Pesti Napló, 1868. december (19. évfolyam, 5491–5515. szám)

1868-12-30 / 5514. szám

300—551 . Szerda, december 30.1868. 19. évi folyam. Szerkesztési iroda Úri utcza 6. szám. II. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bém­entetlen levelek csak ismert kékektől fogadtatnak el. Ferencziek tere 7. szám földszint. Kiadóhivatal: A lap anyagi részét illető közle­mények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők.PESTI NAPLO REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva: Félévre...........................12 frt. Évnegyedre.... 6 frt. Egy hóra .... 2 frt. Az esti kiadás különküldéséért felüilfizetés h­avonkint . . 80 kr. Hirdetményeit díja: 7 hasábos petitsor egyszeri hir­detésnél 7 új kr. Bélyeg díj külön 30 illkr. Nyílt­ tér­i 5 hasábos petit­sor 25 új kr. Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓ 1869-dik évi folyamára. Előfizetési érra: Egész évre..........................................................................24 forint. Fél évre ...........................................................................12 „ Negyed évre......................................................................... 6 „ Egy hóra.............................................................................2 „ A „Pesti Napló“ kiadó­hivatala­ i­ gényezhet, de nem koc­káztat semmit,­­ ennél fogva kell, hogy a komoly nemze­teknek élénk rokonszenvével találkozzék. Pest, de©. 29. 1868 A szerb kormányzóságnak f. hó 20-án az alkotmányi bizottság megnyitásakor mondott beszéde egész terjedelemben fekszik előttünk.­­• Őszinte örömmel üd­vözöljük azt, mert valamint a kormányzó­ságnak, úgy az összes szerb nemzetnek becsületére válik. Szerb szomszédaink felfogva haladó korszakunk igényeit, bátran a reform terére lépnek, de belát­ják egyszersmind azt is, hogy mindenek­előtt saját helyzetét kell egy nemzetnek fölismernie, hogy megtudhassa, váljon előre viszi-e vagy hátra, egy általa teen­dő lépés? A szerb kormányzóság ezen alapigazságnak következőkép ad kifeje­zést. „Egyikünknek sem lesz szándéká­ban, a külföldről kölcsönzött oly esz­méket ültetni saját földünkbe, melyek éghajlatunkban gyümölcsöt nem hozhat­nak. Czélszerűen csak úgy fogjuk megol­dani feladatunkat, ha az előrehaladtabb nemzetek tapasztalásait felhasználva, oly intézményeket fejlesztünk a fennálló ele­mekből, melyek megfelelnek jelen állá­sunknak,­­ hu. a tshalj­­amn nyomjuk reájuk, melyet korszakunk és helyzetünk követel. Azzal, váljon teremt­ményünk ilyen vagy amolyan theóriának megfelel-e, nem törődünk, s azt hogy az a politikai elméletek melyike után fog elne­veztetni, még kevésbé kutatjuk. Oda fo­gunk törekedni, hogy kielégítsük az ország szükségeit, s ha ezen irányban haladva, mű­vünk Európa legjobban alakult álla­mainak intézményeivel találkozand, elsők leendünk, kik ezért szerencsét fogunk magunknak kívánni.“ A behozandó reformok részleteibe bo­csátkozva, a miniszterfelelősség szükségé­ről ekkér nyilatkozik a beszéd. „Húsz­­harmincz év óta rémülettel látjuk egy­más után elesni uralkodóinkat, holott kör­nyezetük körülbelül mindig ugyanegy marad. Mennyi zavartól, mennyi előíté­lettől mentett volna meg bennünket, ha a dolog megfordítva állana! Ha a nyilvános életben elkerülhetlen a rázkódtatás és változás, veszszenek el a forgószélben inkább a kormány kö­zegei, melyekhez nincs az állam sorsa kötve és álljon meg felettök és bukások felett az uralkodó.