Pesti Napló, 1888. november (39. évfolyam, 302-331. szám)
1888-11-01 / 302. szám
302. szám. Budapest, 1888. Csütörtök, november *•* * Szerkesztési iroda: Ferencziek tere, Athenasum épti 181. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. , Kiadás hivatal: Ferencziek tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken S kr: Politikai napilap. 39. évi folyam. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 56 kr. — 8 hónapra 9 frt. JU u Mtt kiadás postai karsnktüldése kívántatik, postabélyegre havonkánt 35 kr. •Tcegyedenként 1 forint felül sztereneum Hirdetések _ . _ q —- szintúgy mint előfizetések a »Pesti HSTapló« kiadó hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 5 kr. Memento móri. Szép intézménye a kereszténységnek, hogy minden évben van egy nap, mely a halottak emlékének van szentelve. Az emberi hála és kegyelet önzetlenségének napja ez, — szemben az emberi érdekek, szenvedélyek és indulatok önzésének örökös harczával. Mert ugyan miféle érdeket vagy önzést elégíthet ki a halott, aki a temetőben alszik ? A leghatalmasabbak és a legnyomorultabbak, a dúsgazdagok és a koldusok, egyenlőkké válnak a temetőben. Örömet, élvezetet, hasznot nem nyújthatnak a temető lakói, — legfölebb fájdalmat okozhatnak. — Föltéphetik a felejtés által gyógyított sebeket. S keresheti-e a fájdalmakat az önzés? Ilyen önzés nincsen. — Mert igaz hogy e fájdalmak nemesek és megnemesítik a lelket, de az emberi önzésnek inkább kellenek a nemtelen örömek, mint a nemes fájdalmak. Azért a halottak emlékezetének napja csakis az önzetlenségnek lehet ünnepe. És szép ez az ünnep azért is, mert midőn a halottakra emlékeztet, nemcsak a földi sorsnak egyforma végét tárja föl, hanem a hitnek és reménynek sugaraival bevilágít a halhatatlanság titkos világába. A földön a halhatatlanság gondolatát az emlékezet érzékii meg. S e napon a kegyelet által föltámadnak a temető lakói. S a családi kegyelet tüze mellett hatalmas lángot gyújt a nemzeti kegyelet is, mely a nemzet halottait idézi szeme elé. S ennél nincs nemesi Vesta láng, s e lánghoz nincs méltóbb papság mint a fiatalság, mely minden évben megőrzi és gyakorolja azt a kegyeletes szokást, hogy koszorújával fölkeresi azoknak sírjait, akik életüket a hazának áldozták. Az ifjúság kegyelete a temetőben épp oly szép, mint a virág a síron. De a kegyelet szépsége mellett van e napnak még a bölcsészet és az igazság szempontjából is egy nagy fontossága. Az, hogy a halottakra emlékeztetvén, emlékeztet a halálra is. Mikor e napon a temetőbe bemegyünk, akkor a kapun azt olvassuk: feltámadunk! De mikor a temetőből kijövünk, hogy folytassuk ez életben a mit elkezdettünk, akkor azon a kapun azt olvassuk : memento mori! Ne bízzátok el magatokat ti a földnek hatalmasai! Mert a ti sorsotok is a halál. Ha gőgben, szívtelen és sivár gyönyörökben elmerültetek, meg kell halnotok, mikor nem akartok. És a hizelgők, a rabszolgák, akik minden szeszélyeiteket hódolva teljesítették, nem védhetnek meg a haláltól.Nem a föld összes aranyai, összes szuronyai és összes helótái! S a milyen zsarnokok voltatok az életben, oly zsarnok gyanánt fog megjelenni előttetek a halál; és minden szenvedést, amit másoknak okoztatok, vissza fog adni nektek, mielőtt kiszívná testetekből lelketeket. És viszont azoknak, a kik jóságot és nemességet gyakoroltak életükön át, — a halál úgy jelenik meg, mint békítő szellem. Az erkölcsi világrendet nem