Pesti Napló, 1896. december (47. évfolyam, 331-360. szám)
1896-12-01 / 331. szám
ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész éve 14 frt — kr. Félévre ........ 7 „ — „ Negyedévre ... 3 „ 50 „ Egy hóra... „. 1 „ 20 „ —-o--~ Egyes szám............. 4 lat. Vidéken ..................6 kr. Negyvenhetedik évfolyam. 31. sz. SZERKESZTŐSÉG: VT., Teréz-körut 211gzt Il-dik emelet. —-0~— KIADÓHIVATAL, VI., Teréz-körút 533. s* ■--O--Megjelenik minden njgy, ünnep és vasárnap után is* Budapest, 1896 Főszerkesztő: Neményi Ambrus. Kedd, december 1. Szilágyi Dezső. Budapest, november 30. Mennyi rózsát hintettek a parlamenti pártok vezérszónokai a Szilágyi Dezső útjára, amikor a múlt országgyűlés utolsó ülésében visszatette mandátumát a képviselőház kezébe! A bölcsesége, a pártatlansága, a tapintata, az egész parlamentet besugárzó tekintélye, egy sem maradt megemlítetten ezekben a szokatlanul meleg búcsúztatókban. Mintha mindegyik szónok egy-egy hegedős lett volna, szinte versekben beszélt. Látszott már akkor, hogy egy állás van Magyarországon, amely ugyan választás alá esik, de mégis biztos: a képviselőház elnökének állása. Ha a függetlenségi párt ma, jóformán csak a tradíció megőrzése szempontjából, állított is a Kossuth Ferenc személyében külön elnökjelöltet, minden ember elhiheti, hogy sok elméleti jellegű akciója között a függetlenségi párt ezt tekintette leginkább elméletinek. S ha a szavazásban az érdekelt Kossuth Ferenc is részt vett, ez is csak azt bizonyítja, hogy komolyan nem hitte magát érdekeltnek. Amilyen korrekt ember, a két jelölt közül ő is bizonyára Szilágyi Dezsőre szavazott. Voltaképpen egyhangú megállapodás ültette tehát vissza elnöki székébe Szilágyi Dezsőt. Hogy ezzel a kitüntetéssel a képviselőház egyszersmind egy fényes politikai pálya negyedszázados időszakát koszorúzza meg, talán maga Szilágyi Dezsőnek sem jutott eszébe; a parlamentnek még kevésbbé. Pedig éppen most huszonöt esztendeje, hogy Gyulafehérvár városa a törvényhozásba küldötte Szilágyi Dezsőt. Akkoriban, 1871. őszén, már hive volt az alig harminc éves ifjú nagy tudásának és alkotó erejének. Csak a Házban volt új ember, de a jogtudomány terén s abban a minisztériumban, amelyet később olyan dicsőségesen vezetett, akkor sem volt már ismeretlen. Az olyan mértékű férfiú, mint ő, mindenütt tud magának munkakört teremteni, de küzdelemre termett egyénisége mégis csak a politikai porondon találta meg a maga méltó helyét. Nemcsak tudása és szónoki ereje utalta erre a térre, hanem elsősorban a politikai meggyőződésnek az az érettsége és szilárdsága s az egyszer jónak elismert elvhez való az a nemes ragaszkodás, amely a változó, Viszonyok szerint más-más helyről, de mindig ugyanazért a célért fog síkra szállani. Ez a szigorú következetesség önmagához, az elveknek és a meggyőződésnek ez a hűséges kultusza adja meg az alaptónust a Szilágyi Dezső negyedszázados politikai múltjának rajzához. Mélyen átérezte a Deák Ferenc politikai céljait s a Deák politikájának kettős sarkcsillaga: a nemzetnek és a dinasztiának összhangja s a dualizmus alapjára helyezett magyar államnak szabadelvű intézményekkel való konszolidálása, ez ragyogott huszonöt esztendő óta a Szilágyi Dezső politikai útja fölött is. Nem akart bővíteni, nem akart fejleszteni, csak