Pesti Napló, 1883. február (34. évfolyam, 31-58. szám)
1883-02-01 / 31. szám
31. szám, Szerkesztési iroda: Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadóhivatal: Bari tok-tere, Athenaeu m-é p fl 1 e t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők. Budapest, 1883, csütörtök, február 134. évi folyam. Előfizetési feltételek : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli is esti kiadás együtt: 1 hónapra 2 frt. — S hónapra 6 frt. — 6 hónapra 12 frt. Az esti kiadás postai különküldéseért felülfizetés évnegyedenként 1 fori.v. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, is ennek bar» ■ftlj napján történik la, mindenkor a hó első napjától számittatik* Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti Napló« kiadó-Mvatalába Budapest, Barátok tere, Athenaeum-épület, küldendők. Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓ-TM Felír. lse ére uj előfizetést nyitottunk. A Pesti Napló megjelen naponkint kétszer, hétfőn reggel s ünnepnap után reggel rendkívüli számokat ad ki. Előfizetési árak: (Reggeli s esti lap s hétfői rendkívüli lap.) Fél évre.......................................12 frt Évnegyedre...................................6 » Egy hónapra...................................2 . Ha az esti kiadás postai különküldése kívántatik, a felülfizetés havonkint 35 kr, évnegyedenkint 1 forint. Az előfizetések Budapestre a Pesti Napló kiadóhivatalába (Barátok tere Athenaeum-épület) intézendők. A Pesti Napló szerkesztősége és kiadóhivatala. Budapest, január 31. Kossuth Xratstmals: 1^7“. kötet ®. (Kossuth Iratai utánnyomatása és fordításának joga fenn van tartva. A kiadó.) II. A megyei szerkezetről. 2. A rendi alkotmánynak népképviseletivé fejlesztése természetesen magával hozta, hogy valamint a megyék országgyűlési követeinek választása a népképviseleti elvhez idemuttatott, úgy a megyei szerkezet is hatóságainak épségben tartása mellett szintúgy népképviseleti alapon rendeztessék. Ez el is lett rendelve az 1848-ki 16. tcz. 1 -ső §-a által. De miként történt ez a »népképviseleti alapon rendezés ? Történt úgy, hogy a törvényhatóságok egyetemét képviselő bizottságok fele részben minden választás, minden népképviseleti jelleg nélkül a legtöbb adót fizetőkből állíttattak össze. Tehát népképviselet helyett plutokráczia, melynek sem gyökere nincs a haza történelmében, sem tehetségre, hazafiúi érdeklődésre nincs szüksége, miszerint a törvényhatósági közéletből a népnek egy-egy képviselőjét kiszorítsa. Még ha soha feléje sem néz is a megye gyűléstermének, mégis kiszorítja. A népképviselet 50 perczendjének ez expropriácziója oly jogfosztás a népképviseleten, s oly képtelen anakronizmus a jogegyenlőség korában, hogy igazán a nevetségesség mesgyéjét súrolja. Csodálom is, hogy azok a jó virilista urak, ha hazafiak, maguk nem indítanak meg mozgalmat, miszerint e gyertyaoltogató szereptől dispenzáltassanak. A vagyonnak mindig meglesz a maga nyomatéka. Akik közülök érdeklődnek a közügyek iránt, megtalálnák helyüket a gyülésteremben, mint népképviselők. Ami a közigazgatást illeti, mindennek, ami emberi, megvan a maga gyarlósága, a miniszteri kormányzatnak is megvan; — nagyon is bőven megvan; megvolt a megyei közigazgatás múltjának is, de ami benne gyarlóság volt, az nem az intézmény attribútumainak hibája, hanem részben a rendi szerkezet kinövése volt, részben a kor rovására esik, mely a mai kor óriási progressziójához képest nem csak minálunk, hanem az egész világon is messze hátra volt, s a hátramaradás nálunk még a sajtó lebilincselt helyzete által is súlyosíttatott. De javítás