Pesti Napló, 1895. szeptember (46. évfolyam, 239-268. szám)
1895-09-01 / 239. szám
1 regééit Os etil Haitis epjSil. ngjszerre keidre ündaiieslen & Szerkepílőség: DL Finnen! lem 1iije.sei HegiU. Negyvenhatodik évfolyam. A reggra is esti kiadás kSlOa* kfiöB báshol van paslán kiUdv* Budapesten is a viliken: Égése évre-------18 írt — kr. Félévre — — — 9 „ — » Negyedévre -- — 4 &0 „ Egy hónapra — 1 « Egy slám ára a vikiken. Reggeli kiadás—..— 5kr. Esti kiadás-. . — áj* iUdvhivatal: ti., Ferenciek tere 4. sz. I. emelet. 289. sz. Budapest, vasárnap, szeptember 1. 1895. Veni sancte. Budapest, augusztus 31. (bp.) A magyar katolikus episzkopátus ma kezdett értekezlete felé fordul az ország közfigyelme. Sok ezer lelkész, milliók a laikus tömegből segítettek ma lélekben intonálni az elnöklő hercegprímás fohászát a Szentlélekhez, sőt az egész nemzet, valláskülönbség nélkül, egyet-len harmóniába olvadva össze, kérte velük az égieket a világosság vezérlő sugaráért, amely az értelmet megihleti, a szemet fölfegyverzi tiszta látásra, az igazság felfogására, — szálljon e felvilágosító sugár ma ez előkelő testület"felé, midőn az egyházi és világi törvény összhangba hozása vagy ellentmondó vitája, a vallási és polgári lélekismeret békéje vagy pártos tusája, Magyarország nyugodt belső fejlődése, millennáris ünnepének méltósága, avagy a felekezetekre tagoltság, a meghasonlás, a belső vadulás, a szeretet vagy a gyűlölet, a pax vagy a bellum ügye mellett fognak dönteni. Tisztelettel a főpapok tekintélye, bizalommal az elüljáró bíboros prímás bölcs és jóságos intenciói iránt, várjuk a szentesített egyházpolitikai törvények végrehajtása alkalmára hozandó főpásztori határozatokat. El sem tudjuk képzelni, hogy ez apostoli hivatása, a kor tapasztalataiban, a tudás tanácsában, a humánus erények gyakorlatában kiváló, gyengéd lelkületükért áldott férfiak tagadnák meg önmagukat, állásukat, tisztük törvényét s az idők szellemét, midőn lelkükre veszik a jelenkor s a történeti jövő előtt a felelősséget, amiért az állami konszolidáció, polgánositó hivatás útjába állottak s közéletünket százszoros békeszükségei dacára a belső háború dúlásaiba, nyomorúságaiba szentelt pásztorbottal kergették. Oda mutattunk ma feléjük, s tovább nem zavarjuk tanácskozásaikat. Félre állunk, hogy szabadon határozzanak s minden tiszteletjel közepette, mely állásukat megilleti. Végzéseiket lesz alkalmunk fontolóra venni s a politikai következtetéseket belőlük levonni. Addig figyelmünket róluk más felé irányozzuk. Megragadja ezt egy másik veni sancte, mely holnap fog százezrek ayakán az égi világosságért hangzani. Holnap nyílnak meg országszerte az iskolák; az uj nemzedék, a magyarság frissarjadéka, uj hajtása, virágos kertje járul Isten elé egy uj iskolaév munkája kezdetén. S ahány szülői ház van, annyi szeretet, gond és reménység olvad közös fohászban össze, hogy a holnap kezdődő évi munkán áldás legyen. Értjük a szülők gondját és aggodalmát. Ők már kipróbálták, mily nehéz az életben elhelyezkedni, boldogulni, s félnek, hogy az iskola nem ad elég fegyvert, talán, elég ingert sem a boldogulás diadalmas kiküzdésére. A taníttatás hoszszú és drága, az állam, községek és felekezetek nincsenek abban a helyzetben, hogy az oktatást még az elemiekben is ingyenessé tehessék. Hisz csak 1890 óta tudtunk a néptanítóknak tűrhető szegénységet biztosítani. Községeink jelentékeny százaléka iskolák hiányával szűkölködik, a tankötelesek egynegyede nem jár, mert nem járhat iskolába. Mikor fogjuk e téren a szükséglet és fedezet közt a tiszta egyensúlyt helyreállíthatni! Pedig az elemiektől a pályaérettségig mily nagy út vezet még, s mily rosszul állunk a szakoktatás dolgában, mily válságos épp most a középső iskolák helyzete, hol tanárhiány miatt s az osztályok túlzsúfoltsága okából általános