Pesti Napló, 1889. szeptember (40. évfolyam, 240-269. szám)
1889-09-01 / 240. szám
240. szám. jjÍMH_Vlil Íl'«ÍÍBÍÍÍÍll«i ni « fi i Szerkesztési iroda: Ferencziek tere, Athénjén m-ép v e t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak es Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadóhivatal, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 5 kr. Budapest, 1889. Vasárnap, szeptember 1. 40. évifolyam. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 9 frt. Ha az esti kiadás postai különküldése kívántatik, postabélyegre havonként 35 kr., évnegyedenként 1 forint felkiűzetendő. Hirdetések Szintúgy mint előfizetések a »[Pesti [Napló] kiadóhivatalába Budapest, Ferencziek tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 5 kr. Politikai napilap. Tanév kezdetén. A gyermek játszszék, az ifjú tanuljon, a férfi dolgozzék: ez az emberi fejlődés törvénye. A játék is a neveléshez tartozik. A testnek ügyességet, a léleknek élénkséget kölcsönöz, megerőltetés nélkül. Ám mikor test és lélek annyira nőtt, hogy megbírja az erőltetést, s megkívánja a tudást, ideje érkezett a rendszeres gyakorlásnak tanítók vezetése alatt. Az emberi ismeretek kincsét fokozatosan beoltani a gyermekekbe: ez a műveltség. Minél nagyobb a czivilizáczió, annál több a tudás anyaga, mely a műveltséghez tartozik, s a társadalomban az egyesektől megköveteltetik, azon állás arányában, melyet kiki az életben elfoglal. Tehát már a népiskolákban szükséges annyit tanítani, amennyi a közönséges embernek kell, hogy művelt legyen. Nem feladata, ki hétköznapi munkával, két keze fáradságával keresi kenyerét, hogy jártassággal birjon a tudományokban, de mivelt országokban mindenkinek kell birnia azon eszközökkel, melyekkel egész életén át ismereteit gyarapíthatja s a neki szükséges szellemi érintkezést az emberekkel és állami intézményekkel fentarthatja. Az elemi iskolákban minden gyermeknek annyit kell tanulni, hogy a dolgokról, a természetes és erkölcsi rendről helyes alapfogalmakkal birjon s olvasni, írni, számolni könnyűséggel tudjon, hogy később a néplapokat olvasva, tudja, mi történik a világban ; népies könyvekből élvezetet és hasznos tudást meríthessen; a hatósági iratokat elolvashassa, a rendeleteket megértse, levelet tudjon írni s számítva tudjon cselekedni. Ezen minimális műveltség alól kivételt czivilizált államban csak a hülyéknek lenne szabad képezni. Ám messze állunk még ettől Magyarországon, hogy elértük volna, mások régen már túl is haladták ezen színvonalat. Kiknek hivatásuk több ismeretet igényel, azok számára magasabb iskolák valók. A középiskolák nálunk már a tudományt tanítják a gyermekeknek bő kivonatban. Jó középiskolák adják meg minden embernek az általa szerezhető ismereteknek legnagyobb részét. Késő vénségéig mindenki műveltségben olyan lesz, a mint a gimnáziumban vagy a reáliskolában tanult, ebből marad meg lelkében legtöbb. Ez okból valamely nemzet közművelődésének legfontosabb része és eszköze a középiskola. Akik azt végezték, együttvéve képezik a nemzeti intelligenciát. A modern társadalom tagoltsága folytán azonban az egységes középiskola, vagy a ketté osztott gimnáziális és reális iskola az élet szükségleteinek az alsóbb néprétegekre nézve meg nem felelhet, mert egyfelől többet tanít, mint az életben a legtöbb polgárnak szüksége van, másfelől nem azt tanítja, amire szüksége van, harmadszor sokkal több időt vesz igénybe a nyolc osztály, mint amennyi ideig fiát neveltetheti az, ki gyermekét nem tudományos pályára szánta, negyedszer, mert sokkal több