czimén magának az intézménynek életgyökereit elmetszegetni, az önkormányzatot centralizáczióval természetéből kivetkőztetni annyi, mint a fürdővel a gyermeket is kiönteni. Korunkban, a gőz és villanyerő korában, kétségtelenül bonyolódottabbakká lettek a társadalmi viszonyok, s meg is sokasodtak, sürgetőbbekké is váltak úgy a kulturális, mint az anyagi szükségek, melyek ellátást igényelnek. De ha és amennyiben a közszolgálat azon ágaiban, melyek természetüknél fogva a központi kormány közvetlen kezelését okvetlenül nem kívánják meg, a közérdekek ellátásának új közegekre lehetett szüksége, az alkotmányos szabadság érzete általában, a magyar alkotmány szelleme pedig különösen azt hozta volna magával, hogy az uj közegek az önkormányzati intézményből fejlesztessenek ki, s mint azoknak kifolyásai s kiegészítő részei oda illesztessenek be; — amennyiben pedig a létezett közegekben megvoltak az ellátás elemei, eljárásuk szabályoztassék, de szabályoztassék anélkül, hogy az önkormányzati intézmény attribútumain csorba üttetnék s organikus életereje megzsibbasztatnék. Az alkotmányosság e követelményének sem az első, sem a második tekintetben nem lett elég téve. A közszolgálatnak 1867. óta behozott uj közegei közt tudtomra egyetlen egy sincs, mely a megyei szerkezet önkormányzati hatóságából fejlesztetett volna ki; egytől-egyig mind a miniszteri hatalom kiterjesztésének, patronátusa kitágításának kifolyásai. Nem kellett volna felejteni, hogy az ország hajdani Karai és Rendei nem a minia E+v-i^, hanem a nép számára mudtíva ttak k. kiváltságaikról. A miniszteri hatalom kör e szertelen kiszélesítése, a központosítási rendszer bürokratikus slendriánjának átkán kívül azon kimondhatlanul sajnos következést is maga után hordja, hogy az intézményes önkormányzat előtt az élet igényeivel együtt fejlődhet és útja bevágatott. Pedig a társadalmi intézményeknél is áll a szerves élet azon törvénye, hogy ami nem fejlődhetik, annak hanyatlani kell. Hanyatlott is. Végtelenül sajnálom, de nem csodálkozom. Módszer van a dologban. Minél terjedtebb a miniszteri hatalom és befolyás lefelé, annál hatályosabb lehet a szolgaiság felfelé azon nagy kérdésekben, melyeknél a kabinetpolitika örökletes iránya a nemzet mint önczél érdekeivel ellentétben áll. Szomorú kulcs a titok nyitjához, de kulcs. Az új közegek felállításának eszmekörében különös sajnálkozásomat kívánom kijelenteni a fölött, hogy a tanfelügyelők hivatása nem lett megyékben egy másodalispánra, városokban egy alpolgármesterre ruházva, s általában a népiskolák ügye nem lett mint rendes közigazgatási ügy a törvényhatósági nyilvános közéletnek elevenítő érdeklődésre, áldozatkészségre buzdító hatáskörébe beillesztve. A népiskolák ügyével megbízott törvényhatósági tisztviselők jelentéseinek s a kormány rendeleteinek közgyűlési tárgyalásai visszahatottak volna a községekre is, melyeknek nagyobb része igy, a mint a dolog berendeztetek, a népiskolákat csak kelletlen tehernek tekinti, s általában oly lökést, oly lendületet adtak volna a népiskolák ügyének, a minőt a miniszteri tanfelügyelők minden tehetségük megfeszítésével sem adhatnak, ép úgy, mint József császár »Schulinspektor «-ai nem adhattak; s bizony az önkormányzati intézmények nyilvános közéletének elevenítő melegére nagy szükség volt volna épen Magyarországon, ahol a több mint 300 millió forint évi állambevételből a népnevelésre oly szégyenletes csekélység jut, s még ez is csak a közel 22 millióra preliminált, (de alkalmasint sokkal többre rugó) deficit rovására jut, hogy e minden másnál fontosabb magyar kulturális