“ A kormányzóság álláspontját azonban semmi sem jellemzi úgy, mint a követ­kező mondat : „Nincs szándékunkban oly végletekig haladni, melyektől mi hamar újra hátrál­nunk kellene; az elhamarkodással végbe­vitt reformok hasonlók a záporhoz, mely csak a föld felületén terjed el, a nélkül, hogy behatna mélyébe. Arra, hogy jóté­kony esővé váljanak, melyek melegítik a­­ földet s termékenynyé teszik azt, kell, hogy előrelátás és mérséklet őrködjék felettök. Azonban, midőn az elhamarkodástól óva­kodunk, azért kislelkűek sem leszünk. Ki kellő időben elődei nyomdokaiból nem tud kibontakozni, mozdulatlanságra kár­hoztatja önmagát; míg annak, ki haladni akar, nem szabad kételyekbe bonyolódni, hanem ki kell lépnie a pasai­­ bölcseség korlátaiból.“ Mily feltűnő ellentétet képez a szerb kormányzóság higgadt férfias hangja azon rakonc­aisan benczegő szavaslatokhoz képest, melyeket Bukarestben néhány politikai kalandor hangoztat. Ily szózat csak az államférfim megfon­tolás kifolyása lehet, s meg vagyunk győ­ződve, hogy e programm alapján a szerb nemzet teljesen meg fog felelni nehéz, de hálás feladatának. E programm csak biztos fejlődést ered­ „Szabad egyház szabad államban.“ IL Williams Roger alkotásokban és szen­vedésekben nagy életének részletes ismer­tetésébe nem bocsátkozhatunk. E részben utasítjuk olvasóinkat ama kis füzetre, mely­ben Horváth Mihály a történész széles látkörével és alaposságával, de egyszer­smind a magasztos tárgyáért lelkesedő író melegségével festi le eme „megragadó drámát,“ képező életet, a­melynek szá­mára az emberiség szellemi életének egyik legmagasabb polozát jelöli ki. Érdemes, hogy minél többen oldassák és tanulják azt, mert egyike az azon hatalmas képek­nek, a­melyeket a történet talán azért nyújt az utókornak, hogy annak szemlé­­eténél fellelkesedjék tűrni, szenvedni de láváit tenni a jövőért! Williams Roger az angol egyházban fiatal hitszónok volt, midőn hihetőleg a szabadság azon hatalmas szelleme, mely ma VuaeottUcu Ujfurftuuu, n.i*dtu­dorlásra készté őt a vallási, és részben politikai zsarnokoskodás alatt szenvedő Angliából. 1630. évi decemberben, 32 éves korában hajóra szállt tehát, és Ame­rika földjére költözött, a­mely ez által nagyszerű eszméinek és alkotásának, de egyszersmind vég nélküli üldöztetésének és szenvedéseinek szülőföldjévé lett. Roger csakhamar megérkezése után megválasz­tatott a plymouthi és majd a salemi köz­ségek lelkészévé, de azon pillanat óta, a melyben njitó eszméivel fellépett, feltá­madt elleneinek serege is, a­kik — da­czára általános, tiszteletet gerjesztő nemes jellemének és keresztényi életének, a­me­lyet ők is elismertek — már 5 év múlva gyarmatból való száműzetését ki­vitték. Horváth Mihály, a puritán gyarmatok és Roger koit kitört harcz felvilágosítása végett, főbb vonásaiban ismerteti az Új- Angliát képező puritán gyarmatok szerve­zetét, és azok társadalmának alapelveit. Az újon alapított álladalmak elvetve ma­guktól az európai társadalom zsarnoksá­gának minden elemét, társadalmuk alap­jává az egyéni jog elveit vették, ugyan­ezen elvre fektetnék egyházaik szervezetét is. De részint azon sajátságos körülmény­ből, hogy ez államok tulajdonkép­p­ak több egyházközség összeségei voltak, ré­szint a kereszténységnek szűkkörű, a bib­lia szószerinti magyarázatának korlátai közé szorított felfogásából, lassanként va­lóságos, zsidószerű theocratia fejlődött ki, a­mely — a többség uralmát a vallási dolgokra is kiterjesztvén — a lelkiismeret szabadságát teljesen elnyomta. Ezen theocratia követelései ellen lépett fel először Williams Roger, és első tanai­ban már feltalálhatjuk csiráit azon sza­bad társadalom eszméjének, a­melyet ké­sőbbi irataiban már szerves egész gyanánt Ak­it a világ elé. Csak néhány példát idé­zünk ezek közül, így mindjárt eleinte megtagadta a kormány azon hatalmát, hogy a vasárnap megülését rendelő sza­bályok áthágóit megbüntethesse; később