Pesti Napló, 1898. március (49. évfolyam, 60-90. szám)
1898-03-01 / 60. szám
ELOFEEJESI ABAK: Etán évre .„14 Irt ~ kr. Félévre___7 „ — „ Negyedévre 3 „ 60 , Úgy hóra ! „ Ju , -«Sí-Egyes szám ......4 kr. Vidéken..............5 „ Negyvenkilencedik évfolyam. 60. sz SZERKESZIŐSEG: VI., Terez-körút 31. K. H-dik emelet. -13SÍKI ADÓHIVATAL: VI., Teréz-körút 33. sí-«Sí-Heg,jelenik minden nap, ünnep én Tasárnspotán is. Budapest, 1898. Főszerkesztő: Neményi Ambrus. Kedd, március 1. Politikai statárium. Budapest, február 28. „A rendszer korhadt és képtelen a mostani eseményekkel megküzdeni»... Ira ezt az ítéletet, mint a saját véleményünket vezércikkben közreadnék, hogy szólná le az újságírók bűnös túlzását a szabadalmazott államférfi, bölcseség! Szerencsére csak a fonográf szerepét viseljük, mert ez a szakvélemény szóról-szóra ott van Szatmármegye érdemes alispánjának a vármegye közigazgatási bizottságához intézett jelentésében. Vasárnap már egyszer közöltük ezt a jelentést, de mulasztást követnénk el, ha rá vissza nem térnénk. Igenis, úgy áll a dolog, amiként a szatmármegyei alispán írja. Teljességgel készületlenül talált bennünket a veszedelem. Se törvényeink, se intézményeink, se embereink nem termettek rá, hogy vele szembeszálljanak. Ha mégis megszűnik a polgárháború, ezt tisztán a katonai erőnek köszönjük. A polgári hatalom a forrongást sem előrelátni, sem megfékezni nem tudta. Kezdjük a legelején: a rendőrségnél Dehogy vagyunk mi rendőrállam, mint némely nagyzók ránkfogni akarják! Hiszen Budapesten kívül voltaképpen nincs is rendőrségünk. A Rudnay hadseregét és rendszerét szidjuk, de a a rossz policia mégis csak többet ér semmilyen policiánál. Ez pedig a vidék állapota. A vidéki rendőrség az összes szocialista előkészületeket elaludta. Ezren, meg ezren tudták, mi történik, csak a rendőrség nem tudott semmiről semmit. Egyedül Várkonyinál foglaltak le tizenötezer levelet az ország minden vidékéről. Mellékesen megemlítjük, hogy volt közte százszámra olyan, melyben román polgártársak könyörögnek az apostolhoz, adná ki lapját az ő kedvükért román nyelven is. A szerbek ennél még tovább mentek, ők már össze is rakták a pénzt a szerb szocialista újság kiállítására. Ehez a mellékes körülményhez is lehetne ám szép kommentárt írni, de megmaradunk a fődolognál és kérdjük: miként történhetik az, hogy parasztemberek szüntelen levelezésben vannak a fővárossal, kapnak újságokat, küldözgetnek pénzt, fogadnak emisszáriusokat, tartanak éjjeli gyűléseket, szervezkednek hamisítatlan karbonári stílusban és a rendőrségnek minderről sejtelme sincs? Nem a munkától és fáradtságtól túlterhelt és elcsigázott csendőrséget vádoljuk ezzel. Hiszen ha minden csendőrnek száz szeme volna, akkor se végezhetné minden lelki- és testi erejét kimerítő napiszolgálata mellett még a politikai rendőrségnek is a dolgát. De a városi és vármegyei rendőrség, amelynek ez a feladata, éppen olyan tehetetlen volt, mint a közigazgatás, amelyhez különben is olyan hasonló, mint egy csöpp víz a másikhoz. Csak azt nem tudni, melyikben több a bacillus. Már most tegye a kezét szívére bármely vármegye vezetője az országban, és vallja be, nem írja-e alá a szatmári ítéletet — indokaival együtt ? Ezeket tekintve, sok gondolkodó ember szinte hajlandó a mostani parasztzendülést olyan negatív szerencsének tekinteni, amilyennel sűrűn szokta a Gondviselés meglátogatni az indolens népeket. Mintha a Gondviselés maga akarta volna feltárni az ország előtt valódi állapotát, oly időben, mikor még képes a betegségeket kigyógyítani. Képzeljük el ezt a rendőrséget és ezt a közigazgatást válságos időben, mikor a fegyveres erő talán az ország határán kívül van lekötve. Egyenesen elrettentő az a perspektíva, amely ezzel szemünk előtt megnyílik. Részünkről nagyon szívesen lemondunk róla, hogy az olvasó előtt ezt kiszínezzük. Egyedül azt a következtetést vonjuk le a történtekből, hogy mikor ily eshetőségek sincsenek kizárva, akkor egyetlen egy napot sem szabad vesztegetnünk, hanem azonnal hozzá kell látni a közigazgatási reformokhoz. Hiábavaló beszéd az, hogy most a kiegyezési javaslatokkal vagyunk elfoglalva. A kiegyezési javaslatok sorsa amúgy is nagyon kétes egy sors! Azokkal a javaslatokkal párhuzamosan bátran napirendre tűzhető a közigazgatás átalakítása. Régebben lehetett ezt a reformot is obstrukcionális fenyegetésekkel agyonütni. Ma már nem merne senki ilyen eszközhöz folyamodni. Aki a mostani körülmények között elég vakmerő volna pártpolitikai érdekek hangoztatásával útját állani a közigazgatás államosításának, azzal szemben az ország kérlelhetetlenül gyakorolná a politikai TÁRCA. A parcellán. •— A Pesti Napló eredeti tárcája.