költségbe kerül a középiskolai tanítás, mint amennyit egy sok gyermekkel megáldott családapa egy-egy fiára szánhat; végre középiskoláink hiánya, hogy csakis a fiuk neveléséről gondoskodnak s a leányok nevelése hazánkban, egy kis töredék kivételével, az elemi tanításon túl teljesen el van hanyagolva. Ezért fősúlyt kell fektetnünk az alsóbbrendű szakiskolákra és leányiskolákra. Mindenféle földművelési, ipari és kereskedelmi iskolákat kellene nagyobb számban állítani szerte az országban, hogy népünk hozzá szoktattassék gyermekeit az elemi iskolák végeztével ezekbe járatni, s nem küldeni a latin iskolákba oly tömegesen. A polgári iskolák helyes eszméje abban volt eltévesztve, hogy gyakorlati irányt kellett volna, nem pedig elméletit adni ezeknek. Ma már ezt felismerték közoktatásunk vezetői s igyekeznek a bajon segíteni, de lassúsággal s a pedagógusok pedantériája által akadályozva. Több kisérlet mezőgazdasági és ipariskolákkal meddőnek bizonyult, részint az atyáknak hiúsága s közönségünknek a megszokotthoz való ragaszkodása miatt, de még inkább és főleg azért, mert az oktatási rendszer az állami szakiskolákban hibás volt, azaz kevéssé gyakorlati s a tapasztalás a szülőket arra a meggyőződésre hozta, hogy egy jó mesternél, vagy kereskedésben a régi módi inaskodással gyermekeik többet tanulnak, a minek hasznát veszik, mint a czifra szakiskolákban, melyekben csupa theoretikusok tanítanak csupa praktikus dolgokat. Mindazonáltal örömmel konstatáljuk, hogy ezen alsóbb szakiskolák így is nagy eredményeket értek el, egyrészök tömeges látogatottságnak örvend s a honi ipar és magyar kereskedelem létesítése sokat köszönhet ezeknek. Erőteljes polgári középosztályt Magyarországon nem is képzelhetünk mindaddig, míg közoktatásunk ezen ága jobban ki nem fejlesztetik. Ne higgye senki, hogy gyermekeik jövőjét megalapítani törekvő szülők, nem fognák szívesebben küldeni gyermekeiket az ilyen iskolákba, mint a gimnáziumokba, ha jól szervezett ily iskolák kellő számban léteznének, mert a szakrendszer a középiskolákban is közszükséggé vált, a megélhetésnek nehézsége folytán, miért is mindenki igyekszik fiából mentől elébb oly férfit nevelni, ki kenyerét meg tudja keresni s önálló állásra vergődhetik, hozzá a verseny megköveteli, hogy mindenki a maga szakmáját alaposan értse, máskülönben nem boldogul s erre nagy könnyebbség a szakiskola. Középiskoláink gyarlóságát panaszolja az egyetem, egyetemünk rosszaságát panaszolják a szülők. A fiuk, a tehetségesebbeket és szorgalmasabbakat kivéve, tudatlanul kerülnek a főiskolába s tudatlanul hagyják el diplomával az egyetemet. Nem a fiukban van a hiba, hanem a tanárokban. A gyermekek ezelőtt se voltak mások, mint most: passzióval tanul egy pár, kényszerítve tanul a legtöbb. Arra való az iskola, hogy a tanulásra kedvet ébreszszen és kényszerítsen. A tanárnak kell tudni tanítani és nevelni s akkor a fiukból lesz valami, az, amire az iskola képzi. A tanár urak azt mondják a középiskolában, valamint az egyetemen, hogy nem bennök, hanem a rendszerben van a hiba. Ez nem mentség. Micsoda a rendszer? Talán dogma, melyen változtatni nem lehet? Ha rossz a rendszer, jobbat kell csinálni, a tapasztalás kimutatja, hogy minét. De mikor a rendszer kedvéért ma is két bolt és két élő nyelv grammatikáját, szintakszisát és irodalmát verik bele a növendékekbe, roppant idő- és erőfecsérléssel s tökéletes eredménytelenséggel, mert se görögül, se németül a fiuk meg nem tanulnak, hiába nyakgatják őket. A latint pedig tanítják a gimnáziumban oly módszer szerint, mint