feltámadt az ellen, hogy az állam hivatal­nokai vallástalan egyéneket is esküre kö­telezzenek, és általában kárhoztatá az eskületételt, mert abban vallásos cselek­ményt látott, a­melyre a tisztviselők sen­kit nem kötelezhetnek. Ezen tanok most már az egész felvilágosult világ köz meg­győződésévé váltak ugyan, de vájjon gya­korlati alkalmazásuktól nem állunk-e Eu­rópában még most is oly távol, hogy an­nak bekövetkezését nevezetes haladásaink közé kell számítanunk? És ha meggon­doljuk, hogy e tanokat Roger a 17-dik század első felében hirdette már, valóban bámulattal kell eltelnünk e nagy szellem iránt, melynek világa még ily késő kor fiait is vezérli fényes sugáraival. De természetes, hogy ily elvek, és ál­talában Roger egész tana, mely az ál­lam beavatkozásának a legkisebb körre szorítását, a lelkiismereti dolgokban a legnagyobb egyéni szabadságot követelte, a­mely az egyház és állam teljes elvá­lasztását hirdetvén , az államtól csak egyet kivánt a vallás számára : teljes, korlátlan szabadságot, s nagyon alkal­masak voltak arra, hogy a vakbuzgó pu­ritánok gyűlölségét ellene felzúditják. Az általa felidézett harcz száműzetésével végződött. Roger ekkor másodszor is hazát veszt­vén, 1635-ben a vele, jótéteményei foly­tán barátságos viszonyban álló indiánok földjére telepedett. S itt néhány, hason­lóan üldözött honfitársának hozzája csat­lakozása folytán alapitá meg az általa Providence-G­ondviselés-nek nevezett álla­mot, tudatva barátaival, hogy mindenféle lelkiismeretnek menedékhelyet nyit birto­kának határaiban. Ez állam alapításánál azonban nemcsak a lelkiismeret szabad­sága, hanem általában az emberi szabad­ság eszménye lebegett e nagy férfiú előtt, és ezért nemcsak hogy semmiféle úri jo­got vagy főhatalmat nem tartott fenn ma­gának a saját földjén alapított államban, hanem „egy tiszta tökéletes democratiát alkotott, melyben minden hatalmat a nép gyakorol, de a lelkiismeret felett egyedül Isten uralkodik.* Ennek megfelel azon alapszerződés is, melyet az új állam lako­sai aláirtak,­ engedelmességet ígérvén a többség rendeleteinek, de egyedül csak polgári ügyekben. Később Roger állama, egy uj telepitvény által még Rhode Is­­landdal növekedett, azt, szenvedvén, nélkülözvén és dolgoz­ván érte arcza verejtékével, küzdve a szomszéd gyarmatok gyűlöletével és a belvillongásokkal egyaránt, néha mármár kétségbeesve eszményének megvalósítha­­tása felett, de azután újult erővel folytat­va a harczot, míg végre élete alkonyán megszilárdulva látta államát és benne a szabadságnak általa teremtett eszmény­képét. Roger gyarmata ügyében kétszer is hosszabb időt töltött Angliában, a­midőn a lelkiismeret szabadsága mellett több röpiratot irt, a­melyeknek elveit a mai kor legfelvilágosultabb szellemeinek tu­laj­doníthatnák. Roger a teljes vallási szabadság elmé­letét állítja fel; ő az erő az emberiség történetében, a­ki a keresztény, pogány és muzulmán számára a szabadság egyenlő jogát követeli. Az igazság saját fegyverei­vel is győzni fog. A proselytismustól nem tart, mert, úgymond, „polgári tekintetben, mi köze az államnak ahhoz, mely vallást követnek a polgárok ?