— Irta: Ambrus Zoltán. I. Horváth Jóska tíz évig volt jogász; e korszak emlékét legendák őrzik az egyetemen, jegyzőkönyvek a rendőrségnél, és följegyzések — igen sok följegyzés — a berceli első számú telekkönyv teherlapjain. A legendákról nem szólhatok körülményesebben; egy egész kötetet kívánnának s többnyire ismeretesek, akár csak a Józsa Gyuri élményei. Röviden, e hagyományok s a rendőrség hiteles adatai szerint, Horváth Jóska tíz év alatt huszonnyolc embert vágott pofon. Hogy mennyi pénzt költött el, arról a berceli első számú telekkönyv négy írott oldalra terjedő s kissé zavaros teherlapja nem nyújt kellő felvilágosítást. Tartok tőle, hogy e tekintetben a statisztikai kimutatás mindig hézagos marad, mert kétségtelen ugyan, hogy a Bercelen regisztrált ötvennégy teherpont kivétel nélkül a Horváth Jóska iniciatívájából keletkezett, de e hivatalos iratban fölsorolt összegek távolról se merítik ki ma legendás tíz év összes költségeit. Maga Horváth Jóska se mondhatná meg pontosan, mily összeg árán ismerkedett meg Justinianus tudományával. Azok, akiket az emberi élet legvégső határáig kiskorúaknak nyilvánítanak, sohase jó matematikusok s Horváth Jóska legborúsabb pillanataiban se törődött vele, hogy a családja mennyi adósságot csinált miatta. E tárgyban tehát csak két öreg kisasszony adhatna valamelyes útbaigazítást: Horváth Jóskának a nagynénjei, akik a tulajdon birtokaikat is szépen megterhelték, hogy unokaöcscsük Pesten minél több embert vághasson pofon. Ez a két öreg kisasszony — Máli néninek és Lotti néninek hívta őket a berceli intelligencia — két áldott jó lélek volt, akik egyebet se tettek, csak Jóskáért imádkoztak. Emberemlékezet óta mályvaszin selyemruhában jártak a templomba s a fogukhoz verték a garast, csakhogy az öcscsük úri módon élhessen. De a berceli tyúkok nem tojhattak annyit, amennyit Jóska havannákban el tudott füstölni. Eszük ágában se volt, hogy e miatt Jóskát maguk közt megítéljék, ellenben akármilyen jó teremtések voltak, egymással sokat veszekedtek. Mikor az újságok Jóskának egy-egy újabb párbaj affairejét jelentették, mind aketten vörösre sírták a szemüket, s aztán szemrehányásokkal halmozták el egymást. — Ennek is te vagy az oka! szólt könyörtelenül az egyik. — Én ? pattant föl a másik. — Ki szoktatta rá a sok mindenféle istenkisértésre ? Ki ültette lóra, mikor hét esztendős volt? — És ki fösvénykedik, ha pénzre van szüksége? vágott vissza amaz. — El van keseredve, szegény. Keresi a halált! — Te kényeztetted el. A te nevelésed! — Talán még a betevő falatot is sajnálod tőle? Erre a gondolatra mindaketten zokogni kezdtek. Mikor aztán megjött a hír, hogy Jóska összevagdalta az ellenfelét, diadalmasan nézték le egymást. — Ugye megmondtam, hogy nem lesz semmi baja?! — Én nem pityeregtem, te pityeregtél! Titokban mind akettő büszke volt rá, hogy az ő öcscsük az a hírhedt fiatalember, aki mindenkit pofonvág. Jóska volt a szerelmük, bálványuk és egyetlen gondolatuk. Ez a szerelem még Jóskánál is régibb keletű volt. Horváth Ferdi, mikor egy szép nap eszébe jutott, hogy Isten neki, mégis csak elveszi a kis Majoros Linkát, már vagy nyolc esztendeig járt a házukhoz; faluhelyen nyolc év nagy idő, s nincs benne semmi csodálatos, hogy mire Horváth Ferdi szint vallott, mind ahárom Majoros kisasszony beleszeretett. Bizony nagy szomorúság volt az, s titokban mind aketten telesirták a párnáikat. Meglehet, egymást megfojtották volna, de a kis Linkára nem tudtak haragudni. Jóska igen korán kezdte meg a rosszaságot s a szép ki Linka az életével fizette meg azt az örömet, hogy a daliás Horváth Mai számunk huszonkét oldal.