érdek alamizsnára szorul. De nem elég, hogy a haladó élet igényeivel együtt fejlődhet és útja a megyei intézmény előtt bevágatott, még történelmi attribútumai is megcsonkittattak, s a központi kormány iránt oly viszonyba hozatott, hogy a sokat mondó »autonómia« puszta üres czimmé zsugorodott. A közigazgatási centralizáczió ódon réme lett a XV-ik század dohos sírjából felidézve, hogy jeges ujjaival a magyar nemzetből az önkormányzati életerőt kifagylalja; és ez most, a XIX-ik század alkonyán, midőn a deczentralizáczió az egész mivelt világon a kor egyik legáltalánosabban érzett, szocziális szempontból pedig különösen sürgős szükségének van elismerve. A czentralizáczionális irány, mely Magyarországon 1867 óta a beligazgatási szabályozások minden ágán szembetünőleg végig húzódik, két irányban nehezedett reá a megyei szerkezetre .ir^gyuk az, hogy egy.«.» •> egyoldalúlag csakis mint a közigazgatási gépezet egyik kereke vétetett számba, az a fontos tekintet pedig ezélzatosan mellőztetett, hogy a történelmi fejlődésű magyar közjog a megyék adminisztratív hivatását alkotmányos hivatásokkal kötötte össze, melyeknél fogva a megyei szerkezetnek rendeltetése a nemzetet az államcsínyek, a polgárokat a törvénytelen rendeletek foganatba vételétől megóvni, egyszersmind azon orgánumok egyikének lenni, melyek által a nemzet az állami szuverenitás funkczióiban részesülését gyakorolja. Ez a két alkotmányos hivatás a közigazgatási centralizáczió mosochjának áldozatul dobatott. A másik pedig az, hogy a megyének mint adminisztratív közegnek is önrendelkezési hatósága megbénittatott. Felesleges volna a rendszabályozó új törvények minden ide vonatkozó részleteit lemásolnom, elégnek tartom, ha állításomat mind a két irányban pár konkrét példával illusztrálom. 1. Az állami szuverenitás igazságszolgáltatási funkcziójának ellátása közül a nemzet részt tartott fel magának a pusztaszeri alkotmányozó gyűlés óta s ez a részesülés Szt. István király ideje óta a megyei intézmény tényleges attribútumai közé tartozott. A társadalmi viszonyok fejlődése kétségen kivül megkívánta, hogy az úgynevezett aprólékos ügyeket kivéve az igazságszolgáltatás a közigazgatástól elkülönittessék; a bírói hivatal viseltetése bizonyos képzettséghez köttessék s törvényileg megszabandó eseteken kivül a birót hivatalából elmozdítani ne lehessen. Ennyire szükség volt, de miután e szerint a bírónak mind szakavatottságáról, mind függetlenségéről, mind idejéről gondoskodva lett, a magyar alkotmányosság szelleme csakugyan megkövetelhetett volna annyi tiszteletet, hogy a nemzetnek századok viszontagságain keresztül sértetlenül feltartott biróválasztási joga, melynek a törvényhatóságoknak még czime is (Jurisdictio) egyenes kifolyása, ne konfiskáltassék a miniszteri kegyosztás számára. Merőben konfiskáltatott! Egyetlen tollvonással 5291 kinevezés s a velejáró 4,839.652 frt évi javadalom appropriácziója lett a telhetetlen miniszteri patronátus markába dobva, a mi egyszersmind 20— 30 ezer »aspiráns« kezén tart béklyót, száján lakatot. 2. Ha számon kérjük a történelemtől, hogy mi az, ami a megyei intézményt képessé tette, hogy az alkotmányosság védbástyájának dicsőséges czímét kiérdemelje, azt abban fogjuk feltalálni, hogy a végrehajtó hatalom a közigazgatást csak a törvényhatósági tisztviselők által foganatosíthatta , de ezekkel semmi esetben sem közvetlenül, hanem csak a megyék útján rendelkezhetett, a megyék pedig a végrehajtás körüli rendelkezés terén feltétlen engedelmességgel csakis a törvénynek s a törvényes rendeleteknek tartoztak. (A folytatás következik.) Kossuth