meg akarta őrizni azt, amit a kiegyezés megteremtett. Ennek az alkotásnak védelmében élesebb fegyvereket is használt s pályájának nagyobb részében elsősorban a félelmes debattertől rettegtek, aki már akkor is elmondhatta volna, mint később miniszter korában: megfürödtünk ellenségeink gyűlöletében. Az igaz, hogy ezt a kúrát sohasem kellett olyan sűrűn használnia, mint miniszter korában. De még akkor is úgy tetszett, hogy ellenségei, mialatt beszélni hallják, minden gyülölségük dacára egy kissé büszkék is voltak reá. És ma! Hol van ma már ez a gyülölség? Hol van a tavalyi hó? Sehol. Hangulat egy államférfiú iránt talán sohasem változott meg olyan gyorsan, mint ő iránta. Úgy tetszik, mintha valami régi mese volna, hogy Szilágyi Dezsőt valaha gyűlölték is. Pedig attól az időtől alig két rövid esztendő választ el. Amikor Szilágyi Dezsőt a Ház bizalma az elnöki székbe ültette, egyszerre kiviláglott, hogy ez az ő igazi missziója, hogy elnöknek született. Akkor hallgatott el a gyűlölség és ma már taps és éljenzés fogadja mindenfelől, amikor helyét újból elfoglalja. Parlamenti viszonyaink a véderővita alatt és azután fokozatosan elvadultak. Házszabályaink, amelyek — minden dicsekvés nélkül szólva — legrosszabbak egész Európában, a parlamenti viszonyok elvadulásának útját vágni nem tudták. Ezeket a házszabályokat olyan időben teremtették, amikor csak a hatalom túlkapásait ismerték , de a kisebbségek akadékoskodásában rejlő romboló erőre nem gondolt senki. Azokban az időkben a magyar politikai társadalomban sem jelentkezett még a temperamentum ilyen elvadulása s a házszabályok nem is gondoskodnak elfojtásáról. Megállás nélkül való züllés az egyik oldalon és nagyon is hézagos házszabályok a másik oldalon: ez volt a törvényhozás képe abban a pillanatban, amikor Szilágyi Dezső ült az elnöki székbe. S az ő tevékenységével mutatkozott a disciplina első nyoma. S hovatovább kitűnt, hogy ez a hatalmas egyéniség a maga személyes tulajdonaival a házszabályok minden hiányosságát, az ok nélkül való kerékkötés minden lehetőségét s a temperamentumok minden túlhabzását el tudja enyesztetni, így tetszett a múlt országgyűlés végén. S most, amikor az új képviselőház összeült, s azt mondják róla, hogy féktelenebb lesz minden elődjénél, a a törvényhozás munkásságának sikere iránt megint csak Szilágyi Dezsőben látjuk a legfőbb biztosítékot. Amikor ma a Ház olyan lelkesedéssel kínálta meg másodszor is az elnök nehéz tisztével s ő megállóit a törvényhozók gyülekezete fölött, már az első pillanatban is megtalálta a kellő hangot. A képviselők a nemzettől kapták jogaikat s a nemzetnek mindnyájan egyformán felelősek. A munkáért, a sikerért, a rendért és a méltóságért: mindenki egyformán felelni fog a nemzetnek. Első beköszöntőjében ezt véste az elnök a törvényhozók figyelmébe s ilyen értelemben kérte támogatásukat — napról-napra. Nem fogyatékos házszabályok ülnek többé az elnöki székben, hanem egy hatalmas, egyformán mérő, igazságos és tekintélyes egyéniség, amelynek meghódol mindenki. A magyar parlament ebből az egyéniségből egészséget és tekintélyt meríthet és Szilágyi Dezsőnek éreznie kell, hogy sohasem volt olyan nagy politikai missziója, mint ott az elnöki székben, ahonnan a maga pártatlanságával elűzhet minden pártosságot, a maga igazságával elriaszthat minden szenvedélyességet és a maga egészségével visszaadhatja a parlamentnek is egészségét és munkaerejét. Mai számunk tizenhat oldal, országgyűlés!