“ Roger nem ijed vissza elvének teljes consequentiájától sem ; módosíttatni kívánja a fennálló in­tézményeket ; kárhoztatja azt, hogy a pa­pot az állam fizesse és hibáztat minden nemzeti egyházat. Kíméletlenül felfedi az állam beavatkozásának rész­következmé­nyeit és határozottan kimondja az állam és egyház teljes elkülönítésének szüksé­gét. A kettő közti viszonyok szerinte fe­lette egyszerűek, ha mindkét társaság a világi és vallási, szorosan a maga határai közt marad, s mindegyik csak a maga hivatása után járva, a maga természetével egyező eszközöket használ. Csak felette hiányosan vannak mind­ebben Roger eszméi ide vetve, de már ennyi is elég arra, hogy valódi bámulat töltse el szíveinket azon férfiú iránt, a­ki két század előtt, a vallási háborúk és ül­döztetések korában, úgy­szólván a mai előre haladott kor szabadelvű törekvései­nek hitvallását tette le műveiben. És e bámulatunk nem csökken, sőt gyarapodik iránta, midőn látjuk, hogy az állam és egyház teljes különválasztását, melyet most bizonyos oldalról úgy sze­retnének a vallástalanság találmányának feltüntetni, épen nem a vallás iránti közö­nyösség, de sőt épen a leglángolóbb val­lásosság sugalmazása folytán követelte. Ennek illustratiójául szolgál a következő eset is. „Midőn a többi gyarmatok a quakereket maguk közül kizárták és azok kiűzését Rhode-Izlandtól is köve­telték, ezen állam e követelést vissza­utasí­totta , azt válaszolván, hogy : nekünk nincs oly törvényünk, mely büntetni ren­delné azokat, kik arra szorítkoznak, hogy véleményeiket az istenről, az üdvösségről, s a jövő életről másokkal megismertessék. S Rhode Izland készebb volt a szomszéd gyarmatok gyűlölségét, sőt üldözését is tűrni, mintsem elveit megtagadni; habár a qyakerek hitelveit maguk is kárhozato­­saknak találták, és különösen Roger a hittani vitatkozás terén még élete alko­nyán is szóval és írásban a legszenvedé­lyesebb harczot folytatta ellenük.“ Ezen valódi evangéliumi jellemet telje­sen kiegészíti azon néhány vonás, hogy míg egyrészről a benszülött indiánok te­rületi tulajdon­jogait a betolakodó euró­paiak ellenében már pályája kezdetén vé­delmezte, más részről az akkor terjedni kezdő néger rabszolgaság ellen is síkra szállt, úgy hogy az Providenceben meg sem honosulhatott, miután egy közgyű­lési végzés alkottatott, hogy „ a fekete em­beriséget szintúgy nem lehet, mint a fe­héret, örökös szolgaságra kárhoztatni, le­gyen az szerződés vétel vagy bármi más mód által.“ Ilyen volt azon férfiú, a­ki a korlátlan lelkiismereti szabadság és ezzel a teljes egyéni szabadság nagy elveit Amerika földjén meghonosítá és a­míg kortársainak­­ legnagyobb szellemei is csak „a vallási türelem“ félénk és félszeg eszméjéig bír­tak felemelkedni, addig ő egy hatalmas lépéssel a civilisatio magaslatának oly fo­kára helyezkedett, a­hova a vén Európa a tudományos elméletben is csak a jelen század elején, gyakorlatban pedig maiglan sem tudott eljutni. Az ifjú Amerika nagy­ban megelőzött bennünket és már rég el­fogadta Williams Roger elveit, a­melyek mostani nagyságának alapját vetették meg. Nem fejezhetnők be jelen sorainkat szem­hogy ha annak zárszavaival végezzük is­mertetésünket. Ezek így hangzanak: „Örök dicsőség tehát Williams Roger nevére, ki az általa felfedezett , ezer ne­hézség közt fentartott nagy igazságok fo­ganatosítása által mindazon csodákat elő­teremtette, melyeket az emberiség d­csőí­­tésére s boldogítására Amerika újnemű, minden múltat végtelenül meghaladó ci­­vilisatioja tár fel az ó­világ bámuló sze­mei előtt! Van-e az óvilágban még annyi erő, hogy kövesse fiatalabb testvérének nagyszerű példáját s az emberiség közja­vává tegye Williams Roger nagy elveit! ?