ahogy az egyetemen kellene, előbb a nyelvtudományt s azután a nyelvet magát nem , hát lehetetlen, hogy ilyen skolasztikusok jó tanulókat tudjanak produkálni. Az egyetemeken pedig s kivált a budapestin, köztudomású, hogy csak azon ifjú tanul, a kinek nincs jobb dolga s a vizsgapénzek által gondoskodva van, hogy a tanár urak érdekei csorbát ne szenvedjenek és sok, sok hallgatót nyerjenek azok, kiktől a diploma kiadatása függ, mellékes egészen, hogy járnak-e az előadásokra és tudnak-e valamit, az is mellékes, hogy a tanár hogyan tanít, mert voltaképpen semmi összefüggés tanár és tanulók között nincs. Egyesek ily formán mindenütt kitűnően tanulnak, úgy a közép, mint a felső iskolákban, kiknek t. i. nagy kedvök van és eszek a tanulásra: a túlnyomó többség valahogy átcsúszik s felkészültséggel lép az életbe s fog munkához. E bajok orvoslása a közoktatási minisztérium feladata, nem pedig internátus alapítása mágnás gyerekek számára s németnyelvrendeletek kibocsátása az Armeesprache egysége érdekében. A szülők gondjai elég nagyok tanuló gyermekeik miatt, hogy mi lesz belőlük. A pályaválasztás nehézségei igen nagyok s ismeretesek. Bajos tanácsolni, hol az állam és a társadalom oly egyoldalú mint nálunk, s hozzá egy nagy és fontos ága a közoktatásnak, a katonai nevelés a nemzet kezéből ki A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. »Post festa.« A középkorban az olasz, franczia, angol trubadúrok mintájára a versenyéneklés a német földön is meghonosult a »Sänger-Krieg« neve alatt. Ennek meg volt a maga etnikai indoka is, mert tudjuk, hogy azok a germán faj zordabb jellegénél fogva igen gyakran nemcsak szóbeli, hanem tettleges botrányfinálékkal is végződtek. A német czivilizáczió, mely a későbbi korban aztán fokozatosan mindinkább magához ragadta a zeneuralkodás jogarát: a hajdani lovagkardok ellentétességeket e téren is anynyira elsimította s a nagy számban életbe léptetett demokratikus »Längerbundok« által annyira nivellálta, hogy ma már az ily ünnepségek alkalmával még a hivatalos disputálásnak sem enged tért, nehogy az ének harmóniája az egymás hajába való kapás diszharmóniájába csapjon át. Az »Orsz. magyar daláregylet« versenyünnepei a legközelebb lezajlott szegedi napok után sokak szerint daczára a közeli német szomszédság és békeszövetségnek, jóformán még a középkor álláspontját foglalják el, mert már több oldalról lehetett hallani, hogy ha tagjai nem is rontanak egymásnak apádéval vagy alabárddal, de rendesen mindig akadnak köztük Tannhäuserek vagy Beckmesserek, akik földhöz vágják a lantot s a nyelvek töviseivel koszorúzzák meg a művészeti harmónia szobrát! Van is benne valami, hogy a legközelebb lefolyt szegedi orsz.daiünnep is több irányban inkább bevált tövis-koronázási, mint művészeti békés ünnepségnek. De, úgy hiszem, hogy az ott lefolyt s annyi keserűséget hátra hagyott inczidensekből támadt heves erupeziók már jórészt lecsillapodhattak annyira, hogy a kölcsönös nyílttéri és magánúton történt rekriminácziók után, talán ismét előtérbe állhat maga az ügy érdeke, mely végre is — akármint ítéljen felette a népi mindig csalhatatlan iton járó közvélemény, — országos közművelődési kérdés, mely felett személyes kérdések vagy indokokból nem lehet immár egyszerűen csak napirendre térni. S nézetem szerint főleg a sajtó feladata, — mely akárhányszor nyit tágas tért sok oly hivalkodási vagy sportszerű ténykedésnek, melyekből bizony édes-kevés haszna van a nemzet szellemi életének, hogy fölemelje szavát egy oly intézmény érdekében, mely egy negyedszázad