lehetett volna fölépíteni, sem föntartani a halál gondolatának igazsága nélkül. És különös véletlenség, hogy éppen e nap, mikor az egész emberiség el van foglalva a halál gondolatával, — éppen e napon kényszeríti a gondviselés a föld legnagyobb zsarnokát, leggőgösebb autokratáját is, hogy ő is átérezze: memento móri! Az orosz czár és családja csodálatos módon menekült meg a haláltól, — de nem menekülhetett meg a halál intelmétől. Az a vasúti kisiklás, melyről immár hajmeresztő részleteket közöl a hivatalos táviró is, s mely éppen reggeli közben veté a czár elé a miatta elveszett emberek holttesteit, v irtóztató ujjmutatás, mely a halál vigyorgó arczát tartja egy mindenható koronának fénye elé, s ettől a vigyorgó arcztól e mindenható koronának fénye elsötétül. És el ne bizza magát III. Sándor czár, hogy családjával együtt csodálatos módon megmenekült! Mert hisz erre is volt már példa. — Atyja, II. Sándor szintén csodálatos módon menekült meg, mikor lába előtt robbant föl a téli palota ebédlője, s mégis mit használt ez a megmenekülés? Rövid időre rá szétroncsolt teste tett tanúbizonyságot, hogy »mindnyájan emberek vagyunk.« Berzsenyi Dániel azt írta I. Napóleonról: »Nem te valál győző, hanem a kor lelke: szabadság!« — III. Sándor czár se higyje, hogy azok a szegény ördögök, kiket nihilistáknak csúfolnak, törnek az ő élete ellen! Nem azok! — hanem az emberi jogok, s az elnyomott szabadság. Csak a szabadságnak lehetnek olyan hősei, akik nagyobb lelkierőt tudnak kifejteni, mint a kereszténység vértanúi tudtak. Mert e vértanúk hittek! Hitték a túlvilágot. — De a nihilistákat nem vigasztalja, nem erősíti a hit.— Ők még nevüket sem árulják el, és senkik gyanánt halnak. Még az a vigaszuk sincs, hogy nevüket megőrzi az utókor. Ilyen hideg fanatizmust nem lehet elfojtani, sem megölni. — Ezt csak kibékíteni lehet: joggal és szabadsággal. De III. Sándor czár nem teszi, nem fogja tenni. Ő tovább folytatja a harczot. Hadd jöjjenek a poroszlók, a hóhérok! — A czár hatalmának bosszúja irtózatos lesz. Ám jó! de azért az intelem is meg van, és semmiféle tagadás és szépítés nem űzheti el a láthatatlan kéznek felirását: memento mori! Gazdaság-politikai viszonyok. Miközben a fáradhatatlan, agg L e s s e p s, a panamai csatorna építési vállalkozója Francziaország legkülönbözőbb részeit járja be, hogy a panamai csatorna részvényeinek híveket szerezzen , előbbi nagy műve, a szuezi csatorna körül létrejött a megegyezés. Hosszan vajúdott az ügy, ismételten érkeztek hírek elintéztetéséről, de nyomukon járt mindannyiszor a dementi, úgy hogy e nagyjelentőségű kérdés amaz intézmények, viszonyok és szerződések sorsára látszott jutni, amely osztályrésze évek sora óta mindannak, aminek a keleten és különösen Konstantinápolyban kellene véglegesíttetnie. Most a megállapodás minden kétséget kizáró biztonsággal létrejött és a táviró már meghozta a 17 czikkből álló szerződés tartalmát is. Az egyezmény a hasonló kérdésekben szükséges preczízióval körvonalazza a csatorna körül érdeklettek jogait és kötelességeit és pontjai elsősorban magára a csatornára, majd a társaságra, azután a portára és a többi hatalmakra vonatkoznak. És most nincs többé kétely e tárgyban. A csatorna semleges. A hadviselő felek helyzete a csatornában és annak kikötőiben szabályozva van. Az Egyiptomban levő külföldi képviselők számára a kötelességek kiszabottak. A khedive és a porta felelőssége kijelöltetett, az