“ Vidéki tudósítások. Zemplén, decz. 22. A „Hon“ folyó évi 282. és 283. számaiban közölt „Zempléni“ czikkre vonatkozó válaszun­kat ugyanazon lapban kívánván közöltetni s fő­leg azon lap olvasó közönsége előtt akarván a czikkíró közindignatiotól kisért rágalmai ellené­ben elégtételt venni — folyó évi decz. 12-én itt alább következő válaszunkat „Többen“ aláírás alatt, s illedelmes comitiva mellett beküldtük a „Hon“ szerkesztőségének azon kéréssel, hogy a megyei tisztikar és törvényszék megtámadott becsületének érdekében azt mielőbb közölni szíveskednék. Ezen válaszunkban, — mint a tisztelt közön­ség látandja — szorosan az objectivitás mellett maradva, nem foglaltunk párt­állást, sőt a me­gyei „jobb“ és „bal“ pártról eléggé ferdítve mondottakra sem vonatkoztunk egy szóval is, csupán az ismeretlen czikkíró erősen tapogatott egyéniségét tárgyazólag mindkét párt egyaránt sértett tagjai nevében mondjuk azt, hogy ő hi­telt nem érdemlő levelező, s hogy mind­az, mit referál, valótlanság, és rágalom. Annál inkább vártuk tehát, hogy a „Hon“ ér­demes szerkesztősége beküldött czikkünket csonkítás nélkül közlendi — mert ha a „Hon“ szerkesztősége meg nem gondolva azt, miszerint egy nagy megye tisztikara és törvényszéke összes complexumát kivétel nélkül ily vádakkal megróni még­sem lehet, s kész volt az összes tisztikar és törvényszékre alaptalan rágalmakat szórt czikket felvenni: affectált függetlenségé­­nek érzetében kötelessége lett volna válaszun­­kat is egész szövegében közölni, nem pedig szerkesztői korlátlan önkénykedéssel válaszun­kat elejében, derekán, és végzetében megbénítva, egy oly érthetetlen zagyvalékban tenni közzé, mely inkább illik beismerésnek mint czáfolat­­nak — és ha a „Hon“ szerkesztőségének joga van piszkolódó czikkeket felvenni, de kötelessé­gében nem áll az illedelmes czáfolatokat közölni, úgy kénytelenek vagyunk egész őszinteséggel kijelenteni , hogy a „Hon“ függetlenségéről, szabadelvűségéről és méltányosságáról határozott fogalmunk nincsen. Minélfogva a „Pesti Napló,“ és „Századunk“ t. szerkesztőségéhez fordulunk, hogy részrehaj­­latlan igazság érzeténél fogva megyénk összes tiszti kara megtámadott becsületének érdekében itt következő czikkünknek becses lapjában egész terjedelmében helyet adni szíveskedjék. A „Hon“ folyó évi 282-ik számában és folyta­tólag a 283-ik számú mellékletében közölt „zempléni“ czikk nem érdemelné ugyan , hogy választ nyerjen, mert egy oly czikk, mely­nek iránya nincs, melyben logika nincs, s melyben a magával s elveivel többszörösen következetlenségbe esett közlő jobbra-balra hadonáz, országgyűlést szidalmaz, kormányt piszkol, megyei tisztviselőséget rágalmaz, s általában mindenkit, a „liszkai rabbi“ ki­vételével , kicsinyes , legfeljebb is csak köz­megbotránkoztatásra s köz­megvetésre számít­hatott — és ámbár mi is mélyebb megvetéssel vagyunk e czikk iránt, semhogy a káromlások­ból a karmokra is ráismerni akarnánk, — de a mennyiben czikkirót, piszkolódása tömlőjének kiürítésén kívül, a zemplén megyei törvényszék és tisztikar szellemi s erkölcsi értékének ilyszerű leszállításában kétségtelen rész­akarat vezette , ki kell mondanunk habozás nélkül, hogy ő az országos közönség elámításával lelkiismeretlenül üzérkedő ember. Ugyanis, ha szinte nem mondjuk, hogy me­gyénkben a dolgok jobban mennek, mint az ország más megyéiben, s nem állítjuk, hogy jobban is nem mehetnének, de azt mondjuk és állítjuk, hogy úgy mennek, mint az ország bár­melyik legjobb megyéjében. Hogy miért nem mennek jobban ? ezen kérdés a megyék szerve­zetlen állapotában nyer megoldást, de hogy azért mennének ronzul, mert a tisztviselők mindent, sőt élvezetet is elébe tesznek hivatalos köves­ségeik teljesítésének ? ez rágalom, ez valót­lanság­­! Mert az általa leginkább pelengérre állíttatni kívánt törvényszék elhalmozva a roppant számú pörökkel, a tárgyalásokra tűzött napokon kívül, naponként délig, délután, gyakran esti 10 óráig, s csaknem mindig két senatusban tart üléseket — tette-e ezt egykor a czikkíró által bálványozott Bach- és Schmerling-korszakbeli törvényszék, mely szorosan ragaszkodott a hora regiá­hoz — és mégis, hogy ily szorgalom, ily feszült munkálkodás mellett is sok ügyda­rab van elintézetlen, nem az az oka, mit czikk­író obscurus feje fedezett föl, hogy t. i. sok tiszt­viselő és hivatalnok egész évi végzett munkája nem ér egy fillért sem, s ritkán 50—100 forintot, hanem a szerencsétlen perrendtartás s azon kö­rülmény, hogy míg Pest megyének 3 törvény­széke van 31 bíróval, Zemplénnek egyetlenegy 12 bírósági taggal, és épen azért, mert ily első­rangú megyében 12 törvényszéki bíró a kíván­ta­r»woa.