lefolyása alatt annyi kézzelfogható eredményt mutathat fel a hazai dal- s zeneművészet emelése s fejlesztése körül. Ez szolgáljon indokul a jelen sorokhoz is, melyekkel nem czélozok mást, mint »post festa« bármi csekély részben hozzájárulni a helyzet tisztázásához , talán némely téves nézet eloszlatásához is. Hazánkban a magyar dalegyleti s utóbb a magyar dalárszövetségi intézmény kezdettől fogva a legeltérőbb megítélés, sőt igen gyakran igazságtalan elitélésnek volt s van még manapság is kitéve. Szemben vele a közvélemény támaszkodva hol a politikai, hol meg a társadalmi, irodalmi s nemzetiségi irányító befolyásokra, rendesen két pártra oszlik. Az egyik fontos közművelődési közeget lát benne, míg a másik felesleges idős erőpazarlásnak, sőt mint importált idegen növényt, a magyar jellegre nézve káros befolyásúnak is tekinti. Amennyiben nem csekély részem jutott nekem is a hazai határügy fejlesztésének nem éppen rózsás sziklavágó munkájából : talán mondanom sem kell, hogy nem az utóbbi táborhoz tartozom. Mert nem képzelek elfogulatlanul s tárgyilagosan gondolkodni tudó műveit magyart, aki — főleg saját hazájában — a dal- és zeneművészet nemzeti nagy horderejét s befolyását a hazafias érzelmek táplálására tagadni merné. S mert, valamint minden anyagi erő csak koncentrált alakban képes az elébe álló más kisebb erőket legyőzni, úgy a szellemi világban is, csak az egyesített kihatás vezethet maradandóbb eredményre. S ime röviden ezzel ki is van jelölve a czél, mely azok előtt lebegett, kik az orsz. m. halárszövetség megalkotói s annak egész mai napig fentartói is voltak. Mert még a legegységesebb népek is rég belátták az ily társadalmilag, nemzetiségileg és politikailag is erősen tömörítő közeg életképességét. Annyival inkább be kell ezt látni a kisebb népeknek s főleg az oly polyglott s egymáshoz nem igen vonzódó elemekből álló országnak, mint Magyarország, hol a magyar elem van hivatva minden téren a domináló szerepet játszani. Magára tehát az intézményre, annak czélja, feladata és nemzeti missziójára nézve még további kapacitáló szavakat vesztegetni egészen felesleges. S azután azt sem kell feledni, hogy habár a dal az ajkon legkönnyebben csábít is, a kedély világot fesztelenebb pezsgésbe hozni szokott ama szőlőnedv kertjébe, melyről már Luther megírta, hogy egész életében bárgyú marad, a ki nem szeret benne sétálni s a mely miatt annyi izetlen elzelésnek lett az egész intézmény kitéve, ámde jöhetnek ismét idők, hol az elnyomott szabadság és az üldözött hazafiság csak a dal védbástyái mögé vonulhat s egyedül ott táplálhatja annak szent tüzét. Hogy a száz felé tépett és szaggatott olasz nemzet végre egyesülhetett, abban egyik döntő szerep az ő — egész világot meghódított — dalainak jutott. S hogy a hajdan hasonló sorsra kárhoztatott Németország is ma már hatalmas egységes jogai alatt gyakorolhatja a hatalmát: arra nézve is alig volt erősebb szövetséges társa Bismarcknak és Moltkenak, mint a szerteszórt és egyesült német dalegyletek, melyek öthat évtizeden át folyton minden német fülébe zúgták, amig csak megértették, hogy »Wo ist des Deutschen Vaterland?