utóbbira ruháztatván a Vöröstenger keleti partvidékeinek védelme. Három pont jelöli ki a porta territoriális és a khedive szuverén jogait és a ratifikáczióknak most egy havi időtartamon belül ki kell cseréltetniük. A nagyjelentőségű kérdés e végérvényes megoldása általános megelégedést kelt és a gyakorlattól várja előnyeinek, vagy hátrányainak eldöntését. A szabályos jogállapot egyébként máris nagy jelentőséget rejt magában nemcsak Európa közgazdasági viszonyaira, de az általános kereskedelem-politikai szemponttól eltekintve kiváló előnyöket biztosít Angliának, másodsorban Francziaországnak és sietteti végül az egyiptomi kérdés rendezését is, közelebb hozva azt a megoldás felé. Az ügy körül a legtöbb mulasztást a porta követte el és a legnagyobb buzgalmat Francziaország fejtette ki. És örvendetes, hogy az egyezmény épp amaz időpontban jött létre, amikor gazdaságpolitikai tekintetben különben is a rendezkedés idejét éljük. Bárhova tekintünk is , azt kell észlelnünk, hogy az országok önmagukban és egymás közt szabályozni igyekszenek ekonómiai viszonyaikat. A magunk részéről konkrét alakban két állammal állunk kereskedelempolitikai tárgyalásban. Svájcz az egyik , Törökország a másik. Svájczczal fennálló kereskedelmi szerződésünk hét nap múlva lejár és az akkor megszűnő egyezmény helyére ezideig sem állandó, sem ideiglenes jogállapotot nem teremtettek. Maguk a tanácskozások monarchiánk és Svájcz képviselői közt már tavaszszal megindultak, de meg is szakadtak eredménytelenül. Az idő sürgető szavára a felek küldöttjei Bécsben e hónapban ismét összegyűltek, megállapodás azonban létre nem jöhetett, mivel Svájcz képviselői kívánságaikat közölve és a mieinket meghallgatva Berlinbe utaztak a német-svájczi szerződés megkötése végett? A dolog meglehetősen bonyolult. A magunk részéről tisztában vagyunk a jóakarat iránt, mely képviselőinket a tárgyalások eredményeinek biztosítása körül vezérli, és nem vonjuk kétségbe a jó szándékot Svájcz részéről sem. Csakhogy mindkét részről nagyobb a platonizmus,semmint az engedékenység. Ausztria-Magyarország csak nagyon kevéssé térhet el eredeti álláspontjától, mivel nem szabott oly feltételeket, melyektől érdekei sérelme nélkül eltérhetne . Svájcz viszont oly czikkeknél akar magának előnyöket biztosítani, melyeknél az általa kiszabott vámok elfogadása esetén sem nyerheti el a várt eredményt, mivel az illető iparágak nálunk nagyobb fejlődésnek indulván, behozataluk különben is csökkent. Csak a gépekre és a sajtneműekre utalunk. És eltekintve a két fél egymás közt való viszonyától: megnehezíti a megegyezést Németország, amelyre — a legkedvezményesebb viszony alapján — az esetleg teendő engedmények szintén ki volnának terjesztendők, íme a komplikáczió. Tárjuk tehát a németsvájczi tárgyalások eredményeit és mindenesetre óhajtjuk, hogy ha már a provizórium elkerülhetetlen, legalább az létrejöjjön. Ehhez pedig sietni kell. Hét nap rövid idő. Törökországgal való réges régi tárgyalásaink, amelyek hosszú idő óta szünetelnek, most fognak újabb stádiumba jutni. A külügyi hivatal a konstantinápolyi osztrák-magyar nagykövetségnek elküldte ama propozícziókat, melyek mellett a portával az új szerződést megköthetné és amelyek súlyvámokat teremtenének a most érvényben levő értékvámok helyén. A keleti huzavona meddig halogatja még ez ügyet, előre nem látható, de nagyon sok érdekünk fűződik ahhoz, hogy gazdasági tekintetben