a panasz, maga az intézmény is gyökeres reformra szorul, s mindehhez a közoktatási tárca dotációjának lényeges fölemelése szükséges, amit viszont a hadi budget tultengése hátráltat. Vagy mit módjunk egyetemi oktatásunkról, amely a fakultások régi rendszerében mozog s egyes pályákra tulprodukciót vet, ami nem talál elhelyezkedésre, más pályákat pedig meddőn hagy. A helyett, hogy egyes fontos, kenyérpályákra képesítő kurzusokat sietnénk szervezni, a gyakorlati tudományok egyes fáit ültetnék el, amiből idővel liget nőhetné ki magát, s az univerzitás rendszere tőlünk egyszerre követel egész erdőt, egész egyetemet, s a harmadik egyetem fölállításában tizenöt évi tervezgetés nem vitt előbbre egy lépésnyivel. Van egy más hiba is, amiből a felerész az aggódó szülőkre hárul. Általános a panasz, hogy iskoláink csak oktatnak s nem nevelnek, az ismeretanyagot gépileg tölcsérezik, de az eredmény okaihoz nem mélyednek le. Van egy átlagos mérték a tantervben, az iskolarendszerben, amely a fejlődő individuumhoz nem alkalmazkodik, hanem tőle kívánja, hogy az iskolához tartsa magát, akár képes a maga erejéből, akár nem. A szuppozíció az, hogy a nevelő munka a szülői házat illeti, az iskola erre nem való, nincs is joga hozzá, hogy a gyermeket a tanulóévek tartamára úgyszólván kisajátítsa. De e föltevés circulus vitiosusba visz, mert a legtöbb szülői ház az iskolás fiúk, leányok nevelésének gondját nálunk az iskolára hárítja, ahol a gyermek a nap nagyobb részét tölti, leginkább szem előtt van és legalaposabban fegyelmezhető. A legtöbb szülő otthon nem is mer beavatkozni a pedagógiai feladatokba, amelyek tárgyává az iskola az ő gyermekét tette, és amelyek sok esetben túlhaladják a szülői ház képességét, szellemi erőit. A gyermek otthon nem fog tüzet, nem kap munkaösztönt, nem nyer felvilágosítást, olykor nem is lát jó példát, s az iskolára van utalva egészen, s az iskola nem gondol egyes növendékek sorsával, hanem a maga rendszeres útján tovább jár, s aki nem halad vele, az elmarad és addig van. E bajokon egy nagyszabású, speciális viszonyaink természetét átérző közoktatásipolitika van hivatva enyhíteni, amely számot vet a kor valódi igényeivel s a magyar természet sajátságaival egyaránt, hogy ahhoz képest szervezze át 1868 óta elnyűtt népoktatási rendszerünket, építse ki középső és szakoktatásunk intézményeit s fejézze be művét a felső kiművelésnek a nemzeti kultúra nagy érdekeit szem előtt tartó reformjával. Vajha a belső politikai helyzet s az állam gazdasági ereje mielőbb megengedné e téren a korszakos iniciatívát, mely a kormányra, törvényhozásra s a végrehajtásnál valamennyiünk közremunkálására néz. Nem frázis, hogy amit az első évezred kezdetén őseink fegyvererővel alkot- TÁRCA. Legenda a jellemről. — A Pesti Napló eredeti tárcája. — Irta: Papp Dániel. Volt egyszer egy jellemes férfiú, akinek a székes főváros területén igen értékes ingatlanai voltak. A jellemes férfin a körúton palotákat épített, a lőportár-dűlőben meg üres telkeket vásárolt, négyszögölét negyven krajcárjával. Ez nagyon régen volt természetesen, időközben azonban a telkek ára hirtelen emelkedésnek indult, a körúti palotákon is nyereséggel lehetett tovább adni és a jellemes férfiú nagyon meggazdagodott. „Állt“ úgy körülbelül félmillióra; aki pedig félmillióra áll, az már nem utolsó ember. Dűlő Róbert — így hittük a jellemes férfiút — igen jól tudta ezt, és ennélfogva nemességért folyamodott. A nemességet meg is kapta és azontúl már lőportár-dűlői Dűlő Róbert-nek nevezték. A címerébe, amelyet ő maga szerkesztett, nem is mulasztott el egy lőporos tornyot is belerajzoltatni. Igen szép lőporos torony volt ez a címerbeli; az ember akár középkori vártoronynak is nézhette, sőt még galambdúcnak avagy bolondok tornyának is. Ezt az utóbbi feltevést leginkább az okolhatta