« S várjon azok,akik a magyar dalárszövetség országos dalünnepélyeire csak úgy a serleg lelkesedés szemüvegen át kicsinylőleg szoktak tekinteni, vagy akik a szegedi versengésekből keletkezett érzékenykedéseket már elégségesnek hajlandók tekinteni arra, hogy az egész szövetség szögre akassza a lobogóját s szélnek eressze össszetartó kapcsait, sőt e felett talán némi kárörömöt is éreznének; vájjon meggondolták-e, hogy mi lehetne ennek a következése ? az, hogy a sokféle és sokfelé húzó nemzetiségi áramlatok közt egy szellemi fölénynyel szegényebb lenne a magyarság s kiszolgáltatná azt csupa pártoskodási vagy hiú érzékenykedési viszketegből. Mert ne feledjük, hogy a magyar koronaországokban fennálló és működő, mintegy háromszáz dalegylet közül alig száz a tiszta magyarajku, míg a többi idegen nemzetiségű, melyek éppen nem támaszkodnak sem a »Hymnusz«ra, sem pedig a »Szózatára. Sőt Dél-Magyarországon tényleg létezik tekintélyes számú szerb-szláv irányú halárszövetség, fegyelmezett szervezettel s összetartó szerb nyelvű szakközlönynyel az élén, mely hogy mindeddig még ki nem bontotta szeparatisztikus zászlóját, csakis ama művészi felsőbbségnek lehet tulajdonítani, melyet szemben vele a magyar orsz. szövetkezet kifejtett. A tisztán művészeti mellett tehát még erős nemzeti érdekek is szólnak a mellett, hogy a magyar halárszövetséget épp a magyarnak nem gyengíteni és működésében megbénítani, hanem inkább erősíteni, tömöríteni s még a személyes érdekek árán is minél befolyásosabbá kell tennie. * * * Midőn valamely magasabb országos s hozzá még magyar nemzeti érdekről van szó, akkor nézetem szerint legkevésbbé vezetnek czélra még talán a legméltányosabb rekriminácziók is. S ha bevégzett tényekkel kell számolnunk, akkor nem a szenvedélynek, nem az érzékenykedésnek mindig rossz tanácsot sugalló szavára kell hallgatni, hanem közös erővel az ellentétes nézetek kiegyenlítésén s a békés egyetértés helyreállításán munkálkodni. Nem lehet tagadni, hogy — a föltehető legjobb szándékból eredhetett — szegedi választások eredménye több oly egyéni önérzetet és tettre képes erőt zsibbasztott el, melyek a szövetségnek mindenkor csak előnyére válhatnak. De a »peccatur intra et extra muros« mondat igazsága sem vonható kétségbe, a melynek azonban nem az lehet a kizárólagos korrektivuma, hogy mindenik fél a késhegyig vigye az egymás iránti elkeseredést s a mosdató vízzel együtt kidobja magát a gyermeket is, hanem keresni az összegomolyodásból lehetőleg érdekközösen kivezető utat, mit az önzetlen hazafiság és ügyszeretet is erkölcsi kötelességgé tesz és úgy a győző, mint a legyőzöttre nézve. Aligha tévedek, ha azt állítom, hogy a szegedi ellenáramlatot főleg az idézte fel, hogy a központi igazgató választmány az általa a választó közgyűlésnek ajánlatba hozott nyomtatott névsorral szemben a feltétlen személyi szolidaritást állította fel. A huszonkét év alatt megejtett választások erre nézve ép a központ által, mely iránt a vidéki egyletek a nélkül is, mindig tudtak kifogásokat emelni, soha sem lettek ily alakban befolyásolva s igy könnyen érthető, hogy a megszokott szabad választás elvével szemben, ellennyomást eredményezett, amihez nem volt aztán nehéz, több oly motívumot is csatolni, melyek az ellenáramlatot csak erősítették. Hanem az már merőben légből kapott, hogy ne mondjam részakaratú állítás, mely pedig úgy az egyletek, mint a közönség körében számos hívőre talál, mintha a versenybírák ítéletére nézve bármi részben is befolyással lettek volna az állítólagosan több jury tagra kedvezőtlen eredményű választások. Semmi sem oly könnyű, mint ez állítás abszurditását kimutatni. Mert a versenyek augusztus 16-án s 17-én tartottak. A szerencsétlen alkotású jury-szabályzat szerint minden tag rögtön ott a helyszínen köteles volt titkos szavazat útján számokkal jelzett ítéletét zárt levélben átadni az orsz. karnagynak, aki az összes zárt leveleket aztán felbontatlanul augusztus 18-án délután