában mindenkit, a „liszkai rabbi“ kivételével , kicsinyes , legfeljebb is csak közmegbotránkoztatásra s közmegvetésre számíthatott — és ámbár mi is mélyebb megvetéssel vagyunk e czikk iránt, semhogy a káromlásokból a karmokra is ráismerni akarnánk, — de a mennyiben czikkirót, piszkolódása tömlőjének kiürítésén kívül, a zemplén megyei törvényszék és tisztikar szellemi s erkölcsi értékének ilyszerű leszállításában kétségtelen részakarat vezette , ki kell mondanunk habozás nélkül, hogy ő az országos közönség elámításával lelkiismeretlenül üzérkedő ember. Ugyanis, ha szinte nem mondjuk, hogy megyénkben a dolgok jobban mennek, mint az ország más megyéiben, s nem állítjuk, hogy jobban is nem mehetnének, de azt mondjuk és állítjuk, hogy úgy mennek, mint az ország bármelyik legjobb megyéjében. Hogy miért nem mennek jobban ? ezen kérdés a megyék szervezetlen állapotában nyer megoldást, de hogy azért mennének ronzul, mert a tisztviselők mindent, sőt élvezetet is elébe tesznek hivatalos kövességeik teljesítésének ? ez rágalom, ez valótlanság! Mert az általa leginkább pelengérre állíttatni kívánt törvényszék elhalmozva a roppant számú pörökkel, a tárgyalásokra tűzött napokon kívül, naponként délig, délután, gyakran esti 10 óráig, s csaknem mindig két senatusban tart üléseket — tette-e ezt egykor a czikkíró által bálványozott Bach- és Schmerling-korszakbeli törvényszék, mely szorosan ragaszkodott a hora regiához — és mégis, hogy ily szorgalom, ily feszült munkálkodás mellett is sok ügydarab van elintézetlen, nem az az oka, mit czikkíró obscurus feje fedezett föl, hogy t. i. sok tisztviselő és hivatalnok egész évi végzett munkája nem ér egy fillért sem, s ritkán 50—100 forintot, hanem a szerencsétlen perrendtartás s azon körülmény, hogy míg Pest megyének 3 törvényszéke van 31 bíróval, Zemplénnek egyetlenegy 12 bírósági taggal, és épen azért, mert ily elsőrangú megyében 12 törvényszéki bíró a kívántar»woa.«A- »»-vt wj **t*’-l-*t“» — napdijjal ellátandó 6 bizottmányi törvénytudó tag alkalmaztatnék a törvényszéknél. És midőn a bizonyára port veszithetett, vagy geschaeftjei rész menése fölött bőszült czikkíró letombolta dühét a törvényszék ellenében — átmegy a közigazgatás meggátolására. Erre nézve azt írja : „Nincs, aki rendet, sort tartana a tárgyak kiosztásában, előadásában, mindenki könyv nélkül megy a gyűlésre — nincs itt tisztviselő, a ki tudná, minő tárgyak fognak előkerülni a bizottmányi ülésben, melyik darab mit tartalmaz, mivel van az egybefüggésben, van-e annak elődarabja; azelőtt az elnöklő alispán, fő- vagy aljegyző minden darabról tudta, mit tartalmaz, ráírta röviden tartalmát, még betűrendbe is szedte, és ezért nyikorog, döczög s kínlódik most a tanácskozás.“ Ez mind balgatag beszéd, s szerzőjéhez illő rágalom! Hát a bizottmányi gyűlések kezdete előtt 3 nappal nem ott függ-e a megyeház előcsarnokában a tanácskozás alá veendő tárgyak kimutatása, és ezen kimutatás nem küldetik-e meg mindenkor jó előre a megye főispánjának? nincs-e ezen kimutatásban megállapítva a sorrend? nem ezen sorrend szerint vétetnek-e fel a tárgyak ? s nem ezen sorrend szerint, s az előadó al- és tiszteletbeli jegyzők tehetségéhez mérve vannak-e a tárgyak a főjegyző által kiosztva? van-e egyetlen egy darab, melyre a főjegyző annak rövid tartalmát föl nem jegyezte volna ? s mindezen tagadhatlan tények, melyeket czikkíró is lát és tud, s mégis lelkiismeretlenül ellenkezőt állít, nem annak eredménye-e ? hogy valamint az első alispán, úgy a főjegyző minden darabnak tartalmát teljesen ismerik, lehetne-e kimutatást és sorrendet készíteni az előterjesztendő darabok tartalmának kellő ismerete nélkül ? Került-e elő oly tárgy a köztanácskozmánynál, melynek előzményét az alispánok és jegyzők ne tudták volna, vagy melynek elődarabjai csatolva nem lettek volna ? Coecus de colore — beszél czikkire a világba, anélkül, hogy megyei rendszerünket csak valaha olvasta volna is, neki az alispánságról s főjegyzőségről is oly furkósbot-szerű fogalma van, mint az országos törvényhozásról, melynek törvényesen választott képviselő tagjait „fölfogadott kurjongatóknak“ és meggyőződés szerini szavazatukat „ordításoknak“ jellemezi. Nem valami korcsmahős szájába valók-e inkább az ily szavak, mint egy czikkíró tollába. Egyébként, valamint a közigazgatás, úgy a törvénykezés irodái is mindenkor nyitva lévén, a közönség meggyőződést szerezhet, hogy a közigazgatásnál van tárgymutató, van sorrend már, s 24 órán túl, soha egy darab sincs expediálatlan, s a törvényszék minden évi egyenes közgyűlésnek bejelentett munkálkodását közelismerés követi, s panaszeset a törvényszék ellenében egy sem merült föl, a ezekben meggyőződést szerzene a közönség aziránt is, hogy mindaz, mit czikkíró a megyei közigazgatás és törvénykezés ellenében oly vakmerően összefirkált, nem egyéb, mint egy veszélyes demagóg cortes manőverje, ki a nép millióinak fölkelésére hivatkozással, inkább szeretne rombolni mint építeni, s piszkolja a megye tisztviselőit azért, hogy saját ürességétől a nép figyelmét elvonván, megválasztatását megkísértse ott, hol bukása igen is bizonyos.