Pesti Napló, 1897. május (48. évfolyam, 121-151. szám)
1897-05-01 / 121. szám
SLÖMZETESI ÁRAK: Efctn écre 14 frt — kr. FfeWrre___7c—« Kegywlétre... 3 « 50 * Egy aóra_... 1 « 20 c -É3EEgyes mám____4 kr. %défc«________5 kr. ' Negyvemniyolcadik évfolyam. 131. sz. SZERKESZTŐSE«: VI., Teréz-körut 31. «Z, lilik emel««. -13E3-KIADÓHIVATAL: VI., Teréz-körut 93. M. ~13»Megjelenik minden nap, ünnep és vasárnap után in. Budapest, 1897. Főszerkesztő: Neményi Ambrus. Szombat, május 1. Május elseje. Budapest, április 30. A magyar szabadság ünnepe március 16-ike. Akik május elsejét akarják ünneppé avatni, azok mindig szemben fogják magukat találni nemcsak az államhatalommal, hanem az egységes magyar társadalommal. Örvendünk, hogy a budapesti munkások a holnapi napra sem terveznek politikai tüntetést. Örvendünk ennek elsősorban a munkások érdekében, mert minden népies mozgalomnak az erejét az adja meg, ha még az ellenérzésnek táborában is bizonyos rokonszenvet tud kelteni. Az a mozgalom azonban, amely a május elsejét akarja megszentelni, semmi olyan eszmét nem képvisel, amely akár a szabadság, akár az emberi előhaladás nagy céljaival összhangban állana. A magyar szabadelvűség nem is fog soha a nemzetközi áramlatokkal megalkudni, mert ha ennyire megfeledkeznék magáról, ezzel még csak nem is a munkásságnak, hanem a legképtelenebb reakciónak a malmára hajtaná a vizet. A mi feladatunk nem lehet az, hogy folytassuk némely ellenzéki pártférfiaknak tragikomikus véget ért kokettírozását a szocialistákkal. De azért a szabadelvűség méltatlan volna a kormányzásra, ha gonddal és szeretettel nem foglalkoznék a társadalmi kérdésekkel. Arra az álláspontra kell helyezkednünk nekünk is, amelyet Gambetta egyszer kifejezett: «Nincs társadalmi kérdés, de vannak társadalmi kérdések». Ha Gambetta magyar politikusnak születik, akkor sem jellemezhette volna jobban a mi helyzetünket, miután nálunk a társadalmi bajok egyszerre két irányban is jelentkeznek, mint az iparos munkásoknak, és mint a mezőgazdasági munkásoknak a kérdései. Az első kategória különösen a fővárosban ragadja meg figyelmünket. Tény az, hogy a főváros eddig a munkások helyzetének javítására célzó minden törekvéssel szemben fagyos közönyt tanúsított. Hogy csak egyet említsünk, a fővárosi lakáskérdés dolgában évtizedek óta — mondhatni — egyetlen őszinte lépés sem történt. Éppen május első napján, amikor a házbérnegyed alkalmából a szegényebb osztályok tömegesen vándorolni kénytelenek, látjuk a budapesti lakásnyomort legijesztőbb képében. Harminc év óta az állam és a főváros páratlan adókedvezményekkel támogatják az építkezést és ezen adókedvezmények közül egyetlenegy sem érvényesült oly irányban, hogy olcsó és kis lakásoknak építését elősegítse. Az összes kedvezmények a telek- és az építőspekulánsoknak jutottak— sohasem a lakóközönségnek, még kevésbbé a munkásosztálynak. Ritkán láttunk rá példát, hogy az állam által közhasznú célzattal adott kedvezmények annyira egyetlen osztály által konfiskáltattak volna,mint ahogy ez a budapesti adókedvezményekkel történt. E pillanatban úgy halljuk, a kormány komolyan foglalkozik egy oly törvényjavaslat előkészítésével, amely a munkáslakások építésére messze terjedő kedvezményeket nyújtana. Szerencsétlenségre ez ügyben három minisztérium tevékeny: a belügyminisztérium, a pénzügyminisztérium és a kereskedelmi minisztérium. Ennek a sok jóakaratnak a következtében pedig alig reméljük, hogy a mai nemzedék az úgynevezett előzetes tárgyalásoknak a végét megérje. Még a Baross-korszak alatt megtörténtek az első lépések a társadalompolitikai törvényhozás terén. A reformoknak egy része azonban oly szerencsétlenül lett keresztülvive, hogy inkább kalamitás azokra nézve, akiket istápolni akart. Klasszikus példa e tekintetben a betegsegélyezés ügye, mely a vidéken sok helyütt a visszaéléseknek és szinekuráknak a melegágya lett. Nincs Magyarországon nagyobb beteg, mint ez a betegsegélyezési ügy. Ma már elég tapasztalatokkal rendelkezünk e téren is és azért szükséges, hogy ezek a jó szándékból eredő, de gyarló módon kezelt reformok átalakíttassanak, nehogy az érdekelteknél az a felfogás kapjon lábra, hogy akkor is, mikor a közhatalom külsőleg az ő érdekükben jár el, tényleg csak újabb megterheltetésük származik belőle. Azonban az iparos munkáskérdés még mindig aránytalanul kisebb baj, mint az agrárszocializmus. Ez a vidéki társadalomnak legnagyobb veszedelme, amelyet nemcsak főszolgabírói észszel és tudománynyal kell kúrálni. Egyebek közt a mezőgazdasági cselédügy némely helyen oly tüneteket ,mutat, éknél visszataszítóbbak még 1848 előtt, a legsötétebb jobbágyság idejében sem igen fordulhattak elő. Ezek