tette le felbontás s összeszámolás végett az egybegyűlt surytagok asztalára. A választások augusztus 18-án délelőtt ejtettek meg, tehát hogyan influenczirozták volna még az érzékenykedő tagokat is ? Ha az nem úgy ütött ki, a mint talán az egyletek s a közönség is várta s a mint valóban szerintem is méltányosabb is lehetett volna, az egyedül annak a rendkívüli közgyűlésnek (1888. decz. 8.) tulajdonítható, mely a torz szabályzatot elfogadta s a művészeti ítéletet a csalhatatlan vak aritmetikára bízta. A szövetségnek úgy ezen, mint még sok egyéb bel- és külügyén is alaposan kell változtatni, ha azt akarja, hogy Buda és a főváros meghívására három év múlva fennállásának negyedszázados ünnepélyét a fővárosban, a szegedi közgyűlés által kijelölt irányban és eredménynyel megtarthassa. Mindenekelőtt azonban szerény nézetem szerint az lenne most már a legelső teendő, hogy a szegedi választási urnából kikerült központi igazgató választmány mielőbb tényleg s hivatalosan konstituálja magát s tisztába jöjjön a terrénummal, melyen áll, hogy megtehesse a további intézkedéseket. Mert semmi sem válik valamely ügynek nagyobb hátrányára, mint az ellene megindult áramlatok közepette a tétlen passzivitás vagy a semmi oldalra sem szolgáló bizonytalan habozás. A Szegedről még a választások előtt családi okokból távozni kényszerült egyesületi elnök, Bartay Ede, az iránta nyilvánult közbizalom folytán ismét egyhangúlag lett megválasztva s habár a fent jelzett szolidaritásból folyólag, elsősorban az ő leköszönése is bejelentetett a közgyűlésnek, (a mit azonban az, mint tudva van, az ő személyes, vagy írásbeli nyilatkozatáig nem fogadott el), de mindeddig az bevégzett ténynyé nem vált s igy tényleg az ő számos éven át kipróbált erélyes és hazafias kezében van letéve az egyesület továbbvezetése. Nem egészen kompletirozott igazgatói választmány áll rendelkezésére s a mi legfőbb, betöltetlenül áll a titkári hivatal, mely az egész gépezetet mozgásba hozni volna hivatva. De egy pár megválasztott, ám a szolidaritás alapján leköszönt igazgató választmányi tag helye is betöltendő volna. Nézetem szerint tehát, az elnökségnek még a szegedi közgyűlés hitelesített jegyzőkönyvének beérkezte előtt össze kellene hívni az igazgató választmányt, melynek tényleges névsora az ünnepélyi hivatalos lap nyomán úgyis ismeretes, ha más czélból nem is, de az okból, hogy vele előleges értekezletet tartson a további teendők módozatára nézve. Ez előleges értekezlet igen megkönnyítené a további munka menetét s az abban nyilvánulandó kölcsönös eszmecsere, csak az egyesület jól felfogott érdekének válnék javára. Mert ne ringassuk magunkat illúziókban. Mind ama »post festa«, a bevégzett tények után megjelent hírlapi közlemények, melyek ama hangulat előkészítésére látszottak irányozva lenni, mintha a szövetségnek Szegeden képviselve volt 41 tagegylete, (melyek közül 30 képezte a választási egyhangúságot) nem volna többé képes a szövetséget fentartani, s mintha ellenében egy külön szövetség alakításának legbiztatóbb kilátásai lennének, alig jöhetnek döntő számításba. A magyar dalárszövetség, Aradon 1867-ben csak 14 egylettel alakult meg s huszonkét éven át folyton emelkedett számban, művészeti sikerben s fényes ünnepélyei által nemzeti közművelődési kihatóságban. Ez idő alatt voltak szép, derült és borús napjai, tagjainak diadalai által számtalan babért aratott lobogója; van múltja, mely a jövőnek biztosítékul szolgál; van gazdag tapasztalata s szervezkedési rutinja s bírja az ország legkiválóbb művészi köreinek