Törökországgal rendezkedjünk, mivel a megnyílt közvetlen keleti vasúti csatlakozás csak akkor teheti a keretet gazdasági érdekeink termékeny talajává, ha maga a kereskedelem-politikai viszony szabályozva van. És ez irányban még sok volna a tennivaló. A országokon belül a nyomasztó gazdasági helyzet sarkallja az erőket nagyobb gazdasági tevékenységre, de ettől eltekintve a kormányok Európaszerte különösen a vasutak terén fejtenek ki nagyobb arányú akciót, amely határozott alakban és sűrű egymásutánban egyrészt a vicinális vasutak létesítésében és engedélyezésében, másrészt egyes vonalaknak az állami hálózatba való olvasztásában nyilvánul. Nálunk most a magyar-galicziai vasút és a nyugati vasút kerül majd állami kezelés alá. Ausztria-Magyarországon egyébként az utóbbi tekintetben már nem igen sok a tennivaló és ezért e jelenség nálunk nem is tartozik tisztán a legutóbbi gazdasági áramlatok nyilvánulásai közé. Egyes államokban és különösen Oroszországban azonban a vasutak államosítása különösen most van napirenden, így közelebb veszi át az orosz kormány a kaspi tengeren túl való vasutakat, ami érdekes és egyszersmind kiváló jelentőségű reformot jelöl az orosz gazdasági politikában, amely ezideig kiválóan a stratégiai vasutakra irányult. A román kormány legújabban a lemberg-czernoviczi vasutat szekvesztrálta, nagy vihart keltve a vállalatot jelenleg kezelő társaság körében. A szekvesztrálás természetszerűleg csak a román vonalakra terjed ki, de kiegészítést fog nyerni abban, hogy az osztrák vonalakat viszont Ausztria fogja államosítani. Ilyen és ehhez hasonló körülmények, külső és belső intézkedések, pénzügyi tranzakciók, reformok, törvények, műveletek és egyezmények merülnek fel itt is, ott is, amelyek mindannyian az egyetemleges gazdasági akcióról tanúskodnak. Váljon üdvére, vagy kárára-e a nemzeteknek: a jövő fogja eldönteni. Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. - Okt. 81. -Balázs Sándorról. (Síremlékének leleplezése alkalmából.) A kerepesi-uti köztemető, hol ma annyi jelesünk sírján gyújtja meg az emlékezet mécsvilágát az utódok kegyelete, színhelye lesz egy másik szerény, de nem kevésbbé kegyeletes ünnepélynek is. Balázs Sándor síremlékét leplezik le, melyet barátai és tisztelői emeltek. A név, mely a márvány-obeliszkre be van vésve, ma már az irodalomtörténet holt lapjaié. Nem sokkal több, mint egy éve, hogy e névhez még egy szeretetreméltó embernek s nagy tehetségű írónak képét fűztük. Oly emberét, akit mindenki úgy tekintett, mint egy kedves emléket a múltból, mint élő tanujelét egy lelkesülőbb, forróbb vérüs eszményeihez hivebb kornak. Sokszor mosolyogtunk bébé ábrándjain, kivihetetlen tervein, de mindig szeretnünk s csodálnunk kellett lelkének ifjúi hevét, képzeletének gyermeteg naivságát, mely híven elkísérte koporsójáig. Nem volt köznapi ember, sem szívben, sem szellemben. De éppen az lett sorsa tragikumának forrásává, hogy nem tudott a köznapisággal megalkudni. A természet megajándékozta mindama tulajdonsággal, melyek egy embert szerencséssé, egy hét nagygyá tehetnek, csak azzal nem, amivel képes lett volna magának állandóan biztosítani az elért javakat, érzékkel az élet praktikus oldala iránt az akarat ama képességével, melylyel lelki erőinket egy határozott életczél érdekében kormányozni tudjuk. Gazdagon megáldott költői természet volt Balázs Sándor: nemes, gyöngéd,mélyen érző —de tehetetlen a mindennapi élet