Lajos: Mai számunkhoz egy iv melléklet van csatolva, Budapest, január 31. A függetlenségi körben legutóbb beállott válság a nyilvánosság előtt is feltárta a szakadást és visszavonást, mely a szélsőbaloldali pártklubban már az országgyűlés összeülte óta tapasztalható. Már volt alkalmunk megjegyezni, hogy a válság előidézéséhez személyi és elvi okok egyaránt közrejárultak s habár még most is némelyek a differencziák elsimításán fáradoznak, a két tábor sikeres együttműködése továbbra alig képzelhető. A függetlenségi kör »európai« része azt hiszi, hogy vele a pártonkívüliek — s ezek között oly kiváló képviselő, a minő b. Prónay Dezső — is egyesülni fognak, s ha a különválás megtörténik, valószínü, hogy a függetlenségi párt taktikája meg fog változni. A kormányzati viszonyokra a pártválság egyelőre nem bírhat befolyással, mert fontos kérdésekben eddig is az összes ellenzék a kormány ellen szavazott s így fog ez történni bizonnyal jövendőre is. Arra azonban nincs remény, hogy a kormánypártból egyes tagok az ellenzéki frakcziókhoz csatlakozzanak. Az országgyűlési szabadelvű párt ma este 7 órakor Vizsolyi elnöklete alatt tartott értekezletén a vadászati jogról szóló törvényjavaslatot tárgyalta s azt általánosságban elfogadta. A napirend előtt Tisza miniszterelnök bejelenti, hogy a ház üléseinek napirendjére nézve a holnapi ülésben a háznak előterjesztést teend. Ezután megkezdetett a vadászati jogról szóló törvényjavaslat tárgyalása, mely Péchy Jenő előadó indokolása és Lázár Lajos, Sporzon Ernő, Andrássy Manó gr., Mamusich Lázár és Tisza Kálmán miniszterelnök felszólalása után általánosságban a részletes tárgyalás alapjául elfogadtatott A részletes tárgyalás a holnap d. u. 6 órakor tartandó értekezletre tűzetvén ki, a tárgyalás véget ért. A képviselőház pénzügyi bizottsága ma esti 6 órakor Ordódy Pál elnöklete alatt ülést tartott. Az ülés megnyitása után Hegedűs előadó jelenti, hogy az 1872. X. t.-cz. tekintetében napirenden levő javaslat jelenleg bizonyos akadályok miatt nem tárgyalható. Ezután az 1885. évi országos általános kiállításról szóló törvényjavaslat vétetett tárgyalás alá, melyet Hegedűs előadó a közgazdasági bizottság jelentése kíséretében tüzetesen ismertetvén, azt elfogadásra ajánlja. Erős Henrik maga részéről is elfogadja a javaslatot, de nem akarja titkolni, hogy helyesebb és olcsóbb is lett volna, ha a kiállítás létesítését a fővárosra bízzák. Matlekovics államtitkár megjegyzi, hogy a főváros maga a kiállítást rendezni soha nem akarta, hanem az iparegyesület. A bizottság ezután a törvényjavaslatot úgy általánosságban, mint részleteiben a közgazdasági bizottság szövegezéséhez képest változatlanul elfogadta. Az agrárius kérdés. — jan. 31. A német lapok folytatják támadásaikat gróf Apponyi Albert és a földesúri osztály ellen. Hogy árthatnának a grófnak, nem hisszük, a magyar közönség szemében semmi esetre. Pester Lloyd és Neues Pester Journal, midőn a földbirtok érdekeivel szemben a tőkeuralom abszolutizmusát prédikálják, sokkal elfogultabbak és pártosabbak, semmint azok, kik kétségtelen adatok bizonyítékai alapján a létező nagy méry« n~;-ye-iuuuat ’ceresik az oly politikának, mely a tőke jogait s az iparos és kereskedő osztályok előjogait nem csorbítva, a földmivelésnek visszaszerzi a megélhetés garancziáit, a vagyonbiztosságot és az egyenjogúságot. Szabadságot a földbirtoknak a rablánczokból, melyeket telekkönyv, végrehajtási törvény, közvetlen adók, közköltség és váltóhitel lábaira raktak. Egyenlőség a földnek a pénzzel. Testvériség a földmives nép számára. Kenyeret a szegényeknek, kik