rokonszenvét és támogatását. Egy ily egyesület sokkal szilárdabb erkölcsi talapzaton áll, (s kell is hogy álljon) semhogy bármely irányú, de elsimulható differencziák létalapját alááshatnák. Mert az eszme, az irány, melyet képvisel, többé el nem temethető, mert az erős gyökeret vert az ország minden részében, hol még a nemesebb, eszményibb dolgokért hevülni tudnak. Akár egész szervezeti alapját megváltoztathatja (s kell is hogy folyton tökéletesedjék), de hogy múló kontroverziók miatt saját testébe döfje a halálos tőrt, ezt dőreség volna felőle feltenni. S végre is oly egyesület, mely három év múlva már fennállása negyedszázados ünnepét ülheti meg, azért küzdött volna idáig, hogy épp tartós életképességének beigazolhatása küszöbén önként lemondjon további létéről ? Amennyire nekem közel három évtized alatt alkalmam nyílt a magyar dalegyletek hazafias szellemét, kitartó buzgalmát és önzetlen ügyszeretetét megismerni és nagyrabecsülni, azt a szilárd meggyőződést táplálom, hogy aki ilyet tesz fel felőlük, az nagyon távol áll attól, hogy ismerje ténykedésük és viselkedésük alapmotívumait, melyek lehetnek néha elhamarkodottak, a buzgalom és önérzettől túlduzzadtak, vagy a pillanat heve következtében a rendes mederből kicsapók , de hiszem és vallom, hogy sem hazafiasságukban, sem ügyszeretetükben kételkedni nem lehet, s nem szabad. Idősb Ábrányi Kornél: Mai számunkhoz fél év melléklet van csatolva, van véve, s a magyar fiuk elől jóformán el van zárva. De bármely pályára szálljanak a magyar ifjak, csak egy kérésünk van hozzájuk: hogy jól tanuljanak. Jól tanulni gyönyörűség, rosszul tanulni keserűség. Tudni élvezet s a tudás hatalom, s a legszebb hazafiság a tanuló ifjúságban, ha jól tanul. Nemzeti nagyságunk jövőjét így szerzi meg. Budapest, aug. 31. A dalmát kérdés. Zágrábból jelenti egy mai táviratunk : Az »Agramer Zeitung« ma megjelent száma a nemzeti párt egyik tekintélyes tagja által írt vezérczikket közöl, mely a dalmácziai tartománygyűlés többségének programmját tárgyalja és azt határozottan visszautasítja. A czikk kifejti, hogy Dalmácziának Horvátországgal való egyesítése csakis a magyar-horvát közös államjog alapján volna lehetséges. A horvát nemzeti párt ezért oly párttal, mely azt a közjogi alapot, melyen Horvátország államjogi alapja fölépítve van, ignorálja, nem léphet a közös cselekvés terére. Az »Agramer Zeitung« a dalmát tartománygyűlés többsége programmjának e passzusában nem lát mást, mint egy újszülött jelszót az ellenzéki pártok és frakciók egyesítésére. A pártviszonyok Romániában egyre ziláltabbakká válnak, aminek az a következése, hogy a minisztérium, bár tagjai között a legnagyobb személyes ellentétek forognak fenn, tovább tengetheti életét, noha Románia értelmisége annak működését egyenesen vészthozónak tartja az országra. Az utóbbi időben szó volt arról, hogy a zsonimisták a nemzeti szabadelvű párttal szövetkeznek, ami által a helyzet tisztulna és Catargi állása megingattatnék; az előbbiek magatartása azonban nem sok reményt nyújt, hogy ez a czél rövid idő alatt elérhető lesz. A zsumimisták az utóbbi pótválasztásoknál a kormánypárttal egyesülve küzdöttek a nemzeti szabadelvű párt jelöltjei ellen, ha érdekük úgy hozta magával. A baj abban fekszik, hogy Carp és személyes hívei, — ezekből áll a zsunimista párt, — még mindig arra számítanak, hogy esetleg a konzervatívekkel egyesülve buktathatják meg a Catargi-kormányt s ezért a konzervatív párt egy részével állandóan fenntartják az érintkezést. Az utóbbi évek nagy csalódásai daczára sem adta