követelményeivel szemben. Ahhoz a szeretetreméltó, de az élet komoly feladataira nem termett fajhoz tartozott, melyet Murger tett halhatatlanná: a könnyű élű, hevülékeny, ma mindenüket elfecsérlő, holnap meg koplaló bohémekhez, kik csak a pillanat benyomásainak élnek, mindig készek lelkesedni, de sohasem tudnak higgadtan számítani. Csupa érzésből, lelkesedésből, csapongó képzeletből volt alkotva. Alakja köztünk járt-kelt, de álmodozó, tervezgetésekbe merült szelleme egy derültebb, optimisztikusabb világ képeit szőtte a gyakorlati élet rögös utjai fölé, melyeken biztos iránytű, határozott czél tudata nélkül bolyongott. Sok volt benne azokból a jó »öreg gyermekekből”, kiket ked-vencz írói, Dickens és Thackeray annyi szeretettel rajzoltak műveikben : a »Hiúság vásárában«, »Copperfield Dávidéban, »Chutzkwit Márton«-ban. Derék, becsületes, áldozatkész, de módfelett impraktikus emberek. Ilyen volt Balázs Sándor mindvégig. Körülötte hullámzott és változott az élet, a 48 előtti lázas, forrongó időkre az abszolutizmus dermedt csendje következett, ezt felváltotta mai parlamentarizmusunknak anyagiasabb irányú kora; de Balázs Sándor nem változott, mindig megmaradt annak, aki volt, annak az egyszerű gyermeteg kedélynek, mely fogékonysággal bír az élet minden szép oldala iránt, de nem veszi komolyan annak kötelességeit. Az érdekek harczának kábító zaja, a »hiúság vásárának« éles levegője sokszor durván érinté gyöngéd, érzékeny lelkét, de légvárainak csalképeiből nem tudta kiábrándítani. Minél ritkábbakká lesznek az indusztrializmus mai korában az ily emberek, annál örömestebb fogjuk elővenni Balázs Sándor műveit, mert ezekből egyéniségének összes szeretetreméltósága és nemessége sugárzik felénk. Balázs S. annak az írói nemzedéknek volt tagja, mely az ötvenes években, a nemzeti csüggedés idejében lépett az irodalom terére, s ezzel a hazafias szellem szolgálatába. Mert az irodalom e korban megint átvette egy időre azt a szerepet, melyet a múlt század utolsó negyedében annyi buzgalommal viselt : őrévé, utolsó menedékévé lett az elnyomással fenyegetett nemzeti érzületnek. A politikai és közélet mostoha viszonyai miatt a magyar közönség az irodalomnak szentelte égisz figyelmét és odaadását; költőitől, íróitól várta a biztató szózatot, üldözött nyelvének védelmét és hazafias érzelmeinek ápolását. Balázs Sándor is ez írók sorába lépett, kik már azzal is szolgálatot tettek a nemzetiség ügyének, hogy magyar nyelven írtak. Csakhogy ő nem hazafias czélzatu művekkel törekedett hatni, mint az írók legtöbbje, hanem legjobb barátjának, a kifogyhatatlan vidámságú Beöthy Laczinak példájára, víg elbeszélésekkel szerzett a megsemmisült reményein kesergő nemzetnek egy-egy derült órát, magának pedig becsült írói nevet. Irodalmi működését igen fiatal korában kezdte. Szülővárosából, Kolozsvárról, hol jómódú szülei gondos nevelésben részesítették, azzal a czéllal jött fel a fővárosba, hogy a mérnöki pályára képezze ki magát. De a rendszeres tanulás nem felelt meg nyugtalan vérének, és sokkal szívesebben foglalkozott az irodalommal, mint szaktanulmányaival. Az ötvenes évek legnépszerűbb szépirodalmi lapjában, a »Hölgyfutárában lépett fel legelőször, 1851-ben néhány tréfás, humoros verssel, 1852-ben pedig »Első szerelmem« czimű víg elbeszélésével, melyben diákköri szerelmének tragikomikus mozzanatait adja elő, fiatal írónál meglepő humorral és elevenséggel. Erre aztán sűün