a búzát termesztik, hogy ne legyenek kénytelenek a házat eladni és a hazát elhagyni. Mért ne volna erre törekedni szabad? Micsoda reakczió az, mely a nemzet legszámosabb, legalsóbb és legépebb részének, a parasztságnak, és legmagyarabb osztályának, a köznemeseknek fogja pártját? Mióta bűn, oltalmazni a gyöngét a hatalmasabbal szemben? Ez az Apponyi vétke. S kicsodák vádlói? Okozói és élvezői a földmives osztályok nyomorának. Nem birák, A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Február 1. ~~ EGY SZERELEM ÉLETRAJZA. Regény. 16 Irta: Wohl Stefanie. X. FEJEZET. — De mit tehetek én arra, hogy visszatartsam ? — Mindent — ha fel tudod fogni feladatodat; mindent, ha ellentállsz — semmit, ha engedsz. A fiatal asszony ki ezalatt felállt helyéről és Várhegyiné mellé térdelt, most felugrik és gyors, izgatott léptekkel megy fel s alá a szobában. Érzi hogy öreg barátnőjének szenvedélyes intései alatt valami titok lappang, mit nyilván nem akar elárulni, s eléggé is ismeri Várhegyinét arra, hogy tudja, mikép fiának bizalmával nem fog visszaélni. Milyen tervei lehetnek Sándornak, melyek vele függnek össze, milyen oka lehet Várhegyinének arra, hogy őt oly veszélyekre figyelmeztesse, melyeket soha észre nem vett ? Még egyszer-kétszer tétovázva megy fel s alá, azután újra térdre veti magát öreg barátnője mellett. — Ilona néni — mondja, nagy, komoly szemeivel aggályosan vizsgálva a szenvedő, halvány arczot, mely oly szomorúan néz le reá — miért nem őszinte hozzám ? Oly talányosan, oly rejtélyesen beszél, hogy szívem szinte összeszorul belé. Minek álljak ellent, minek ne engedjek? Az öreg asszony elmosolyodik, bár szemei könyökkel telnek meg. Minden kételye, minden aggálya eltűnik e tiszta, öntudatlan ártatlanság előtt, mely fájó szivét úgy érinti, mint a tavasz egy üde lehellete. Lehajol és békitőleg simogatja meg a fiatal asszony égő arczát. — Nem árulhatom el azt, ami nem az én titkom, s mi több, a mit rám se bíztak, csak sejtek, azzal a félelmetes másodlátással, melylyel a sors megátkozott. Meglehet az is, hogy csalódom — de ha nem csalódnám, ha csakugyan bekövetkeznék mindaz, amit előrelátok, nyugodt vagyok, mert föltétlenül bízom benned. Meg vagy elégedve ? A fiatal asszony felelet helyett karját öreg barátnője nyaka köré fűzi és szeretetteljesen megcsókolja. Nem kérdez többé semmit, nem is ígér semmit, de mindketten érzik, hogy oly szövetséget kötöttek ez órában, mit csak a halál szakaszthat ketté. S ha igaz, hogy »férfi sorsa a nő« — Várhegyi Sándor jövőjének koczkája eldőlt e peremben. XI. FEJEZET. Vannak napok, melyek mintha csak azért virradnának az emberre, hogy gyakorlati tanfolyamot végeztessenek vele a türelemben. Alig nyitja ki szemeit, már valami apró kellemetlenség éri, melyet azonban csakhamar elfelejtet vele egy másik, nagyobb kellemetlenség, mit még le sem nyelt, midőn ismét valami boszantó eset adja elő magát, mely végkép kihozza a sodrából. Semmi igazi baj nem éri s utoljára mégis úgy érzi magát, mintha valami nagy csapás súlya alatt küzdene a kétségbeeséssel s a számtalan apró tűszúrás, melyben részesül, végre igazi seblázba ejti kedélyét. Ilyen napra ébredt Marianne, midőn egy félig álmatlan éj után végre felköltötték bosszú reggeli álmából. Annyit töprengett az éjjel mindazok felett, miket öreg barátnője beszélt, oly kitartással tanulmányozta Sándor leveleit, melyek egész kis kötetet képeztek és még sem árultak el semmit azon életbevágó tervekből, melyekre Várhegyiné oly titokzatosan czélzott, hogy belefásult a feje. S ezen főfájás, mit semmibe se vett volna egy olyan