volna meg, hogy a torony aranyhegyen állt és ezüstből volt építve, ilyen abszurdumot pedig manapság már nemlehet elhitetni az emberekkel. Annál kevésbbé nem, mert ma már mindenki tudja, hogy a heraldika szabályai szerint ezüst és arany nem állhat egymás mellett. Dűlő Róbert ezt nem tudta, ő mégis csak nemes úr lett és későbbi éveiben már arról álmodozott, hogy még egy második predikátumot is szerez magának és az utódait már lőportárdűlői és kuruclesi Dűlőknek fogják nevezni. Ami már egy csöppet se bolondság, hanem inkább ügyes raffinéria. A két predikátumos embert ugyanis csak a legritkább esetben szokták újdonsült nemességgel gyanúsítani. A két predikátum tehát nagyon kívánatos valami. Hogy az Isten pofozza fel azt, aki még kettővel se elégszik meg. Dűlő Róbertet különben díszelnökévé választotta a CXII. kerületi polgári és katonai kör. Dűlő Róbert itt mindig igen komolyan viselkedett és élete végéig el tudta titkolni azt, hogy ő egyrészt hülye, másrészt pedig roszszm. Ennek a nagy titkolózásnak az lett a következése, hogy a világ és a CXH-ik kerületi polgári és katonai kör Dűlő Róbertet fényes jellemű embernek tartotta. A jellem ugyanis állandó kísérője a higgadt, szolidan öltözködött, aranyláncos, kissé elhízott nyárspolgároknak. Állandó és hű kisérő, amely gyakran csak egy föltételt köt ki. Azt tudniillik, hogy karöltve járjon vele a titok. Dűlő Róbertnek ez — mint már említettük, — sikerült is, Dűlő Róbert most már meghalt, tehát elárulhatjuk felőle a nagy titkot. Halála különben könnyű volt és fájdalom nélkül való, mert kitűnő orvosok kezelték és annyi morfium-injekcióval, éterrel és cseppfolyós oxigénnel látták el, hogy a derék Dűlő Róbert utolsó órájában állítólag azt susogta: — Ah, hagyjatok még egy kissé haldokolni! Ő tehát szerencsés ember volt, aki nemcsak köztiszteletben részesült, hanem élvezetes halálnemben is. Temetésén különböző jótékony egyesületek zászlók alatt jelentek meg és midőn a derék férfiú halhatatlan lelke tovaszállt a sokszor emlegetett űrben, alulról a CXII-ik kerületi dalárdának gyászéneke küldött utána bánatos akkordokat. Az akkordok lassan kint elvesztek a vezető levegőben és lőportárdülői Dűlő Róbert lelke egyszerre csak nagyon magányosnak érezte magát. Sőt nemcsak magányosnak, hanem meztelennek is. * Volt egyszer egy jellemtelen férfiú, akinek a székes főváros területén semmiféle ingatlanai nem valónak találhatók. Ezt a jellemtelen férfiút Járó Péternek nevezték, holott pedig inkább nevezhették volna Dűlő Péternek, mert igen sokszor dülöngött az éhségtől. Ő különben féltestvére volt Dűlő Róbertnek; egy anyától születtek mind a ketten. A jellemtelen Járó Péter egész életében diurnista volt és tartotta az öregasszonyt; a gazdag Dűlő segélyezte őket természetesen. Havonkint tíz forinttal. — Addig nyújtózkodjatok, ameddig a takarótok ér, szokta volt mondani, ha nagyon panaszkodtak. Járó Péter azonban elégedetlen volt a takarójával, és amikor egyszer nagy hideg volt, meg az öregasszony folyton csak becsinált csirkével táplálkozott, Dűlő Róbert pedig még mindig csak a takaróról példálózott, Járó Péter hamarjában sikkasztani talált vagy nyolcvan forintot. Ekkor Járó Pétert törvény elé állították. Zsitvay Leó volt a törvényszék elnöke, Járó Péter tehát nagyon szigorúan bűnhődött. Kapott másfél esztendőt és még hozzá a saját bátyja golyóztatta ki a CXII-ik kerületi körből. — Olyan ez a Dűlő Róbert, mint Foscari a dogé, mondták a kerületben. — Nagy karakter a Dűlő. . . . Járó Péter később kiszabadult és nem igen találkozott a bátyjával. Ha találkozott is, mindig csak véletlenül találkozott vele. Az utcán például koldult egy félkezű ember , Dűlő Róbert arra ment. — Takarodjál, mondá neki. — Svindler vagy, tudom, hogy el van dugva a fél kezed a mellény alá. Mai számunk huszonnégy oldal.