következtek dolgozatai. A verseléssel hamar felhagyott, s egész erejével a beszélyirásnak feküdt. Ez időbeli elbeszéléseinek javát könyvben is kiadta: Balázs Sándor beszélyei czímen (2 kötet). E novellák nagyobbrészt szerelmi kalandokat, tréfás utazási és fürdői történeteket beszélnek el, egészen a kor ízlésének megfelelő modorban. Abban az élénk, könnyed, de felszínes előadásban, melyet más elnevezéssel legtalálóbban csevegésszerűnek lehetne nevezni. Ez a csevegő stíl az akkori divatos franczia írók, Dumas és Kock Pál hatása alatt honosult meg irodalmunkban, s különösen Degré Alajos szalonregényei által egy időre igen kedveltté lett. Hogy Balázs Sándornak is az említett két franczia regénybe volt ez időben mintaképe, meglátszik első beszélygyűjteményének majd minden darabján. Mélyebb benyomást sem tárgyukkal, sem hangjukkal nem tesznek e történetek, de ez nem is czéljuk. Olvasóinak néhány percét könnyű és kellemes szórakoztatással elűzni: ez volt Balázs Sándor czélja. Ezt a czélját elérte, ami abban a szomorú korban magában is elég érdem volt. Itt-ott azonban már felcsillan e lapokon a későbbi Balázs Sándor realisztikus humora. Leginkább a Frakkósczipő czimü elbeszélésben, melyben egy szegény írnoknak és egy varróleánynak szerelmét rajzolja, egyszerű mesében, de azzal az eleven érzékkel a köznapi élet apró eseményei iránt, mely a humornak egyik legáltalánosabb tulajdonsága. Itt már új fejlődés küszübén látjuk Balázs Sándor írói egyéniségét. Hajlamát a humoros életképre nagyban fejlesztő az angol humoristákkal, különösen Dickenssel és Thackerayvel való megismerkedése. Az újabb angol regénynek e két kitűnő képviselője mindvégig kedvencz írója maradt Balázs Sándornak. Hogy behatóbban is foglalkozott velük, mutatja az, hogy a »Hiúság vásárának« szerzőjétől sok elbeszélést és vázlatot le is fordított, melyeket azután a Kisfaludytársaság adott ki. Balázs Sándor nem volt az egyedüli magyar író, kinél ez időtájban feltűnőbben jelentkezik az idegen hatás. Az ötvenes évek vége felé s a hatvanasok elején indul meg nálunk nagyobb mértékben a világirodalom jelesebb termékeinek tanulmánya és átültetése nyelvünkre. Csakhamar meg is látszik a nyom a költészetünk és prózánk fejlődésén. Nagyrészt az idegen irodalmak befolyása következtében támad visszahatás a népies iránynak ama túlhajtása ellen, mely a forradalom után költészetünkben lábrakapott s az elbeszélő prózában is ízléstelen czifrálkodást, a népies sallangok hajhászását honosította meg. A túlzott népiesség mellett beteges szentimentalizmus és képtelenségekben tetszelgő fantasztikum voltak elbeszélő irodalmunk divatos irányai. A külföldi irodalmakkal való megismerkedés véget vetett e túlzásoknak. Elbeszélőinkre különösen az angol íróknak volt kedvező befolyásuk. Tőlük tanulták el a tárgyválasztásnak, jellemzésnek és előadásnak nem egy titkát s felfogásban, szellemben is az ő hatásukat éreztetik. Innen kezdve mindinkább a reális elem jut uralomra elbeszélő irodalmunkban. Ez már nem elégszik meg a puszta szórakoztatással, hanem a való életnek mélyebb felfogására és hivebb rajzára törekszik. Nemcsak érdekelni akarja az olvasót, hanem megindítani, erkölcsileg emelni és nemesíteni is. Ezt a morális katharsist tekinti végczéljául, anélkül, hogy a merev irányzatosság és erkölcsprédikálás egyoldalúságába esnék. Művészi elve a jellemzetes, melynek kedvéért olykor túl is lépi a szép határait. Ez elvnél fogva