előtt szemet hunyni, vagy azt állítani, hogy a munkásnyomor csak a nagy városok körében létezik, oly önámitás, amelynek elmaradhatatlan a büntetése. Csakis az állam szabályozhatná továbbá a munkaközvetítést is. Ha egy centralizált, aránylag nem is nagy terjedelmű és ezenfelül még kitűnő állami vasúthálózattal bíró országnak egyik részéből a munkások a «Hungerlohn» előtt futnak Amerikába, amíg ugyanakkor az országnak másik részében a birtokosok a munkások önkényével szemben védtelenül állnak, akkor világos, hogy hiányzik az az igazságos és felvilágosult közvetítő és kiegyenlítő befolyás, amelyet csakis a jó, nem rubrikákon élősködő adminisztráció gyakorolhat. Elérkezett az ideje annak, hogy az agrárszocializmus ne csak akadémikus parádéviták anyagául szolgáljon, hanem hogy egy egységes rendszer szerint állapítsuk meg a mezőgazdasági munkáskérdés körüli teendőket. De azután legyen is az ügynek gazdája, akire a reformnak a dicsősége és a felelőssége háruljon. Ez idő szerint még sikerül azoknak a pogány isteneknek a kultuszát, akiknek május elsején áldozni szoktak, nemcsak a vidéken, hanem a fővárosban is elnyomni. Ez amellett bizonyít, hogy egyelőre maguk, ennek a kultusznak a hívei és az apostolai még érzik ügyüknek gyöngeségét. Ámde azért végzetes hiba volna, ha abban a hitben ringatnék magunkat, hogy a minden rendbeli munkásosztályoknak Magyarországon nincsenek sérelmeik, kívánságaik és aspirációik, komoly sérelmeik, jogos kívánságaik és oly aspirációik, amelyekkel minden haladópárt bátran azonosíthatja magát. Ezt tartsák szem előtt mindazok, akik óhajtják, hogy a munkásosztály is a maga szabadságideálját a március 15-diki eszmékben feltalálja. Mai számunk husz oldal. Az eskütéri Dunahid. — A Pesti Napló tudósítójától. — Budapest, április 30. Alig néhány hónapja annak, hogy székes fővárosunknak a Duna-folyam által szétválasztott két felét a Szent Gellérthegy déli aljánál összekapcsoló szép és hatalmas művet, a felséges királyunk nevét viselő fővámtéri hidat a közforgalomnak átadták, s ime máris küszöbén állunk annak az időnek, amidőn egy még hatalmasabb s bízvást mondhatjuk, hogy a maga nemében nemcsak hazánkban, de az egész földkerekségen párját ritkító alkotás a megvalósítás stádiumába jut. Értjük a székes főváros ötödik Dunahídját, a legközelebb építés alá kerülő eskütéri hidat. Úgy hiszszük, hogy olvasóközönségünknek kedves szolgálatot teszünk, ha e nagyszabású s székes fővárosunk fejlődésének történetében előkelő szerepre hivatott művet s az annak létesítése érdekében eddig tett intézkedéseket — amennyire az e cikk keretében lehetséges — ismertetjük. * A hídépítési II.rendelő törvény meghozatala után a hídépítés végrehajtásával megbízott közlekedésügyi kormány a híd tervezésére nemzetközi pályázatot hirdetett s már ez alkalommal is hangsúlyozta azt, hogy a híd, hacsak lehetséges, egy nyílással terveztessék. A pályázatra számos terv érkezett be és pedig nemcsak a hazai műszaki körökből, hanem a kontinensnek csaknem minden nagyobb államából, Amerikából, sőt Afrikából is. A beérkezett pályatervek igen sok figyelemreméltó és tanulságos eszmét tartalmaztak, a kivitelre azonban részben szerkezeti, részben szépészeti szempontokból egyik sem volt egészen alkalmas. Ezen körülmény következtében elsősorban az egynyílású áthidalás, azután pedig, miután kitűnt, hogy ily hidat az előirányzott költségek keretén belül megalkotni nem lehet, a háromnyitású áthidalás kérdését is a kereskedelemügyi minisztérium dunahídépítési osztályában tüzetesebb tanulmány tárgyává tették. Ezen tanulmányok és tervezések befejezése után báró Dániel Ernő kereskedelemügyi miniszter értekezletre hivta össze az érdekelt hatóságokat, hajózási társulatokat s több szakférfiút azon kérdés megvitatása végett, hogy a hid egy vagy három nyilassal épittessék-e ? Az értekezleten megjelentek túlnyomó többsége annak a nézetnek adott kifejezést, hogy az Eskütérnél háromnyílású híd építése árvízvédelmi és hajózási szempontból oly nagy hátrányokkal járna, amelyek miatt ily hidat építeni nem lehet. Az értekezlet ezen eredménye alapján, s tekintettel különösen arra, hogy a közforgalom és kereskedelem oly nagy fontosságú eszközénél, mint aminő a Duna, óvatosan kerülni kell mindazt, ami a már most is oly élénk, a jövőben a Közép-Duna és a Vaskapu szabályozásának keresztülvitele után bizonnyal még inkább fokozódó hajózási forgalmat megnehezítené, ami pedig az eskütéri hídnak három nyilassal való építése esetén kétségkívül bekövetkeznék: a kereskedelemügyi miniszter az egynyilású híd építése mellett foglalt állást, s ezen álláspontjához a minisztertanács hozzájárult. Időközben a hídépítéssel kapcsolatos vá