fel Carp azt a reményt, hogy a konzervatív párt vezére lehet, noha kétségtelen, hogy e párttal komoly nemzeti politikát folytatni, vagy épen reformtevékenységet kezdeményezni nem lehet. A bojárpárt jó részben Románia legzüllöttebb s leghaszontalanabb elemeiből áll, melyek abban a főszerepet játszák s csak igy érthető, hogy e párt, mely konzervatívnak nevezi magát, pánszláv érdekek szolgálatába adta magát s legfőbb tanácsadójának Hitrovo orosz követet ismeri. Amig tehát Carp féllábbal a konzervatívok táborában van, szó sem lehet arról, hogy a zsomimisták a nemzeti szabadelvű pártiakkal közös politikai akciót kezdhessenek a kormány ellen. Ez utóbbiak és a bojár párt között áthidalhatlan űr van úgy bel-, mint külpolitikai kérdésekben s amaz események, melyek 1888 tavasza óta Romániában történtek, azt bizonyítják, hogy normális állapotok Romániában csak a Catargi-kormány megbukásával remélhetők. Az oroszbarát bojár párt gazdálkodása elleni agitácziót a nemzeti szabadelvű párt Bratiano vezetése alatt kezdetben nagyon nehéz körülmények között egyedül vitte, de fokozatos sikerrel, mely ma már ellenfeleit is aggodalomba ejti. A kérdés csak az, vájjon Carp és hívei saját érdekeiket nem fogják-e végre a közérdeknek alárendelni, mely esetben a jelenlegi kormány ellen indított közös akczió Romániát megmentené amaz elemek uralmától, melyek a királyság létét ingatják meg. Bankválság Olaszországiban. Minden országnak kijut az üzérkedésből a maga áldása. Olaszországot az építkezési spekuláczió bajai érték utól. Szinte fátumszerűek az olasz királyság piaczain az építkezési üzérkedésekből folyó megrázkódtatások, melyeknek rövid két esztendő alatt ime második esete játszódik le. Az 1887-ik évben Rómában tört ki a bankválság és nem tudni, várjon az akkor csak elfojtott, de alaposan nem orvosolt, vagy az azóta ujonan keletkezett visszásságok eredménye gyanánt-e, de bizonyos, hogy ma ismét nagy a zavar Turinban, Rómában és több más városban is. A különböző lázak közt, ha spekulatív okokban gyökeredzenek, a legveszedelmesebbek egyike az építkezési. Ez túlzott mértékben uralkodik Olaszországban. Ha azonban tisztán magánjellegű lett volna, legfeljebb egyeseket dönthet vala romba. De kórsággá fajult. Önálló üzérkedési ággá, melynek tekintélyes pénzforrások bocsátkoztak rendelkezésére azzal a tőkével, melyet leírtak és azokkal, melyeket betevőik nevében kezeltek. Ezért lett a túlfeszített üzérkedésből válság, melyet nemcsak két nagy bank érez, amely fizetésképtelenné vált, de érez rengeteg ember, ki vagy megtakarított filléreit vesztette el a betéti intézetek bukása által, vagy üzleti tőkéjét, melyet a tönkrejutott intézetek által forgattatott, vagy végül hitelét, melyet tisztes kereskedelmi alapon korábban a bankoknál élvezett. A Banca di Sconto esete és a vele kapcsolatos Banca Tiberina bukása nagy izgalmat keltett a tőzsdén már keletkezése pillanatában. Ez az izgalom még fokozódott, midőn az előbb nevezett intézet egy hitelezője, kinek 2 millió lírája volt veszélyeztetve, az értékpénztárat lefoglaltatta. Nyilvánvaló, hogy mindez események a külföldi tőzsdéket sem hagyhatják érintetlenül és bizony az olasz járadékok árfolyamai már nagyon is érzik a bankválság káros következményeit. Mert a tőzsde nem objektív bíró és még az olasz bankválságnál sokkal kisebb okon is egész kategóriáját az értékeknek sújtja ítéletével. Már a válság első felére gyors segélyt nyújtottak az olasz nemzeti bank és a nápolyi bank. De amikor a közönség bizalma zavart helyzetbe jutott pénzintézettel szemben