mellőzi a történeti elbeszélést s kizárólag a jelennek életviszonyai közt mozog, mint a melyek egyedül birnak reánk nézve reális határozottsággal. Kerüli az erősebb összeütközések és nagy szenvedélyek festését, annál szívesebben időz a mindennapi élet apró jelenségeinél, az emberi nyomor, gyarlóság és különöségek képeinél, melyeket a köny és mosoly, érzelmesség és komikum elegyes hangulatának, a derültebb vagy komorabb humornak prizmáján keresztül szemlél. E humoros hangulat clak obscurje ömlik el Balázs Sándor elbeszélő művein is. Az életet tragikomikus színben látja s az érzelmes páthosz és nevető komikum összeolvadó világításában mutatja be. Humora kezdetben sötétebb, borusabb színezetű, úgyszólván kesernyés. Előszeretettel keresi az emberi jellem árnyoldalait, gyöngeségeit s szinte örömmel látja meg a legszebb arczon is a szeplőt. Lassanként azonban, életnézlete tisztulásával, jobban előtérbe lép humorában a kibékítő, megnyugtató vonás. Pesszimisztikus színezetű, erősen Thackerayre emlékeztető még Balázs Sándor humora a Visszatért fecske (1862—63, később A régi szép napok czímmel jelent meg) czímű regényében. Csak terjedelménél fogva kaphatta e mű a regény nevet, valójában nem több, mint egy rendkívül terjengős, laza összefüggésű novella, melynek sovány váza köré a szétfolyó leírások és külföldi útirajzok halmaza rakodik. Az a szürke légkör, mely az egész elbeszélés felett lebeg s melyen alig tör keresztül a humornak egy-egy derültebb sugara, az olvasóra inkább leverő, mint megindító benyomást tesz. Alakjai egytől-egyig szánalmas, gyönge, tehetetlen emberek. Ilyen Csóka János, az írnokból lett nevelő, ki negyven éves korában szerelmes lesz, csalódik, s aztán borba öli fájdalmát. Ilyen Gyula, a fiatal gróf, ki oktalan, érthetetlen elhamarkodásból odahagyja kedvesét, s boldogtalanná teszi ezt is, magát is. Ilyen Szabó Jakab, a fűszerkereskedő, kit pazarló, nagyzó felesége romlásba dönt, anélkül, hogy ő csak egy szót is merne ellene mondani. S ilyenek a többi szereplők is többé-kevésbbé valamennyien. Az író maga kifezést ad elbeszélése végén a tanulságnak, melyet megakart testesíteni. »Hőseink együgyüségek, hiúságok és gyávaságuk folytán már összerombolták nemcsak saját sorsukat, hanem azokét is, kiket az esetleg velük összefűzött. Nagy bűnök, nagy tévedések, nagy igazságtalanságoktól óvja az embereket, ha nem erkölcsi érzés, de legalább a következményektől való félelem ; az úgynevezett apró hibák lassú, észrevétlen marásainak azonban vajmi kevés szív képes ellenállani. Pedig a következmények itt is többnyire ugyanazok, csakhogy az elesett nem villámcsapás által sújtottként, egyszerre rogy össze, hanem lassú tántorgás és szédelgés után bukik el, s sorsa éppen eme puszta szemmel is kivehető fejlődés folytán ritkán ébreszt érdeket. A gyarlóságok szomorujátéka csak a mód és időben különbözik a nagy bűnök és szenvedélyek tragédiájától.« Valóban a gyarlóságok szomorújátéka folyik le előttünk egy életkép keretében, de a valódi tragikumnak megnyugtató, fölemelő hatása nélkül. Mint Thackeray, Balázs Sándor is örömest mutogatja e művében cselekedeteink kisszerűségét, eszményeink hiábavalóságát, erkölcsi lényünk szánalmas gyöngeségét, és éppen úgy jár, mint a nagy angol író : nem tud személyei iránt igazi érdeket kelteni, s inkább boszankodással, mint részvéttel kisérjük őket. Az elbeszélés művészi eszközei, a leírás és hangulatkeltés módja sokszor