boldog napon, melyen Sándort várta (meg volt győződve, hogy mindjárt megérkezése után eljön) szinte tűrhetetlenné vált, midőn megtudta, milyen szörnyű megpróbáltatás vár reá. —Alfonzine ő nagyságú társaságot hitt kávéra! ezzel a baljóslatú hírrel lépett be hozzá reggel a szobaleány, pedig ezen hír egyértelmű volt egy sütés, főzés s más nem éppen kellemetes előkészületekkel elfecsérelt délelőttel és olyan délutánnal, melynek pletykával feleresztett unalma, ha Mariannenak rendesen terhére volt, ma meg épen kétségbeejtő. Alfonzine kisasszony kiváló állásának megfelelő társadalmi kötelességének tartás. városának előkelőségét olykor magánál látni, értve annak szebb felét; erősebb fele ezen összejövetelekkel szemben határozottan elutasító álláspontot foglalt el, tanácsosabbnak tartván a pletyka hatalmas istenségét saját kezére s nem párolgó kávé mellett, hanem titokszerü füstgomolyok közepette azon szentelt helyiségben szolgálni, melynek neve n.-i kaszinó volt. Hogy Marianne sem rajongott nagynénje ozsonnáiért, az már azért is magától értetődött, mert általában nem szerette a nőtársaságot. Azaz értsük jól, voltak egyes nők, kik szeretetét és tiszteletét bírták s ezekkel ennélfogva társalogni is szeretett; de a tömeget, az emberek zömét általában kerülte, a nőnem »en masse« pedig épen ellenszenves volt reá nézve. De hogyisne lett volna, ha természetéből teljesen hiányzott az érzék mindazon dolgok iránt, melyeken az ilyenféle kotóriák szolidaritása alapul, így például Marianne legkevésbbé sem érdeklődött szomszédainak viselt dolgai iránt, sőt nemcsak felületes értelemben véve nem volt kiváncsi arra, ami másoknál történik, de még azon filantropikus hajlamokkal sem kárpótolta közönyét, melyek Várhegyinével oly melegen és elnéző nemességgel karoltatták fel az egész emberiséget, gyengeségeivel és azokból származó szenvedéseivel együtt. Mariannenak felebbezést nem ismerő exkluzivitása egész válaszfalat emelt közte és embertársai közt, s ha egyeseket szerető és gyöngéd szivének egész odaadásával is tudott szeretni, a világ iránt nagyjában oly közönyt táplált, mit leplezgetni sem igyekezett. Megtörtént, hogy olykor, ha valami nagy esemény felindulásba ejté a nőtársaságot, egy érdekes udvarlási történet, valami szörnyű katasztrófa, mely válóperben, szöktetésben végződött, vagy más efféle szenzáczionális dolog . Mariannet, ki rendesen hallgatott, véleményadás végett egyszerre csak megszokták, kitűnt, hogy oda sem hallgatott és fogalma sincs, miről beszélnek. Az ilyen apró esetek természetesen kissé népszerűtlenné tették az asszonyok között, kik titokban kékharisnyának, különöznek csúfolták s egymás közt elhatározták, hogy ő csak férfiakkal szeret mulatni. Megjegyzendő azonban, hogy ez utóbbit minden rosszakarat nélkül fogták reá, egy szóval sem gyanúsítva kifogástalan magaviseletét. Mert oly tapintatosan és feddhetlenül viselte magát mindig, hogy nem merték, de nem is akarták megszólni. Tán nem is találták erre érdemesnek. Hisz senkinek útjában nem volt. A szépek határozott sikerei daczára be nem ismerték soha, hogy velük versenyezhet, a könnyelműek tudták, hogy nem tarthatnak tőle mint vetélytárstól, az öregek meg épen jó szemmel nézték, nemcsak azért, mert leányaiknak nem csinálhatott konkurrencziát, de azért is, mert bizonyos kegyeletes tisztelettel bánt velők, legjobb, legbensőbb barátnői, mint Renáta és Várhegyiné, az éltes nők sorából kerülvén ki. Ma azon udvarias közöny, melyhez az Alfonzinenál összegyűlni szokott kis kört hozzászoktatta, valóságos szerencse volt reá nézve, nem vették észre, hogy a szokottnál