«A- »»-vt wj **t*’-l-*t“» — napdijjal ellátandó 6 bizottmányi törvénytudó tag alkalmaztatnék a törvényszéknél. És midőn a bizonyára port veszithetett, vagy geschaeftjei rész menése fölött bőszült czikkíró letombolta dühét a törvényszék ellenében — átmegy a közigazgatás meggátolására. Erre nézve azt írja : „Nincs, a­ki rendet, sort tartana a tárgyak kiosztásában, előadásában, mindenki könyv nélkül megy a gyűlésre — nincs itt tisztviselő, a ki tudná, minő tárgyak fognak előkerülni a bizottmányi ülésben, me­lyik darab mit tartalmaz, mivel van az egybe­­függésben, van-e annak elődarabja; azelőtt az elnöklő alispán, fő- vagy aljegyző minden da­rabról tudta, mit tartalmaz, ráírta röviden tar­talmát, még betűrendbe is szedte, és ezért nyi­korog, döczög s kínlódik most a tanácskozás.“ Ez mind balgatag beszéd, s szerzőjéhez illő rágalom! Hát a bizottmányi gyűlések kezdete előtt 3 nappal nem ott függ-e a megyeház elő­csarnokában a tanácskozás alá veendő tárgyak kimutatása, és ezen kimutatás nem küldetik-e meg mindenkor jó előre a megye főispánjának? nincs-e ezen kimutatásban megállapítva a sor­rend? nem ezen sorrend szerint vétetnek-e fel a tárgyak ? s nem ezen sorrend szerint, s az előadó al- és tiszteletbeli jegyzők tehetségéhez mérve vannak-e a tárgyak a főjegyző által ki­osztva? van-e egyetlen egy darab, melyre a főjegyző annak rövid tartalmát föl nem jegyezte volna ? s mindezen tagadhatlan tények, melye­ket czikkíró is lát és tud, s mégis lelkiismeret­lenül ellenkezőt állít, nem annak eredménye-e ? hogy valamint az első alispán, úgy a főjegyző minden darabnak tartalmát teljesen ismerik, lehetne-e kimutatást és sorrendet készíteni az előterjesztendő darabok tartalmának kellő is­merete nélkül ? Került-e elő oly tárgy a közta­­nácskozmánynál, melynek előzményét az alis­pánok és jegyzők ne tudták volna, vagy mely­nek elődarabjai csatolva nem lettek volna ? Coecus de colore — beszél czikkire a világba, anélkül, hogy megyei rendszerünket csak vala­ha olvasta volna is, neki az alispánságról s fő­­jegyzőségről is oly furkósbot-szerű fogalma van, mint az országos törvényhozásról, melynek tör­vényesen választott képviselő tagjait „fölfoga­dott kurjongatóknak“ és meggyőződés szerini szavazatukat „ordításoknak“ jellemezi. Nem valami korcsmahős szájába valók-e inkább az ily szavak, mint egy czikkíró tollába. Egyébként, valamint a közigazgatás, úgy a törvénykezés irodái is mindenkor nyitva lévén, a közönség meggyőződést szerezhet, hogy a közigazgatásnál van tárgymutató, van sorrend már, s 24 órán túl, soha egy darab sincs expe­diálatlan, s a törvényszék minden évi egyenes közgyűlésnek bejelentett munkálkodását közel­ismerés követi, s panaszeset a törvényszék elle­nében egy sem merült föl, a ezekben meggyő­ződést szerzene a közönség aziránt is, hogy mindaz, mit czikkíró a megyei közigazgatás és törvénykezés ellenében oly vakmerően összefir­kált, nem egyéb, mint egy veszélyes demagóg cortes manőver­je, ki a nép millióinak fölkelé­sére hivatkozással, inkább szeretne rombolni mint építeni, s piszkolja a megye tisztviselőit azért, hogy saját ürességétől a nép figyelmét elvonván, megválasztatását megkísértse ott, hol bukása igen is bizonyos.

Next