Dickensre emlékeztet, kinek derültebb életbölcselete, kiengesztelő humora is visszhangot talál a regény első fejezeteiben (Csóka János agglegényi életének kedélyes leírásában), de a felfogás, mely az egészet áthatja, a Thackerayé. Csak e hatás erősségével tudjuk megmagyarázni a mű pesszimisztikus, kesernyés alaphangját, mert erre Balázs Sándor életviszonyai épp ezen időszakban adtak legkevesebb okot.Sem előbb, sem később nem érezte magát soha oly boldognak és szerencsésnek, mint ekkor, midőn mindenfelől tisztelet és elismerés környezte, s boldog családi tűzhely verőfénye mosolygott reá. Ekkor vette nőül a nemzeti színháznak kedvelt énekesnőjét, Bognár Vilmát, kit ezüst hangja és pezsgő temperamentuma miatt az »Operette csalogányának” neveztek. Anyagilag is jól álltak dolgai. A vállalatok, melyekbe fogott, jól sikerültek és busásan fizettek. 1862-ben egy nagy képes hetilapot indított »Ország Tükre« czímmel, melynek változatos tartalma és hazafias szelleme ezrével vonzotta az előfizetőket. De a számítás, gazdálkodás nem feküdt Balázs Sándor természetében. Szerencséje nagyobb volt, mint előrelátása. Nejét drámai énekesnővé akarta kiképeztetni, elvitte a külföld híres énekmestereihez, de a költséges próbálkozásnak nem lett meg a várt eredménye. Az énekesnő, ki egykor Offen- A porosz választások. Általános szavazás volt tegnap Poroszországban. Az eredmény még nem végleges ugyan, mert a porosz képviselőház kettős szavazás útján létesül, de a küzdelem már el van döntve. A régi pártviszonyok körülbelől változatlanok maradtak. Ez pedig sokkal fontosabb, mint első pillanatra látszik. Poroszországban nem két nagy nemzeti párt küzd egymással; ott igen nagy a pártok száma s majdnem minden egyes törvényjavaslat más többséggel szavaztatok meg. A majoritás egyre ingadozó és kiszámíthatatlan s legtöbbször más-más frakcziókból alakul. Liberálisok és konzervativok, sőt maguk a klerikálisok is különböző töredékekre oszlanak, melyek csak időnként egyesülnek, hogy valamely kérdés mellett vagy ellen foglaljanak állást. Biztos és állandó többsége a kormánynak nincs s legkevésbbé mondhatni, hogy az úgynevezett konzervatívok az ő föltétlen hívei lennének. Néha meg tudja támogatásukat nyerni, rendesen nagy engedmények árán. Némely reformokat azonban csak a szabadelvűek támogatásával bír valósítani. Ez megtörtént Puttkamer belügyminisztersége idején is, ki pedig a konzervativizmusnak valóságos oszlopa volt. De Bismarck herczeg már akkor a régi nemzeti-szabadelvű pártot, a liberálisok legmérsékeltebb töredékét próbálta szilárdítani és magának megnyerni. Ez sikerült is s a nyáron feloszlatott képviselőházban a konzervatív-szabadelvű koalíczió uralkodott. Csakhogy a konzervatívoknek nem tetszett a szövetség s a mostani választásokat akarták arra használni, hogy teljesen magukhoz ragadják a többséget. Mint állították, öszszesen tizenöt szavazatuk hiányzott hozzá s a legutóbb lezajlott választási harcz nem valami nagy eszmék, hanem főleg ezen hiányzó tizenöt szavazat körül forgott. De minden jel azt mutatja, hogy a konzervativok erősödése sikertelen maradt s várakozásaik, hogy nagy hódításokat fognak tenni, meghiúsultak. Ezúttal nem Puttkamer vezette a választásokat. A kormány szigorú pártatlanságot követett, nem befolyásolt senkit s a nép érzelmei szabadon nyilatkozhattak. Évek hoszszú sora óta nem történt ez Poroszországban s éppen ebben áll a tegnapi szavazás nagy