“ Budapest, november 30. A képviselő urak ma a sztenográfusok asztaláról, ahova szombaton mandátumokat tettek, csak szavazólapokat szedtek vissza. Nem volna éppen előnyös cserének mondható, ha a szavazólap jelentené a teljes ellenértéket. De szerencsére nem úgy van. Ez csak az első szelvény, amit a mandátumuk után jogokban kapni fognak. Egyébként az ülés nem a szavazással kezdődött. Csak éppen készülődött rá a Ház már akkor is, amikor az osztályok előadói jelentést tettek a mandátumok átvizsgálásáról. Akinek a mandátuma rendben van, azt ez a jelentés nem érdekelte túlságosan, az a néhány ember, akinek választását megtámadták, vagy pedig a mandátumában fedeztek fel alaki hibákat, ezt már tegnap vehette fájdalmas tudomásul. Az a kilenc előadó tehát, aki az osztályok vasárnapi munkájáról referált, nem dicsekedhetett nagyon figyelmes hallgatósággal. Az érdeklődés a választások felé fordult s talán még sokkal inkább a Szilágyi Dezső székfoglaló beszéde felé. — Hogy kit választanak ma, azt már tegnap is tudtam, mondotta valaki, — de azt már mégis szeretném tudni, hogy mit fog Szilágyi Dezső mondani... A kíváncsiság meglehetősen sokáig maradt kielégítetlenül. Eleinte úgy beszélték, hogy nyomban az elnökválasztás után átveszi Szilágyi a Janicsáry helyét s a többi választással már ő bíbelődik. S mikor az elnökválasztás eredményének kihirdetése után a korelnök felfüggesztette az ülést, a szünet után mindenki Szilágyi Dezsőt várta. Pedig megint csak az aga jött vissza. Fel is kiáltottak hozzá: — Hol van Szilágyi ? — Már csak érjétek be velem még egy óráig — tréfált a korelnök és megmaradt a helyén, míg az egész tisztikart meg nem választotta. Még ő hirdette ki, hogy Szilágyi mellé Berzeviczy Albertet és Láng Lajost választották meg alelnököknek, gróf Teleki Sándort, gróf Esterházy Kálmánt, Lakatos Miklóst, Josipovich Gézát, Lehotsky Vilmost és Molnár Antalt jegyzőknek és Csávossy Bélát háznagynak. Akkor aztán Janicsáry Sándor a maga és a jegyzők nevében szépen megköszönte a képviselők támogatását s lesietett a völgybe, a nyugodalmas helyére. De már éljenzés hangzott és taps. Fekete diszmagyarban, kardosan jelent meg a dobogón — Szilágyi Dezső. Melléje sietett a két délceg alelnök, munkájában hűséges segítőtársai Berzeviczy Albert és Láng Lajos, aztán az egész új tisztikar s egyszerre mély csönd támadt a teremben, hogy mindenki meghallja az új elnök beköszöntőjét. Suhogás indult a karzatokon is: az asszonyok helyezkedtek el, hogy annyi várakozás után elkaphassák a Szilágyi Dezső színes, méltóságos szavait, pedig egyenesen megállva, jobbját a forgós kalpagján pihentetve, csöndesen fogott a beszédbe. Az egyszerű köszönő szavak még alig hatoltak el a tágas terem minden zugába. De aztán megemelte a hangját és tapsokon és éljenzésen is áthatott az a mélységes figyelmeztetés, hogy a képviselők megbízásához fűződő jogok és kötelességek egyenlők, egyenlő tehát mindnyájuk felelőssége is a nemzet irányában. És elhatolt mindenüvé az a megjegyzése is, hogy e felelősség tudata fogja megóvni a képviselőházat a tanácskozó gyülekezetek sok árnyoldalától s fogja megteremteni