is egykedvűbb és hallgatagabb s még ha nem is mondja, hogy erős migraitje van, sem vette volna tőle rossz néven senki azt, mit e kisvárosi emberek másnak alig bocsátottak volna meg. Már ozsonna után vannak és künn ülnek a verandán, egyes festői csoportokban, melyeknek hatását rendkívül emelik az ízlés és színérzék zsarnok törvényeitől való nemes függetlenségről tanúskodó egyes rikító színű ruhák és fejdíszek. A régi gárda pedantikus megszokottsággal köti a hagyományos fehér pamutharisnyát, a fiatalabbak, a lenyugvó nap bizonytalan fénye mellett, a rossz ízlés azon mesterművein törik ujjaikat, melyeknek titkát még most is kegyelettel őrzik néhol a provincziában. Alfonzine kisasszony, ki a hűvös nap daczára ismét legvilágosabb tonllettében díszeleg és nyakának barázdás sárgaságát egész pompájában ragyogtatja a finoman oda lehelt csipkeékitmény alól, kesernyés szeretetreméltósággal elnököl és hasonizó buzgalommal támogattatik legkedvesebb barátnője, egy nyugalmazott ezredesné által, kinek vérének kéksége ép oly kétségtelen, mint zsebének reménytelen üressége. Földi javak kárpótlásaképen az úristen azonban özv. Szentpéteriné ő nagyságát két leánnyal áldotta meg, kik a jó nevelés mintaképei. Mind a kettő szőke és sovány, mind a kettő egyforma gyermekded szabású, legszívesebben égszínkék ruhákban jár, s mind a kettő azon furcsa szokással bír, hogy apró hegyes orrú fejeiket olykor egy gyors mozdulattal emelik fel és apró, csodálkozó vízkék szemeikkel körülnéznek, mint a csirkék. Mariannenak rendesen nagy mulatságára szolgál ezen két mintaszerű ifjú hölgy — ma azonban még ezeket sem veszi észre. Az egész idő alatt úgy érzi magát, mint az alvajáró s majdnem öntudatlanul , szinte gépiesen végzi a második háziasszony tisztjét. — Csak hallása mintha százszorosán megélesedett volna. Minden falevél recsegése a kertben szivéhez kergeti a vért, minden kis nesz az udvaron reszketővé teszi a kezét és félősen néz körül, észre nem veszik-e ideges összerezzenését. De nincs mitől tartania. Kis városban annyi a nagyfontosságu beszédtárgy, mely folytonos feszültségben tartja a kedélyeket, hogy rá sem érnek arra is figyelni, mi történik körülöttük, hisz a pletyka megingathatlan természeti törvényeinél fogva, egy igazi, becsületes kávésozsonnánál úgysem a jelenlevők, hanem mindig, kivétel nélkül, a távollévők a nap hősei. A közérdeklődés ez alkalommal majdnem kizárólagosan Kamilla szép egyénisége körül összpontosul. De hogy is ne ? Megtörtént a hallatlan, az érthetetlen. — Kamilla menyasszony. Csakhogy nem ez a hallatlan és érthetetlen, hanem az, hogy kihez megy nőül. Ha valaha gazdag örökösnő és határozott szépség kijátszotta a kiváncsiak és pletykák várakozásait és oly lépéssel lepte meg őket, mit a legéleslátóbbak közöttük sem sejthettek előre, így a szirtfoki tündér tette azt. Szentpéteryné, ki a boldog anyák fenkölt önzetlenségével, életczéljául tűzte ki, hogy szeretett kincseitől minél hamarább megszabadulva, valamely szegény, egyedül álló, istentől elrugaszkodott halandó vállaira ruházza át elviselhetetlen boldogsága terhét a ki ennélfogva személyes sértésnek veszi, ha bármelyik más mama hasonló nemes törekvése hamarább koronáztatik meg az epedve várt sikerrel, kifogyhatatlan ékesszólással teszi le ezen parthiet s főkép a szülőket ítéli el szigorúan. — Ilyen vén emberhez, ki még özvegy is, adni leányukat! — meg vagyok győződve, hogy ezek a jöttmentek hozzákényszeritik egyetlen gyermeköket. Különben ki tudja, tán van valami Őrley múltjában, mi Szentimrey Gábor kezére játsza, — s hogy ezért------, (Folyt, köv.)